Tanulmány lapunk 2011/Tavasz számának Forspont — Iskolapéldák rovatából.

Nyíregyháza történetének egyik legmeghatározóbb eseménye az 1753. évi szlovák betelepülés volt. A városba érkező szlovák evangélikusok beköltözésük után legfontosabb feladatuknak az imaház felállítását és a saját nyelvükön való oktatás megszervezését tartották.[1] A hosszú 19. században az egynyelvű szlovák iskolák kétnyelvűvé, majd jórészt egynyelvű magyar iskolákká váltak.[2]

A 19. század második felében igazán erőteljes asszimiláció, elmagyarosodás ment végbe. Frisnyák Sándor szerint ekkor a város szlovák jellege szinte teljesen eltűnt, ám a mentalitásbeli sajátosságok a mai napig érezhetőek.[3]A dualizmus korában a szlovák nyelv egyre inkább háttérbe szorult a nyíregyházi evangélikus elemi iskolákban, míg az államnyelv jelentősége folyamatosan nőtt. Hogyan ment végbe ez a folyamat? Milyen lehetett az akkori iskolások anyanyelvi megoszlása? Hogyan tudtak a magyar és szlovák gyerekek együtt tanulni, és hogyan tanulhattak meg a szlovák tanulók magyarul? Ezekre a kérdésekre kerestem a választ történelem alapszakos egyetemi záródolgozatomban. Jelen tanulmányban ennek a kutatásnak az eredményeit mutatom be.

A tanulmány a nyíregyházi elemi iskolák anyanyelvi megoszlásának és nyelvhasználatának problémakörével foglalkozik, három és fél évtized adatait vizsgálva a dualizmus korszakán belül. A vizsgálat kezdőidőpontja 1876, Nyíregyháza megyeszékhellyé válása, amely tényleges központi szerepkörének jogi elismeréseként értékelhető, ugyanakkor a város további fejlődésében is fontos szerepet játszott. A végét pedig – kutatástechnikai okokból – az 1910. évi népszámlálás jelenti.

A kutatás forrásai a tanulók adatait tartalmazó evangélikus elemi népiskolai iratok[4] és a tízévenkénti népszámlálási adatok voltak. Mindkét forrás tartalmaz adatokat az anyanyelvre és a vallásra nézve. Ezek alapján felvázolható az evangélikus iskolákban, illetve a városban lejátszódó nyelvi asszimiláció. Az iskolai anyakönyvekbe lejegyzett vizsgakövetelmények alapján pedig az oktatás nyelvhasználatára következtethetünk. Az evangélikus népiskolák tanulóinak adatait minden ötödik évből vettem fel, és ezek alapján egy részletes, további társadalomtörténeti kutatásokra is alkalmas adatbázist készítettem.

A tanulók lakóhelyének szempontját is figyelembe vettem a vizsgálat során. A városi népesség asszimilációja ugyanis sokkal kevésbé érintette a bokortanyák világát. Mivel a betelepülőket munkájuk a művelhető földekhez kötötte, sokan a város külterületén telepedtek le. Így ők alkották a Nyíregyháza belterülete körüli jellegzetes és sajátos bokortanyák lakosságát. Erdei Ferenc szerint az 1753 után szlovákká lett település a 20. század derekára a magyar város és a szlovák tanyák egységévé vált.[5] Nem meglepő tehát, hogy a tanyai lakosság iskolái általában más statisztikai adatokat mutatnak a gyermekek anyanyelvére és az iskolai nyelvhasználatra nézve, mint a városiak.

A nyíregyházi ágostai hitvallású evangélikus iskolák

A 18. század közepén megindult szlovák nyelvű tanítás a katekizmust, olvasást, írást foglalta magába, további ismeretek átadásáról nincs információnk.[6] A későbbiekben az iskola tanulóinak száma egyre növekedett, így egyre több tanítóra volt szükség. Az 1760-as években tett felhívásban olyan tanítót kerestek, aki „tótul és szükség esetén magyarul is” képes volt tanítani.[7]

A tanulók számának emelkedése oldaliskolák nyitását is szükségessé tette. Az 1821-ben kezdődő gyakorlat szerint a város különböző részein – például a Búza téren, vagy a Debreceni utcában – házakat béreltek, vagy vettek a kezdő osztályok tanulói számára. Erre azért volt szükség, hogy a kisebbek lakhelyükhöz közeli iskolába járhassanak, ahová télvíz idején is eljuthatnak.[8]

