Kritika Kiss Lajos András Haladás-paradoxonok – bevezetés az extrém korok filozófiájába (Budapest, Liget, 2009) című kötetéről.

 

Engedje meg nekem a Tisztelt Olvasó, hogy rögtön egy személyes benyomással kezdjem mondandómat a szerzőről és könyvéről. Kiss Lajos Andrást régóta ismerem, olvasom az írásait, sőt szerkesztőként alkalmam nyílt betekinteni azokba a műhelymunkálatokba is, amelyek során egy-egy hosszabb tanulmányt, illetve különböző tematikus írásblokkokat adott a folyóiratnak, ahol dolgoztam. Az együtt-munkálkodások alkalmával érzékelhetővé vált számomra az a módszeres türelem, kitartó figyelem és interpretatív erő, ami egy igen karakteresen formálódó gondolkodó arcélét rajzolja meg. Anélkül, hogy ennél a szimpatikusan sokszínű karaktert létrehozó folyamatnál hosszabban elidőznék, csupán annyit jegyeznék meg elöljáróban, hogy Kiss Lajos András gondolkodói perspektívája az évek során a honi filozófiai nyilvánosságban egyedülálló módon ugyanúgy befogta az orosz század- és ezredforduló szerzőit és fejleményeit Bergyajev szeretetközpontú megváltásfilozófiájától kezdve Boris Groys politika-filozófiai impulzusoktól áthatott esztétikai szemléletén át Mihail Ryklinnek a szovjet-orosz totalitárius berendezkedés örökségére reflektáló filozófiájáig, mint a diffúz német társadalomfilozófiai törekvéseket Walter Benjamintól kezdve Niklas Luhmannon át Peter Sloterdijkig, valamint legújabban a francia modern és posztmodern filozófiai vitákat, főképp Emmanuel Lévinasra, Jacques Derridára vagy éppen Jean-Pierre Le Goffra és Gilles Lipovetskyre fókuszálva.

Ez az élénk figyelem és perspektivikus igényesség kevésbé a hermeneutika dialogikusságának valamennyiben mégiscsak rögzített (interpretandum/interpretans dialektikája) dramaturgiáját követi, mint inkább a csillagászatból és a fényképészetből ismerős parallaxis diszpozíciója révén születik. Az új könyv Slavoj Žižektől származó fogalmát kölcsönvéve a parallaktikus módszer lényege, hogy a megfigyelő mintegy együtt módosul a megfigyelendőben egyszeriben végbemenő változással. Mindez – ahogy a szerző fogalmaz – „nem feltétlenül a megfigyelő szándékos pozícióváltásából adódik, hanem hogy szinte a semmiből fakadóan, egyszer csak kezd megváltozni a vizsgált tárgy természete, úgyszólván kiprovokálva a megfigyelő radikális pozícióváltását”. (190.) A vizsgált tárgy és a megfigyelő eme folytonos, ám irány nélküli eltolódásának, módosulásának filozófiai érzékenységű és szociológiai érdekeltségű reflexiója adja Kiss Lajos András gondolkodásának mai indiciumát. És hát ebből a pozícióváltásból érthető meg leginkább Kiss érdeklődése a paradoxonok iránt.

Nos, a legelején említett személyes benyomás az új könyv olvastán, mondjuk így, kritikai ítéletté érlelődött bennem. Ezt köntörfalazás nélkül úgy lehetne röviden megfogalmazni, hogy a Haladásparadoxonok lapjain a hazai filozófiai gondolkodáshoz és nyelvezethez viszonyítva határozottan eltérő, alternatív látás- és értelmezésmódokkal találkozhatunk. Ez még akkor vagy ahhoz képest is figyelemre méltó teljesítmény, hogy a honi filozófiai és társadalomtudományi nyilvánosság meglehetősen színesnek és széttartónak mondható. Ugyanakkor szerzőnk mindezt az innovatív, friss hangot és szemléletet nem direkt érvényesíti elemzéseiben – az ilyesféle direktívák általában kontraproduktívak –, hanem egyszer csak előáll, egy performatív pillanatban egyszeriben élni kezd s megelevenedik, többféle irányban és lehetőségformában megsokszorozódik az ötlet és az eszme, amely elemzésre késztette a szerzőt. Ezt az ötletet és eszmét én a magam számára, mintegy Kiss Lajos András újfajta gondolkodásmódjától inspirálódva, s új fogalmat kreálva az új látásmódhoz – a szociozófia vagy szociofília fogalmában ragadtam meg, amely egyként jelenti a társadalmi közösségek iránti fokozott figyelmet, a megismerés tudományos igényét és a vizsgálódás eksztatikus vágyából eredő odafordulást. Gilles Deleuze írja a filozófiai fogalmak természetéről, hogy azok sokrétűek, több komponens által kirajzolódó határozott, ám elasztikus kontúrjaik vannak. Nos ilyen sokrétű konceptualitással vagy konceptuális sokrétűséggel találkozhatunk Kiss Lajos András könyvében is.

