A díjnyertes tárcasorozat legújabb darabja.

Egon Schiele: A Halál és a leányka (1915)

Nagyi egyszer. Régen. Mikor kislány voltam. Mesélt nekem. Vagyis sokat mesélt. De az egyik ilyen alkalomra. Nagyon. Emlékszem. A Háborúról mesélt. A halálról. Sokat mesélt nekem. Az akkori világról. Itt van előttem. Ahogyan mesél. Nekem. Csak. Nekem. Nagyi.

És én másnap. Vagy jóval később. Éjszaka felkelek. Kicsi kis hálóingem van. És a kisszobából átrohanok. Éjszaka anyáékhoz. Sírva. És azt mondom. Anya. Én nem akarok meghalni. Anya megölel. Megsimogat. Elaltat. Másnap aggodalmaskodik. Hogy nagyi. Biztos. Ő. Az oka. Mivel tömi a fejemet. Nem értettem anyát. Én úgy szeretem hallgatni. Nagyit. Csak. Félek. A haláltól.

Azóta hányszor. Hányszor éreztem azt az érzést. Amit kislány.

Koromban. Nem is az aktustól félek. Hanem attól a semmitől. Hogy ennyi. És soha többet.

Semmi. Semmi. Semmi. Semmi. Hitetlen vagyok? Pedig hiszek Istenben. Vagyis. Tőle is félek. Eszembe jut. Nagyi. Újra. És újra. Ő tanította meg velem a Miatyánkot. És a lefekvés előtti imát. Én. Istenem. Jó. Istenem. Lecsukódik. Már. A szemem. De a tiéd. Nyitva. Atyám. Vigyázz az én szüleimre. Vigyázz az én testvéremre. És mikor a nap felkel. Csókolhassuk egymást. Reggel. Ámen.

Olyan. Szép. Szelíd. Finom. Tiszta. Nem? Úgy érzem. Nagy hittel bírok. De ilyenkor elfog.

A rémület. Lehet. Hitetlen vagyok. Tudatlan. Gyáva. Beszari.

És érdekes. Egész életemet végigkísérik. A temetők. Mindig ha utazom. Családdal. Bárkivel. Magamban. Mindig éppen akkor. Nézek ki az ablakon. Mindig akkor figyelem. A tájat. Mikor egy. Temetőt lehet látni. Majdnem minden település. Temetőjét láttam. Lehet. Hülyeség. De nyomasztó. Érzés. És jó pár éve. Tényleg majdnem meghaltam. Álmomban jött. Az a Liszt Ferenc arcú. Ember. Vállig érő. Ősz. Haja volt. Hosszúkás. Sápadt arca. És fekete. Ruhája. Aszott. Kezével. A jobb oldalamhoz kap. Felriadok. Másnap megműtöttek. Jobb oldalt. Dermoid. Ciszta. Ikertesó. Én maradtam meg. Aztán. Mikor kijöttem. A kórházból. Azt álmodtam. Hogy álmomban bejövök én. A szobámba. Szóval egy másik. Én. Felkelek. Álmomban. És az a másik jön. Be az ajtón. Kék hálóingbe. És folyik valami. A szájából. És azt mondja. Nekem. Milyen szép.

És most. Nagyi. Itt van. Nagyi. Vagyis nincs. Olyan hirtelen. Olyan képtelen. Itt elhalkul. Egy költő. Szart sem ér. Az író. Megsemmisül. Csak törölgettem. A mellkasát. Az arcát. Próbáltam. Csepegtetni. Vizet. A szájába. Olyan szép. Volt. Nagyi. A mellkasa. A melle. A hasa. A nemi szerve. A lába. Olyan sima. Hófehér. Simogattam. És mosolyogtam. Mert. Éreztem. Ver a szíve. Aludt. Nyitva volt a szája. Ott vette a levegőt. Én csak. Simogattam. Simogattam. A mellkasát. Az arcát. Nedves kendővel. És néztem őt. Ültem. Az ágya mellett. Ott volt egy kékszínű. Újszövetség. Azt lapozgattam. Mit mondjak neki. Mormoltam. Valamit. Belőle. Aztán. Simogattam. Megint. És. Hirtelen. Éreztem. Hogy. Nem érzem. A szívét. Nem. Dobog. Egész. Éjszaka. Engem. Szólított. Én meg nagyon jönni akartam. Egy dugóba. Keveredtem. Azt mondtam. Ha most. Nem kapok. Infarktust. Akkor sohasem. Ki akartam szállni. Mennem kell. Mondtam. Úgy fogtak vissza. Hát ezért. Volt. Ezért. Kellett. Jönnöm. És. Ennyi. Az egész. Ennyi. Csak. Kész. Vége. – Igen. Ennyi. Csak. Kész. Vége. És hogy. Ez tartozik-e valakire. Rám sem tartozik. Rajtam. Kívül. Van. De. Lehet. Hogy. Nem. Nem számít.

Szóval. Miért is. Írtam le. Azért. Mert el akarom. Mondani. Hogy élni kell. Kurvára élni. Kell. És elmenni. Nagyihoz. És elmenni. Azokhoz. Akiket. Nagyon. És. Tudod. Baszottul. Nem érdekel. Ha. Cikinek gondolsz. Ezért. És. Vagy. Azért. Patetikusnak. Meg eklektikusnak. Hülye ez. Először a halál. Most meg ez a szeressük. Egymást. Gyerekek. Szöveg. Pedig. Így van. Éljetek. Szeressetek. Éljetek. Szeressetek. Éljetek. Csak. Ennyit. Akartam. Mondani. A halál. Nagy üzenet.

De. Hiába. Beszél. Nektek. Az ember.