A 19. század közepén a tanítók az olvasást magyarul és szlovákul is tanították. Ebben segítségükre volt az 1843-ban Mikus Sámuel tanító által szerkesztett magyar és szlovák nyelvű ABC-s könyv.[9] A tankönyv mellett néhány esetben írástudó segéd, vagy kezdő segédtanító is igyekezett a tanító munkáját megkönnyíteni. A kisegítő munkaerő alkalmazása lehetővé tette a párhuzamos tanítást, illetve a nagyszámú diákság fegyelmezését is hatásosabbá tette.[10]

Az 1860-as évektől a fellendülő iskolai élet következtében az oktatást a bokortanyák népe számára is elérhetővé kezdték tenni. Innentől kezdve a második világháborúig folyamatos iskolaalapítások zajlottak, melyek során szinte minden tanyai gyermek lehetőséget kapott az alapfokú oktatásra.[11]

Az 1865. évi iskolatanácsi határozat szerint a tanyai iskolások az ötödik és hatodik osztályt a városban lettek volna kötelesek elvégezni. Erre kevés hajlandóságot mutattak a diákok és családjaik, így a tanyai gyermekek többsége legfeljebb négy osztályt végzett. A helyzet csak akkor javult, amikor a tanyák iskolái is hat évfolyamossá bővültek.[12]

A városban a templom környékén lévő épületekben tanuló osztályokat „központi” jelzővel illették. Már korábban is felmerült az igény egy nagy iskolaépület felépítésére e központi osztályok számára. Az evangélikus templommal szemben álló emeletes épület felszentelésére végül 1892. szeptember 17-én került sor, mely örömünnep volt a város polgársága számára.[13] Az épület falai közt ma is oktatás zajlik, ugyanis ez az Evangélikus Általános Iskola épülete.

A tanév legjelentősebb eseményei a nyári nyilvános vizsgák voltak. A vizsga az evangélikus családokban nagy ünnep volt, különösen a bokortanyán élők életében, hiszen ilyenkor ünnepélyes hangulatban, az evangélikus nagytemplomban hallgathatták meg gyermekeik feleleteit.[14] Ezen vizsgák alkalmával készültek el az iskolai anyakönyvek is.

Az oktatás nyelve minden bizonnyal a szlovák maradt még igen sokáig. Az 1868. évi népoktatási törvény is lehetővé tette, hogy a településen nagy számban jelenlévő idegen ajkú népesség anyanyelvén tanulhasson.[15] Az 1879. évi XVIII. törvény körültekintően már a magyar nyelv tanításáról is rendelkezett, vagyis megkövetelte, hogy minden állampolgárnak biztosítsák a jogot arra, hogy elsajátíthassa az állam nyelvét. A törvény kimondja, hogy minden népiskolában fel kell venni a magyar nyelvet a kötelező tantárgyak közé.[16]

A 19. század végétől az oktatás nyelve alapvetően már a magyar volt. Mégis úgy tartották, hogy az evangélikus tanító boldogulása szempontjából hasznos, ha tótul is beszél. Ez még a 20. század első húsz évében is szempont lehetett.[17]

Az 1907. évi Lex Apponyi világosan kimondta, hogy mindent meg kell tenni annak érdekében, hogy a nemzetiségek gyermekei elsajátítsák a magyar nyelvet. A törvény megkövetelte, hogy negyedik osztály végére a nem magyar tanítási nyelvű iskolák tanulói is ki tudják fejezni gondolataikat magyarul írásban és élőszóban is.[18]

Tehát az általunk bemutatott korszak végén már egészen biztos, hogy nagy szerepe volt az államnyelven való oktatásnak.

A kutatás során összesen 15024 tanuló adatai kerültek felvételre. A felölelt három és fél évtized során a tanulók és az iskolák száma is – kezdeti csökkenés után – jelentős növekedést mutatott (1. táblázat). Az egy iskolára jutó tanulók számának vizsgálata is igen tanulságos, ugyanis ez egyet jelent az egy tanítóra jutó tanulók számával, vagyis jellemzi az oktatás minőségét, az egyéni igényekre való odafigyelés lehetőségét is. A bemutatott időszakban átlagosan 77–78 fő jutott egy tanítóra. Míg a városi tanítóknak egyre kevesebb diákkal kellett foglalkozniuk, a bokortanyákon tanító társaik egyre több gyermeket tanítottak. Az 1905/1906-os tanévben egy tanyai iskolában már átlagosan több mint 100 diák tanult. Az 1910/1911-re bekövetkezett tanyai iskolaalapítások következtében azonban ebben a tanévben 65,6 főre csökkent az egy iskolába járók száma. Mivel ez alig több a városi 60 főnél, feltételezhetően a színvonal és az oktatás hatékonysága is egyre jobban megközelítette a városi iskolákét.