Az említett szociozófia fő komponensei a paradoxon, az excesszus, valamint a politikai képzelőerő szabadsága. A fogalom kontúrja ily módon a következőképpen határozható meg: a Kiss Lajos András-féle szociozófiai vizsgálódások olyan társadalmi folyamatok szabadon kiteljesülő filozófiai reflexiói, amelyekben az eltérések, a zavarok játsszák a főszerepet, de nem oly módon, mintha lenne normalitás, és a zavarok ezen normáleszméhez képest lehetnének meghatározhatók, hanem oly módon, hogy e zavarok, paralízisek, antinómiák, kollapszusok, beomlások, irritációk stb. egymáshoz képest azok, amik. Kiss vizsgálódásainak megragadott tapasztalati mezeje ennek megfelelően ugyan valóban az extrém korok elnövéseiben, töréseiben, szakadásaiban, mutációiban jelölhető ki, úgymint a koncentrációs lágerek lehetségessége, az erőszak, a ki- és elzárás megannyi formái, a hazugság, a harag, a gyűlölet, az elnyomás, a környezeti irritációk, a totalitárius és poszt-totalitárius berendezkedések anomáliáinak különböző megnyilvánulásai, ám mindezek révén – és szerintem ez igazán izgalmas a szövegeiben – mintegy parallaktikus módon megformálódik egy új társadalomfilozófiai reflexió nyelve. Ami tehát az eddigi társadalomfilozófiai fogalmisághoz és perspektívához képest meglepően új alakzatokba rendeződik a Haladásparadoxonok lapjain, az részint az alcím révén is kihangsúlyozott extrém korok némely jellegzetességének a bemutatása, részint az apodiktikus látásmódok erős kritikája.

Az újfajta nyelvezet és gondolkodásmód az erejét, problematizáló és tematizáló hatékonyságát és érvényét az utóbbi időszak posztmetafizikai filozófiai diskurzusaiból meríti, Giorgio Agambennek a biohatalmi mechanizmusokat kritizáló fejtegetéseitől kezdve Niklas Luhmann (akinek magyar fordítóját tisztelhetjük Kiss Lajos András személyében) funkcionális rendszerapológiájának bírálatán és Jacques Derrida szövegimmanens dekonstruktivista stratégiáján át Peter Sloterdijknak a humanista tradíciót bíráló extravagáns kordiagnózisáig, valamint Gilles Lipovetsky-nek a hiperfogyasztói társadalmat mint humortársadalmat affirmáló, illetve ugyane közösségeket mint az üresség formációit erősen kritizáló, Jean-Pierre Le Goff nevéhez kapcsolódó elképzelések rekapitulációiig. Ezen nyelvezet és látásmód a paradoxonban nem kínzó lehetetlenséget, kiiktatandó hibát, megszüntetendő zavart lát és vélelmez, hanem a különböző korszakokon át öröklődő és mutálódó ismeretek reflektálatlanságának jelét, egyszersmind ezen reflektálatlanság felszámolásának lehetőségét és feladatát. Ami tudniillik paradoxonba „áll be”, az valamiféle bizonyosság vagy kritikátlanul, rákérdezetlenül elfogadott megzavarodottság, ami párhuzamosan elevenedik meg és él különböző, egymással radikálisan szembehelyezkedő lét- és ismeretalakzatokban. Kiss ezeket veszi sorra és szemügyre, egyszersmind ezekben látja megnyilvánulni korszakunk extremitását. Amíg tehát mondjuk Kant, Hegel vagy Marx (persze egymástól nagyon eltérő módon) az ember nembeli tökéletesedésének, tökéletesíthetőségének eszményével (nevelés, képzés, műveltség, észhasználat, munka) úgy-ahogy helyre remélte billenteni a partikuláris tökéletlenség megannyi anomáliáját (háború, szegénység, önzés), addig ma mind a tökéletesség, mind a tökéletlenség, mind a remény és az anomália egy-egy fehér vagy fekete trópus, kontextualizálandó és textualizálható hívószó, problémacsomó.

