A Vörös Postakocsi-díjas szerzőnk prózája lapunk 2011/Tavasz számának Úti füzetek rovatából

Mátét olvastam a legszívesebben. Csupa humor és intelligencia. Az okos, művelt embereknek általában megvan az a hibájuk, hogy savanyúak. Akik pedig viccesnek képzelik magukat, többnyire fárasztóak. Tisztelet a kivételnek. Elegánsan nevettetni kegyetlen nehéz feladat, már-már a világ nyolcadik csodája. Máté volt a kivétel, írásai kerülték a nyögvenyelős fordulatokat, a lazulás kényszerét, ennek ellenére, ha komoly dolgokról is vallott, szórakoztatóan fogalmazott. Persze, bejárta Európát. Európa meg egyet jelentett neki a világgal. A szellemi barbársággal, az ösztönszinttel szembeszálló kultúrával, mint az élet értelmével. Ami fontos, azt látta, hallotta és olvasta. És amit nem, azt tervezte megnézni, meghallgatni és elolvasni. Sokan hiába kapnak készen mindent, magániskolát, támogató családot, külföldi ösztöndíjat, nem áll össze rendszer a fejükben az információkból. Igen, nekik nem tudás, hanem rengeteg információ van a birtokukban. De itt egyik gondolatból jött a másik, abból a harmadik, a harmadik az elsőhöz tért vissza, az egységes, saját világkép részeként. Hol az impresszionisták, hol a bécsi szecesszió, hol a nouveau roman. Nem csodálom, hogy elvarázsolta a nőket a szövegével. Én is szívesen olvastam volna gyakrabban, ám alig jelentkezett, évente maximum háromszor-négyszer. Egyre jobban kísértett a gondolat, mi lenne, ha írnék neki.

Katával leveleztünk egy darabig. Nem mondom, volt benne érzelem. Lehoztam volna neki a csillagokat. Még vers is született, rímes szerelmi költemény. Igen, a költemény a helyes kifejezés, olyasforma lett. Először ment, mint a karikacsapás, gondolkodás nélkül róttam a sorokat. Pedig nem vagyok a szavak embere. Banális történet, meg akartam szerezni. Jó, nem ennyire egyszerű ez, de a lényeget tekintve mégis. Kata, mit beszéljek mellé, gyönyörű. Gyönyörű, és elérhetetlennek tűnt. Aztán az enyém lett. Hogyan? Ne kérdezze tőlem senki! Bár egy tippem azért van. A kitartás. Az hozta meg a gyümölcsét. Első kísérlet, apró bókok, nem vesz komolyan, kinevet. Második kísérlet, képeslap, semmi reakció. Harmadik, virág, kicsit elpirul. Még egy virág, még egy levél, közben bókok úton-útfélen, és, nem hittem a szememnek, egyszer csak ott ültünk egy bárban. Először kávéra hívtam meg. Aztán teára. Majd beboroztunk. Hát így lett az enyém szépen lassan. Megszokott? Megszeretett? Kérdezzék a pszichológusomat! Oké, nincs is pszichológusom, csupán ez jött a nyelvemre. Most őszintén: fogalmam sincs, miért kötött ki éppen mellettem. Mert nem mi választunk, azt jobb az eszünkbe vésni. Handabandázhatunk, letámadhatunk bárkit, de egy ócskább lány is lazán elutasít, ha valamilyen számunkra rejtett elvárásának nem felelünk meg. Hiába, a döntő szó a nőé. Az egyik férfi szaga ellenszenves neki, a másiké közömbös, a harmadiké izgató. Talán ennyin múlik. A biológián. Nem száz százalék, hanem ezer.      