A rendelkezésre álló adatok alapján ezen időszak alatt 5,14%-ról 3,01%-ra csökkent az iskolába nem járó tankötelesek aránya. Érdemes megjegyezni, hogy ez esetben is a tanyai iskolák voltak rosszabb helyzetben, náluk mindvégig magasabb volt ez az arány, mint a városi iskoláknál.

Az iskolába járók aránya tehát egyre nőtt, ám szinte minden esetben megfigyelhető a lemorzsolódás, azaz az alsóbb osztályokba általában többen jártak mint a felsőbbekbe. Az év végén felsőbb osztályba helyezett társaság egy része általában nem kívánta, vagy nem tudta tovább látogatni az iskolát.

Az iskolai anyakönyvekből és naplókból kiolvasható, milyen tárgyakat tanultak a diákok népiskolai tanulmányaik során.

A hit- és erkölcstan, az olvasás, a szépírás, az éneklés, a rajzolás és a testgyakorlás állandó szereplő volt az iskolások életében – mind a négy, illetve hat évben számot kellett adniuk ezen területeken szerzett ismereteikről, illetve ügyességükről. A mai gyakorlathoz hasonlóan magatartásukat és szorgalmukat is értékelték. Ezek mellett a tanulók egy általános osztályzatot is kaptak.

Második osztálytól kezdve nyelvtanból is vizsgáztak a tanulók. Harmadikos koruktól fogva a tantárgyaik közt szerepelt a magyar helyesírás, a földrajz, az olvasmányok folyékony olvasása és tartalmi tárgyalása. A fogalmazás negyedik osztálytól lett kötelező. Ötödik évben új tantárgyként tűnt fel a mértan, a történelem, a polgári jogok és kötelességek, a természetrajz és a német. Vegytant csak a hatodikosoknak tanítottak. A tanulók gazdasági ismereteket illetve női kézimunkát is tanultak.

Láthattuk, milyen tantárgyakat tanultak az evangélikus népiskolai tanulók. De azt, hogy ezt milyen körülmények közt és milyen nyelven tették a dualizmus korában, csak sejthetjük. Ehhez szolgálnak remek forrásul az iskolák vizsgakövetelményei.

Az oktatás nyelve

A vizsgakövetelmények leírása hasznos információkat hordoz a számonkérés nyelvéről. A számonkérést nyilvánvalóan az abban az évben tanultakhoz igazították, tehát a vizsgatárgyakat a tantárgyakkal azonosíthatjuk, míg a követelményeket az év során tanultakhoz kapcsolhatjuk. A feljegyzések azonban sokszor nem egyértelműek, vagy hiányosak.

A forrás alapján feltételezhető, bár e téren még további kutatások szükségesek, hogy a diákok anyanyelvüktől függetlenül magyar nyelvtant tanultak. Úgy tűnik, csak az olvasás és az imák esetében engedtek teret a szlovák nyelvnek.

A legkisebbek az említett tantárgyakon kívül első és második osztályos korukban részt vettek az úgynevezett beszéd- és értelemgyakorlaton is. A leírások szerint az ehhez kapcsolódó vizsgán osztálytermi tárgyakat, élőlényeket kellett megnevezni. Véleményem szerint ez a tantárgy a nem magyar anyanyelvű gyermekek számára kiemelt fontosságú volt, hiszen inkább nekik okozhatott nehézséget az alapvető tárgyak és élőlények magyar nyelven való megnevezése.

A korábbi keletkezésű anyakönyvek vizsgatárgyai közt az olvasást a kisebbek esetében legtöbbször így találjuk: „olvasás magyar s tót nyelven”. Ahol így jelölték a tárgyat, ott legtöbbször az imákhoz is hozzáfűzik a „magyarul és tótul” kifejezést. A hit- és erkölcstan követelményei közt pár alkalommal szerepel a káté és az evangélium magyar és tót nyelven bejegyzés, többek közt a negyedik osztályos lányoknál és fiúknál is 1881-ben.[19]

Az ilyen esetekben a forrás nem adja meg pontosan, hogy a magyar és tót nyelven való olvasást, imádkozást hogyan is kell érteni. Kétféle értelmezés jöhet szóba. Vagy mindenki – anyanyelvétől függetlenül – részt vett a munkában akkor is, ha tótul, akkor is, ha magyarul zajlottak az események, vagy mindenki a saját anyanyelvén olvasott és imádkozott. Mindenesetre, ez esetben sem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy az iskolai gyakorlatban minden tanuló ugyanattól a tanártól tanult, vélhetően együtt voltak minden órán, így az esetleges külön nyelvi foglalkozást is ezen keretek között kell elképzelnünk.