A könyv további erénye, hogy e paradox lét-, ismeretalakzatokat, illetve excesszív mozgásokat egyként relevánsnak tekinti s mutatja is be szubtilis elemzésekben a személyes sorstörténet (pl. Walter Benjamin, Pavel Florenszkij), a társadalmi folyamatok (pl. a poszt-totalitariánus közösségek vagy a biohatalom problémái), valamint a filozófiai absztrakció (pl. a tanúságtétel vagy éppen a harag reprezentációs tematizálhatósága) szintjein. Amit fontosnak érzek nyomatékosítani, az nem más, mint hogy a három szint vagy réteg, tehát a személyes sorstörténet, a társadalmi folyamatok és a filozófiai absztrakció egymásba gyűrődik, át- és átjárják egymást az egy-egy szintet egyénítő folyamatok, hatások. Ezáltal jön létre az az erőtér, melyben Kissnek lehetősége nyílik oly módon rákérdezni a különböző egyéni és közösségi extrém szituációra és eseményre, hogy egyszersmind a hagyományos gondolkodásmód apodiktikus jellegének kritikáját is elvégezze.

Ha egy konkrét példán keresztül kellene szemléltetnem e parallaktikus gondolkodásmód eredetiségét, az Agamben-féle tanúságtétel-paradoxon interpretációját választanám. Kiss Agambennek ez irányú vizsgálódásait összeköti, helyesebben egyben-láttatja a homo sacerről mondottakkal. A homo sacer az, akit meg lehet ölni, de nem lehet feláldozni. Az ölés és áldozat megkülönböztetésének alapja kevésbé az, hogy az áldozatban az élet kioltásának az a funkciója, hogy egy az embernél nagyobb hatalmat szolgáljon. Agamben mintegy ez elé a probléma elé kérdez: „abból az aszimmetrikus különbségből indul ki, amely egy élőlény természeti élete és politikai élete között feszül.” (25.) Annak, hogy a homo sacerből nem lehet áldozat, a politikai térből s a történelmi emlékezetből való kirekesztés az oka. A homo sacernek tudniillik nem biosz alapú, „nyelvileg is artikulálható politikai egzisztenciája” van, hanem zoé alapú, a csupasz életre redukált létezése. Mármost az emberi közösség tagjának csak az előbbi, a biosz által szerveződő s identifikálódó embert tekinthetjük, az utóbbit, a zoét kiveti magából a közösség. „Amíg a különféle vallási liturgiák áldozatai, illetve a jogi procedúrák vádlottjai továbbra is a politikai közösség részei, hiszen ha mással nem, szakralizálható és pedagogizálható halálukkal hozzájárulnak a közösség identitásának megerősítéséhez, illetve a jogszolgáltatás dicsfényének fokozásához, addig a zoé-létre redukált homo sacer a megnevezhetetlen, a száműzött kvázi-létező helyzetébe taszított ’valaki’, pontosabban: senki.” (25-26.)

Amit ezek után Kiss Lajos András kiemel Agamben szövevényes és sűrű fejtegetéseiből, az egyrészt a homo sacer-állapot megnevezhetetlensége, azaz nyelvileg kifejezhetetlen jellege, üres helye, másrészt az emberi történelem során újratermelődő, egyre csak mindig másként betöltődő szerepköre a római kor száműzöttjeitől a koncentrációs táborokig. A homo sacer figurája és funkciója végső soron elemezhetetlen a bináris logika vagy oppozicionalitás mentén, ezért is javasolja Kiss, hogy észjárásunkat és látásmódunkat próbáljuk mintegy parallaktikusan átformálni, s a paradoxális alakzatokba gabalyodott problémakötegeket szétszálazni. Így a homo sacer-állapotban a kivételest mint általános lát(tat)ni, a modernitás jogrendszerében „a jogrenden kívül állni és mégis hozzátartozni” topologikus struktúráját megérteni.