Máté rendben. Ám nem sikerült rájönnöm, mit eszik Kata a barátnőin. Itt van például ez az Ági. Oké, hogy gyerekkori ismerősök. Az ilyesmi szent dolog. Más az, ha valakit a munkahelyen ismerünk meg, és más, ha együtt tettük meg, kis túlzással, az első lépéseket. Ezzel tisztában vagyok, megértem. De Ági sületlenségeket írt. Eszement egy nőszemély. Nincs mit mesélni róla, annyira snassz. Mondjam el, hogy a kedvenc témája a főzés? Specialitása a magyaros konyha. Hogyan kell megpirítani a hagymát ehhez és ahhoz az ételhez? Mikor szórjuk a pirospaprikát a levesbe, hogy ne legyen az étel keserű? Habarás, rántás, miegymás. Nem igaz, hogy nem unja! De ez még hagyján. Mert a főzés mellett csak a szex érdekelte. Mennyi marhaságon kellett átrágnom magam! Szájjal felhúzott, ízesített óvszer, önkielégítés közben bent maradt rezgős mobil – ezek voltak az egyszerűbbek. A szeretőjét, Ervint is kibeszélte: milyen sokáig bírja és mit meg nem tenne érte az ágyban. Ez már érzékenyebben érintett, még ha ilyen téren Kata sem panaszkodhatott rám. Ervin korábban bepróbálkozott nála. Nem tőle hallottam, de tudom. Sokáig törtem a fejem, mi lenne, ha írnék Áginak, persze Kata nevében. Észrevenné, rájönne egyáltalán? Századjára is elvetettem az ötletet.

Mint ahogy annyi beláthatatlan következményekkel járó gondolatot, hiszen Kata kivételesen szép nő. Klasszikus szépség, szobrot lehetne róla mintázni. Egytől egyik megfordulnak utána az utcán a férfiak. Aki azt állítja, hogy nem, az vagy hazudik, vagy hülye. Nem azért, mintha kihívóan öltözne. Az adottságokon múlik. Telt ajkak, almaforma mellek, nőiesen izmos lábak, sorolhatnám. Ha ő megindul, minden szem rá szegeződik. Nehéz volt megszokni. Nem. Rosszul mondom. Nem lehetett megszokni. Ahogy mész az utcán, és az összes tekintet a jobbodon. Ennek rossz vége lesz, sejtettem, rossz vége lesz, tudtam az első pillanattól kezdve.

Hallottam férfiakról, akiknél rögtön az elején bekapcsol az ösztön. Állítják, hogy női szokás, szerintem ez esetleg nagy általánosságban igaz. Miért lenne az egyik nem előjoga? Miért ne találhatnánk olyan férfit, aki turkál a párja holmijában? Nem állandóan, de ha rájön az öt perc. Persze, vannak fokozatok. A bugyik közt keresgélni. A pénztárcában, az apró cetliket átfésülni. Parkolójegy, üzenőcetli, mozi belépő, ruhatári biléta. Bármi árulkodó lehet! Vagy a gyanakvás egyéb formái. Kétségbe vonni, hogy rám gondol, mikor csukva a szeme aközben. Megfontolni, nem állítja-e túl sűrűn lefekvéskor, hogy fáradt. Bármi árulkodó lehet, ha úgy akarjuk. Az utcai üldözésről ne is beszéljünk. Estefelé hirtelen kijelenti, hogy színházba megy a barátnőjével. Úgy teszünk, mintha ez teljesen normális volna, szót sem érdemelne. Aztán alig, hogy kiteszi a lábát otthonról, irány utána. Sikátoron, körúton át, villamoson, buszon, az összes helyen ott vagyunk, követjük végig. És kivel találkozik a színháznál? Na kivel? Őrület! A barátnőjével… Jó, most csak vicceltem.

Én nem folyamodtam effélékhez. Szükségtelen lett volna. Semmi turkálás a nadrágzsebekben, semmi gyalogos üldözés. Az e-mail címét sem törtem fel. Hát milyen informatikus az ilyen! Elindítod a kis laptopját, beírod a felhasználónevét, lefuttatsz egy programot, és, néhány pillanat kérdése, kidobja a jelszavát. Klikkelsz négyet-ötöt, és lehet böngészni. Tallózhatsz a barátnőd levelei között. Hányan megtennék! És hányan meg is teszik! Vadászszenvedély, a totális birtoklás vágya. Én nem. Én soha nem tettem volna meg. Vagy vegyük azt, hányszor pötyögte be előttem a jelszavát. És én mindig meg tudtam állni, hogy odanézzek. Pedig egy kis csel, úgy csinálsz, mintha másra figyelnél, ő gyanútlanul gépel, szeme a billentyűzeten, vagy, az ügyesebbeknél, a monitoron, utóbbi a nehezebb eset, mert a képernyőről, megfelelő fényviszonyok esetén, visszatükröződhet a tekinteted, de ha ezt is sikerül kijátszani, kottázhatod le a betűket. Babberci, vincentvangogh, gaudibarcelona, kinél mi a belépő kód. Ennek a csábításnak sem engedtem. Arról sem én tehetek, hogy szinte állandóan bejelentkezve maradt. Kívánja, hogy a böngésző megjegyezze a jelszavát? Igen. Női logika! Felhívás keringőre! Mint aki szándékosan arra ösztönöz, kutassak utána. Ettől még nem kellett volna belépnem. De az embert elfogja, nem vicc, elfogja a természet, és behatol az e-mailek közé.