A városban végbemenő nyelvi asszimiláció következtében egyre több nemzetiségi gyermek kezdte meg tanulmányit úgy, hogy már beszélt magyarul. Azonban még 1910-ben is volt 21 csak szlovákul beszélő elsős.[20] Felvetődik a kérdés, a nagy számban jelenlévő szlovák diákság hogyan tanulhatott a magyar nyelven tartott órákon. A készségtárgyaknál talán nem okozott nagy problémát a nyelvi akadály, de már az elsősök is tanultak számtant, ahol már gondot jelenthetett, ha a tanuló nem értett magyarul.

Az egyes osztályokat és a tanéveket is össze lehet hasonlítani a szlovák nyelv említésének szempontjából. A leírásokat átnézve megfigyelhető a nemzetiségi nyelv szerepének folyamatos visszaszorulása. Két tendencia rajzolódik ki. Az egyik az anyanyelv térvesztését mutatja meg a nemzetiségi tanuló életében, a másik pedig az asszimiláció hosszabb távú sikereit.

 

(A tanuló asszimilációja)

 Az anyanyelv térvesztésének tendenciája a különböző évfolyamok összevetésével válik nyilvánvalóvá. Míg az első és második osztályosoknál gyakran említik a szlovák nyelven való olvasást, imádkozást, esetleg éneklést, addig a felsőbb évfolyamokon egyre kevesebbszer. A harmadikosok és negyedikesek vizsgatárgyainál még elvétve megemlítik, de itt legtöbbször már a nyelv megjelölése nélkül szerepelnek a tantárgyak. Mindezek alapján valószínűnek tartom a szlovák nyelv jelenlétét az oktatásban egészen negyedik osztályig, ám úgy vélem, az előmenetellel egyre inkább visszaszorult a szerepe a tanuló életében.

Az ötödik, illetve hatodik osztályosoknál már szinte biztos, hogy nem volt szokás a szlovák nyelven való olvasás. Ők ugyanis már idegen nyelvként a németet is tanulták, és az olvasásnál a „magyar s német nyelven” felirat szerepel, míg a szlovákot már egyetlen esetben sem említik. Eszerint úgy gondolom, hogy a nemzetiségi tanulók számára az anyanyelvnek ötödik osztálytól kezdve feltehetően már nem volt semmilyen szerepe a tanulásban.

A tanyai iskolák vizsgáinak leírására egyértelműen jellemzőbb a szlovák nyelven való olvasás jelenléte, mint a városban. A tanyák iskoláinál az első évtizedben majdnem minden iskolában szerepel. Mivel ezekben az iskolákban az összes évfolyam egy teremben, egy tanító irányításával tanult, feltételezhető, hogy a tanyai tanulók a felsőbb osztályok végzésekor is sokkal több szlovák szót hallottak az órákon, mint városi társaik.

(Az asszimiláció évtizedeinek hatása az iskolai nyelvhasználatra)

A vizsgált időszak első évtizedében megfigyelhető, hogy a tanyai iskolák mindegyikében és a városi iskolák jelentős részében feljegyezték a szlovák nyelven való olvasást.[21] Az 1880-as évek közepétől azonban szembetűnő változás figyelhető meg. Többé egyetlen városi osztálynál sem említik a szlovák nyelven való olvasást, imádkozást. Mindeközben a tanyai iskolák feljegyzéseiben nem történt változás, tehát itt vélhetőleg nemigen szorult vissza a nemzetiségi nyelv használata.[22]

Ezek alapján lehetségesnek tartom, hogy az 1885/1886-os tanévben összesen csupán 28,52% tót anyanyelvű tanulóval rendelkező városi iskolákban megszűnt a szlovák nyelv iskolai használata, míg a tanyai iskolákban, ahol a tanulók 51,49%-a szlovák ajkú volt, továbbra is játszott valamennyi szerepet a nemzetiségiek anyanyelve.[23]

Ezt követően még három általam feldolgozott anyakönyvben szerepelnek vizsgakövetelmények. Azonban ezek közül egyik sem tartalmaz egyetlen utalást sem a tót nyelvnek az oktatásban betöltött szerepére.[24] Elképzelhetőnek tartom, hogy az idegen anyanyelvűek arányának csökkenésével, illetve a magyarul is beszélők arányának növekedésével, idővel feleslegesnek nyilvánították a kezdeti kétnyelvű oktatást, és fokozatosan megszüntették. Tehát a századforduló környékén vélhetően már minden evangélikus elemi népiskola csak magyar tanítási nyelvű volt.