Nos, a tanúságtétel helyének és a tanúságtevő figurájának problematikája oly módon kapcsolódik a homo sacer szerepkörhöz, hogy szintén paradox mozgásokra bukkanunk bennük s általuk. A tanúságtételben egyszerre ismeretelméleti, egzisztenciál-ontológiai és nyelvi feszültségek sűrűsödnek. Hogyan, kinek és ki számára lehet egyáltalán tanúságot tenni? Ki lehet tanú, s miképpen képes azt a semlegességet elsajátítani, amely a történtek hiteles elmondásához, tanúsításához szükséges? A sokkoló és feladódó paradoxon itt tehát legkivált az, hogy hogyan lehet tanúsítani a tanúsíthatatlant. Kiss Lajos András elemzése rendkívül szubtilis, körültekintő s kontextualizáló. Azon túl, hogy gazdagon hivatkozik Agamben más vonatkozású szövegeire (pl. a géniuszt mint az emberi lét végső határát „felülről” érintő egzisztenciára irányuló értelmezésekre annak tisztábban látása végett, miben áll az e határt mintegy „alulról” érintő „muzulmánnak”, azaz a koncentrációs táborok jóvátehetetlenül kimerült rabjának lehetetlen tanúságtétele) bevonja Martin Heidegger, Jean-François Lyotard releváns gondolatmeneteit. Kiss interpretációjának konklúzív kicsengése a tanúságtétel helyének elhelyezhetetlenségében, a tanúságtevő „muzulmán” figurájának nyelvileg beazonosíthatatlan trópusában, a lehetetlen látásának terében, vagy még inkább – ahogyan Agamben egyik metaforáját feleleveníti szerzőnk – a Gorgó-fő dermesztő tekintetének anti-proszoponjában, azaz a megpillantásra felkínált nézhetetlenségben, a nézett megpillanthatatlanság parallakszisában visszhangzik.

E visszhangban hallhatóvá válik az apodiktikus gondolkodásmódok erős kritikája. Méghozzá részint a tanúságtevés moralizáló tendenciáinak és a tudományos gondolkodás argumentatív, ám az érvelésben célt és tárgyat tévesztő hangnemének kritikája. Kiss kritikus pontossága főképp abban rejlik, ahogyan megmutatja a morális és tudományos argumentálásban az egyneműsítő, a különbségekre érzéketlen belső logika immunizáló működését. Ez a logika úgy tesz, mintha létezne a megtörténhetőtől függetleníthető elviség, abszolút norma. Ám e morális vagy tudományos, nevezzük most apodiktikus vagy konstatív norma gátján minden sorstörténés vagy lélekrezdülés hulláma ugyanúgy megtörik. Érzékelhetetlenek és elrendezhetetlenek, azaz reflektálhatatlanok az emberi mozzanatok és történelmi mozgások finom különbségei. Ugyanakkor a szerző nem hallgatja el az Agamben-féle kritikai gondolkodásmód kiváltotta ellenérzéseket sem. Azt pl., hogy „a megsemmisítő táborokat a modern világ általános metaforájaként tünteti fel” (30.), vagy azt, hogy milyen relativizáló, mondjuk, a krematóriumok különös borzalmától el-tekintő tendencia rejlik érvelésében. Hogy tehát „nem túlzás-e a náci koncentrációs táborokban történteket és a kórházi műtőasztalokon, a repülőtéri terminálokban, s más kivételes helyeken zajló eseményeket egyazon logika szerint értelmezni”? (33.) Kiss válasza ezekre az olykor alpári vádaskodásokban, máskor méltánytalan kifogásokban, s csak ritkán érdemi kritikában testet öltő ellenérzésekre összességében az, hogy Agamben kevésbé relativizálja, mint inkább narrativizálja történelmünk s korunk extrém eseményeit.

Egy mélyebb merítésű kritika az interpretáció ugyanezen irányú és érdekeltségű, sokrétű konceptualitásban megformálódó mozgását ki tudná mutatni a környezeti irritációk, a korlátlan fejlődés kapitalista mítosza vagy éppen a menedzserkapitalizmus kapcsán. A narrativizálás, helyesebben a történtek és megtörténhetők parallaktikus látásmódja egyébként az egész könyvben érvényesül, abban nevezetesen, ahogyan a szerző bizarr nézőpontváltásaival, sokszínű tematizálásaival s alternatív problematizálásaival a politikai képzelőerő szabadságterében eljut a biohatalmak anomáliáitól az erőszakelméletek paradoxonjain, a vezérmítosz és az akaratkultusz megannyi alakzatainak bemutatásán át a mai fogyasztói társadalmak hedonista és perszonifikált individualizmus jellemezte formáinak a karikatúra merész ötletességét sem nélkülöző kritikájáig. S hát à propos, karikatúra. A Haladásparadoxonok mint könyvtárgy is figyelemre méltó. Köszönhetően Szentgyörgyi Zsolt rajzainak és René Margit terveinek. A tanulmányokat egy-egy rajz előzi meg, melyek helyenkénti morbid motívumaikkal (sírhantot formázó épületbe bevonuló embercsoport), bizarr emberábrázolásával (kalitka-szerű kristálykupolába zárt s börtönük formáját felvevő emberalakok), groteszk merészségükkel (tojástartóban evésre felszolgált vagy legalábbis kínált emberfej) jól egészítik ki s árnyalják a kötet gondolatmeneteit.

A Vörös Postakocsi 2011/tavasz