Az egy dolog, hogy Kata milyen kívánnivaló. De a munkája! Állófogadásokon hoszteszkedett, ételt, italt kínálgatott, trécselt fűvel-fával, mikor mire támadt igény. Gyakorlatilag bárki leszólíthatta, és parancsolhatott neki. Millió érdekes alakkal megismerkedett. Ráadásul, mint gyakorlott társalgó, szinte az összes vendéggel megtalálta a közös hangot. Bámulatos képességgel, mi több, lelkesedéssel bírt beszélni hideg- és melegfrontról, női birkózásról, kortárs festészetről egyaránt. Aztán, ha hazaért, ömlött belőle a szó. Az egyik fickó Barcelonába hívott meg, Gaudit nézni, a másik Tuvalu szigetére, egzotikus nyaralásra – csicseregve simogatta a haját és a távolba révedezett mesélés közben –, engem és téged, de én csak nevettem rajta, élből visszautasítottam, természetesen. Hittem is neki, meg nem is. Hiszen mit enne rajtam? Egy fránya programozón, aki álló nap a gép előtt görnyed, és ha kicsit kihúzza magát, ropognak a csontjai. Nem hihettem el, hogy nem csal meg, vagy legalább nem akar megcsalni!

Olvastam Mátét, olvastam Ágit, és a többieket is. Először nehéz volt, kiléptem néhány e-mail után. De később… Mint egy mesterdetektív, sitty-sutty, pillanatok alatt elmentettem a leveleket a fiókjából. A jobbakat kinyomtattam, Mátétól az összest. A legszörnyűbb, hogy nem találtam semmit. Semmit, ami okot adhatott volna a gyanakvásra. A rögeszmémmé vált, hogy a fontosabb leveleket olvasás után azonnal kitörli, ezért nem maradnak árulkodó nyomok. Néhány hét, és napi rendszerességgel látogattam a levelesládáját. Elindult dolgozni, talán ki sem lépett a kapun, és én már bent jártam az élete sűrűjében. A leírt szavak tengerében. Írni könnyű, nekem is, de átélni valamit, az nem ugyanaz. Tulajdonképpen soha nem buktam le. Akadtak veszélyes szituációk, idővel egyre veszélyesebbek, hiába. Eltelt két év, megúsztam a leleplezést, pedig a vége felé néha szándékosan léptem ki és be felelőtlenül a laptopján.

Aztán túlestünk azon is. Jött haza a munkából, mosolygott. Csókolt, ölelt volna. Úgy kellett lefejteni a nyakamról a kezeit. Nem értette, mi van, de azonnal legörbült a szája, mint aki mindenre felkészült. Mutogattam a gépre, be akartam vallani, be az egészet. Nekikezdtem, bátran, kerek mondatokban. Valahogy mégis félresiklottak a szavak. Nem bírom tovább, teljesen más az életritmusunk, hulla vagyok, mire éjjel hazaszállingózol, nem illünk össze, nekem is jobb így, neked pláne, később majd belátod, oké, nem titkolom tovább, van valakim, így alakult, mit csináljunk, ne haragudj, egy másik nő, ösztönszinten dől el minden, és az ösztönöknek nem lehet megálljt parancsolni, ez lett a vallomásból. Most akkor szakítottunk, kérdezte. Most akkor igen, válaszoltam. Szolgálatkészen pityergett. Én hagytam el őt, ha hiszik, ha nem.

Azóta összebútorozott Mátéval, ahogy azt borítékolni lehetett.

Ervinnel néha megcsalja Mátét, ez szintén előre sejthető volt.

Oké, nem egészen így van.

Kata és én továbbra is együtt élünk.

Talán, mert jó a szex, egyébre nem tudok gondolni.

És most nem vicceltem.

Nem vicceltem, egyszerűen nem bírom rendesen elmesélni.

Mondom, nem vagyok a szavak embere.

A Vörös Postakocsi 2011/Tavasz