Nemzetiség és anyanyelv

A nyíregyházi szlovák lakosság számbeli alakulásának, nyelvhasználatának és asszimilációjának vizsgálatához fontos adalék lehet az elemi népiskolai tanulók nemzetiségi összetétele, anyanyelvének és nyelvhasználatának alakulása a kijelölt időszakban. Ennek megállapításához az iskolai adatsorok – minden esetleges hiányosságukkal és pontatlanságukkal együtt is– nagy segítséget nyújtanak.

A népiskolai iratokban a nemzetiségre vonatkozóan nem, azonban az anyanyelvre, illetve az utolsó elemzett, az 1910/1911-es tanévben a beszélt nyelvekre vonatkozóan is találunk információt. Az anyanyelvi adatokból nem következtethetünk egyértelműen a nemzetiségre, hiszen egyrészt, egy személy felvállalt nemzeti hovatartozása és anyanyelve természetesen nem feltétlenül esik egybe, másrészt, az anyanyelvi arányok vezetése a politikai-társadalmi erőviszonyok torzító befolyása alatt állt, amely az államnyelvet anyanyelvként beszélők arányát kívánta többnek feltüntetni.[25] Esetünkben tehát a szlovák anyanyelvűek számának gyors csökkenéséből nem kell feltétlenül a szlovákok teljes asszimilációjára következtetnünk. Az iskolai adatok torzító hatásáról – mely hasonló a népszámlálási adatok torzításához – a későbbiekben részletesebben is lesz szó.

Az anyanyelvi adatok fokozatos eltűnése igencsak megnehezíti a tisztánlátást. Míg az 1875/1876. tanévben csupán a tanulók 10,5%-ánál nem jelezték az anyanyelvet, az 1895/1896. tanévben ez az arány elérte a 100%-ot, és nem is vezették az anyanyelvet egészen az 1910/1911. tanévig. Ebben az évben is csak az új rendszerű napló bevezetése miatt jegyezték fel a tanulók anyanyelvét, hiszen ezen nyomtatott dokumentumokba a tanítónak egyenként fel kellett vennie minden tanuló adatait.

A nemzetiségi összetétel feltérképezése

A népszámlálások adatai szerint a nyíregyházi szlovák anyanyelvű lakosság 1881-ben még 35% fölötti volt, ám 1910-re arányuk már alig haladta meg az 1%-ot (1. ábra). Harminc év alatt ez igencsak drasztikus fogyást jelent, gyakorlatilag teljes asszimilációként is értékelhetnénk. Az iskolai adatok hasonlóan gyors ütemű elmagyarosodást jeleznek. Ezek alapján a népszámlálási adatok hivatkozott évei – azaz 1881 és 1910 – között 42,63%-ról 2,88%-ra csökkent a szlovák ajkúak aránya. Még megdöbbentőbb, ha az első felvett iskolai évet is hozzátesszük az adatsorhoz, hisz így az 1876. évi kiindulási érték 60,69% (2. ábra).

Ezen adatok alapján egy igen gyors és drasztikus nyelvi asszimilációra következtethetnénk. Ám ez nem lehet valós folyamat, hiszen az evangélikus hitélet a hívek kérésére szigorúan szlovák illetve kevert nyelvű maradt. Ez főleg a bokortanyák lakosságára volt jellemző. Csak 1913-ban kerülhetett sor az első tisztán magyar nyelvű istentiszteletre, de az asszimilációt még ekkor sem értékelhetjük teljes körűnek, mert az evangélikus egyházi élet nyelve továbbra is kevert maradt.[26] Ez igen jól alátámasztja azt, hogy az anyanyelv feljegyzése a különböző adatsorokban nem ad lehetőséget az asszimiláció eredményességének megítéléséhez.

A tanyák viszonylagos elszigeteltsége azt eredményezte, hogy a szlovák anyanyelvű többség jobban megőrizte nyelvét. Ez kimutatható az evangélikus népiskola irataiból is. A kiválasztott tanévek mindegyikében a tanyai iskoláknál figyelhető meg a szlovák ajkúak nagyobb arányú jelenléte. Az 1875/1876-os iratok szerint a városban a tanulóknak kevesebb mint fele volt szlovák anyanyelvű, míg a tanyai iskolákban a diákok többségénél – 80%-nál – a „tótot” írták be anyanyelvnek (3. ábra). Az 1910/1911-es tanévben a városban már egyetlen szlovák nyelvű tanulót sem tartottak számon, ám a tanyai iskolások közül még ekkor is majdnem 5% szerepelt szlovák ajkúként (4. ábra).

Az 1890-es évek elejére az evangélikus iskolák teljesen elhagyták az anyanyelvi adatok vezetését. Ezen időszakig a városi és tanyai iskolák adatsoraiban is csökken a szlovák anyanyelvű diákok aránya. Azonban míg a városban ez együtt jár a magyar anyanyelvűek arányának emelkedésével, a tanyai adminisztrációban azt figyelhetjük meg, hogy a korábban szlovák anyanyelvűként bejegyzett tanulók anyanyelvi adatait nem adták meg a későbbiekben. Tehát a tanyai iskolák esetében az „elmagyarosodás” kevésbé alátámasztható.

A szlovák anyanyelvűekként bejegyzettek arányának csökkenő tendenciája a nyelvi asszimiláció sikerességére, az „elmagyarosodásra” utal, azonban nem szabad figyelmen kívül hagyni a beírt adatok torzító tulajdonságait sem. Az utolsó időmetszet kiemelkedő fontosságú a vizsgálat során, mert ez a tanuló „anyanyelve” mellett az „egyéb beszélt nyelveket” is tartalmazza, amely Karády Viktor elmélete szerint kulcsfontosságú az asszimilálódó kisebbségek kutatásánál.[27] Kovács I. Gábor megállapítása szerint pedig a kétnyelvűség a nyelvváltás előrejelzője, illetve utólagos bizonyítéka.[28]

Ha valaki beszéli egy nemzetiség nyelvét, akkor feltehetően vagy az adott nemzetiségből származik, vagy az adott nemzetiséggel egy közösségben él, a családban, a szomszédságban ismerik és használják a nyelvet. Ez a beszélt nyelv az esetek többségében azonos lehet az egyén felmenőinek anyanyelvével. A szlovák anyanyelvűek Nyíregyházán tapasztalt gyors ütemű fogyása arra enged következtetni, hogy esetükben nem csak a felmenők anyanyelvét jelenti a szlovák mint beszélt nyelv, hanem az adott személy korábbiakban feljegyzett anyanyelvét is, amint erre az alábbiakban példát is láthatunk.

A szlovák anyanyelvűek „átmagyarosítása”

Karády Viktor a dualizmuskori középiskolai diákságon keresztül mutatta be, hogy a diákok az adminisztrációban gyakran magyar anyanyelvűekké váltak, sőt, sok esetben „tősgyökeres magyaroknak” tüntették fel őket azzal, hogy még a beszélt nyelvhez sem írták be nemzetiségük nyelvét – ami esetleg saját eredeti anyanyelvük is lehetett. Középiskolákról lévén szó, mindez a magyarok kultúrfölényét kívánta dokumentálni.[29]

Az ismertetett népiskolai források alapján is hozhatunk néhány példát a középiskolákban történtekhez hasonló „átmagyarosításokra”. Mivel itt az ekkor már kötelező népiskolai oktatásról van szó, nem mondható, hogy ez esetben is a magyar kultúrfölényt hirdető adatsorok kialakítása lett volna a cél. Inkább csak a sikeres asszimilációt kívánták bizonyítani mely többek közt az iskola áldásos tevékenységének volt köszönhető, illetve a majdnem tisztán magyar anyanyelvű város és ország képét igyekeztek megfesteni.

Mivel az 1910/1911. tanévtől vezetett naplók a leginformatívabbak az anyanyelv és a beszélt nyelvek szempontjából. Érdemes összevetni a gyerekek két egymást követő tanévből származó személyes adatait. Az 1910/1911-es és 1911/1912-es tanév adatsorai meglepő eltéréseket mutatnak.[30]„Anyanyelvváltásokat” figyelhetünk meg az Antal, Halmos és Sipos bokori iskola esetében is. Mindhárom iskolában megfigyelhető, hogy egyes gyerekek szlovák anyanyelvűekként kerültek be az iskolapadba, következő évben pedig már szlovákul is beszélő magyar anyanyelvűekként szerepeltek.

Az anyanyelv átminősítése a nem magyar anyanyelvűek figyelmen kívül hagyását jelenti, ami a statisztikákban több esetben is 100%-ig magyar anyanyelvű diákságot eredményez.

Az „átmagyarosítás” nyomaival nem csak a különböző évek adatsorait összevetve találkozhatunk. Sokkal ritkább, ám szintén igen érdekes jelenség a már beírt adatok módosítása. Ez átírást, leragasztást, néhány esetben lekaparást jelent. Erre a legjobb példa a központi III. a leányosztály 1910/1911. tanévről készült előmeneteli és mulasztási naplója, amelyben nyolc diák lapján is előfordulnak módosított adatok. A módosítást a tanító úgy végezte el, hogy az eredeti feljegyzést leragasztotta egy papírcsíkkal, amelyre ráírta a módosított információt. Mind a nyolc tanuló esetében magyarra írták át szlovák anyanyelvüket.[31]

Ezzel az átírással az osztály minden tanulója magyar anyanyelvűvé vált. Véleményem szerint itt nem elhanyagolható tényező, hogy a belterületi iskolákat tartalmazó kötetben csupán ebben az egy osztályban lettek volna nem magyar anyanyelvűek. Ez talán motiválhatta a tanítót, vagy felettesét az adatok módosítására.

A bemutatott példák alapján látható, hogy ha nem vesszük figyelembe a beszélt nyelvként feltüntetett adatokat, amelyek a tanuló eredeti, vagy legalább is felmenőinek anyanyelvére is utalhatnak, és pusztán az anyanyelvi adatokra támaszkodunk akkor – helytelenül – arra következtethetnénk, hogy a vizsgált időszak végére az osztályok nagy része majdnem színmagyar volt.

A beszélt nyelvek

Az 1910/1911-es tanévtől kezdve jelzett második nyelvre vonatkozó adatok lehetővé teszik, hogy az anyanyelvi adatoknak az előző években tapasztalt megtévesztő elhagyása és a bemutatott „átmagyarosítások” ellenére ne tűnjenek el teljesen a szlovák származásúak a statisztikákból.

Ha az 1910/1911. tanév beszélt nyelvi adatait is figyelembe vesszük, és a szlovákul beszélőkről feltételezzük, hogy – akár anyanyelvként, akár beszélt nyelvként tüntették fel a nyelvet nevük mellett – a szlovák lakossághoz tartoztak, és eredeti anyanyelve mindegyiküknek a szlovák volt, az anyanyelvi adatok által megrajzolt rohamos gyorsaságú elmagyarosodás kérdésessé válik.

A feljegyzett anyanyelvi adatok ugyanis azt mutatják, hogy 1876 és 1910 között a szlovák nyelvű tanulók aránya több mint 60%-ról 3% alá csökkent (2. ábra). A beszélt nyelvek segítségével azonban kimutatható, hogy 1910-ben a városi evangélikus népiskolák tanulóinak több mint 20%-a, a tanyai tanulóknak pedig több mint 80%-a beszélt szlovákul (5. ábra).

Ugyan a szlovákul beszélőknek csak egy kis része volt szlovák anyanyelvűként feltüntetve, a szlovákul beszélő tanyai tanulók 80%-ot meghaladó aránya arra enged következtetni, hogy a bokortanyai evangélikus iskolákban mindenképpen szlovák többség állt fenn. Itt a gyermekek közel 5%-a szlovák anyanyelvűként szerepelt, 75,81% pedig – állítólagos – magyar anyanyelve mellett szlovákul is beszélt.

Mindezek alapján úgy tűnik, hogy a bemutatott harmincöt év folyamán a nyíregyházi bokortanyák evangélikusainak szlovák többsége stabil, 80% körüli volt. Ez is alátámasztja, hogy a településtípus viszonylagos elszigetelődésre ad lehetőséget, amely a nemzetiségi nyelvet beszélők számára nyelvük hosszú távú megőrzését teszi lehetővé. Ennek további bizonyítéka, hogy az itt tanulók 1,5%-a egyáltalán nem beszélt magyarul (5. ábra). Ők az elsősök közül kerültek ki. Ez azt sugallja, hogy a tanyai iskolákban még 1910-ben is lehetett nyelvi akadálya a kisgyermekek magyar nyelvű tanításnak.

Mivel a belterületen, az adatok szerint, minden diák már elsősként is jól beszélte a magyart – olyannyira, hogy anyanyelvként tüntették fel nevük mellett –, a tanyán viszont nem, megállapítható, hogy míg a városi környezet már az iskoláztatás előtt is lehetővé tette a gyermekek számára, hogy megtanuljanak magyarul, a tanyai környezet adta lehetőségek mellett szükség volt a népiskolák tevékenységére ahhoz, hogy a felnövő új generáció minél jobban el tudja sajátítani az államnyelvet. A tanyákon élő szlovákok egy része tehát a családon és a szomszédságon belül valószínűleg csak a szlovák nyelvet használta, így történhetett, hogy gyermekeik nem tanultak meg magyarul.

Az iskoláknak, mint az a fentiekből is látszik, igen komoly szerepe volt az asszimilációban. Az 1910. évi népszámlálás során kiderült, hogy az ország szlovák lakosságának 75%-a csak anyanyelvén beszélt.[32] Ugyanebben az évben a nyíregyházi bokortanyák iskolásai már szinte mindannyian beszélték a nyelvet (5. ábra). Ez is azt bizonyítja, hogy az oktatás az asszimiláció legerősebb fegyvere. Mivel a szlovákok leginkább az evangélikus iskolákat látogatták, asszimilációjuk ennek a felekezetnek és tanítóiknak köszönhető.

A nyíregyházi asszimiláció sikerét jól mutatja a magyarul tudók arányának emelkedése 1881 és 1910 közt. 1881-ben a lakosság mintegy 80%-a beszélt magyarul. Ez az arány kevesebb mint húsz év alatt 99,24%-ra nőtt (6. ábra).

Összegzés

Az evangélikus népiskolai iratok fenti elemzése ízelítőként szolgál arra nézve, hogy milyen sok lehetőség rejlik az efféle iratokban társadalomtörténeti szempontból. Rögzített adataik, statisztikáik alapján kellő körültekintéssel és kritika alkalmazásával bepillantást nyerhetünk a sok esetben igen nehezen vizsgálható nemzetiségi megoszlásba és a kisebbségek asszimilációjának folyamatába.

Mivel a tanulmány keretein belül csak a nyíregyházi evangélikus népiskolák iratanyagával foglalkoztunk, nem vonható le egyértelmű következtetés a város nemzetiségi megoszlására, nem tudjuk a nyíregyházi szlovákok arányát megbecsülni. Tisztább képet kaphatnánk, ha az összes helyi iskola iratanyagát bevonnánk a kutatásba, ám még akkor sem tudnánk pontos adatokkal szolgálni, hiszen láthattuk, hogy a népszámlálási adatsorokhoz hasonlóan az iskolai statisztikák esetében is fennáll az anyanyelvi adatok torzító, félrevezető hatása.

A kutatás és elemzés végeztével egyértelműen állítható, hogy a nemzetiségiek és idegen nyelvet beszélők arányának feltárása az iskolai iratok pusztán anyanyelvi adatainak felhasználásával tévútra vezethet. Ezen adatok ugyanis minden valószínűség szerint nem felelnek meg a valóságnak, a lejátszódottnál sokkal gyorsabb asszimilációra engednek következtetni. Az anyanyelvi feljegyzések kapcsán fennálló problémák bemutatása után felvázoltuk az árnyaltabb kép kialakításához szükséges lépéseket. Ebben nagy szerepe van a beszélt nyelvi megoszlás vizsgálatának.

Ha pontos számokat nem is kaphatunk a nemzetiségi megoszlás változásaira, az asszimiláció tendenciája és az anyanyelvi adatok elégtelenségének lehetséges okai kirajzolódnak előttünk.

Az asszimiláció szempontjából elhanyagolhatatlan az oktatási tevékenység és az iskolai nyelvhasználat vizsgálata. A használt forrásanyag erre a célra is alkalmasnak bizonyult. A vizsgakövetelmények és a magyarul nem beszélők számának ismertetése mindenképp fontos támpontot nyújt az iskolai nyelvhasználat változásainak elemzéséhez. A vizsgakövetelmények rövid és hosszú távú változásinak bemutatásával alátámasztottuk, hogy az oktatás nyelvhasználatában nem csupán az asszimiláció hatása nyilvánult meg, hanem maga az oktatás az asszimiláció legfontosabb eszközeként működött.

A bemutatott forrástípus tehát jól használható a nyelvi megoszlás és a nemzetiség nyelvi asszimilációjának feltérképezéséhez. Azonban ennél sokkal szélesebb körű elemzésre is lehetőséget ad, mivel társadalomtörténeti szempontból számos értékes adatot tartalmaz. Kutatásaim során a bemutatottnál sokkal szélesebb körű adatbázist készítettem, ám ennek teljes körű elemzésére jelen munka keretei közt nincs lehetőség. Az 1910/1911-től vezetett naplók – adatgazdagságuknak köszönhetően – pedig még teljesebb körű kutatások alapjául szolgálhatnak, melyben az anyanyelvet pontosan össze lehet vetni a vallással, továbbá megrajzolható az iskolások családjának foglalkozási szerkezete, az anyanyelv és a családi háttér befolyása a népiskolai tanulmányi eredményekre. Ezen elemzés elvégzése további kutatómunkát igényel, és egy későbbi munkában remélhetőleg bemutatásra kerül.

 

 

Források

Levéltári források

SzSzBML: Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Önkormányzat Levéltára, Ág. H. Ev. Elemi Fiú Népiskola iratai 1875/1876–1911/1912. VIII. 233. d) 30–70.

Nyomtatott források

Népszámlálások

A magyar korona országaiban az 1881. év elején végrehajtott népszámlálás főbb eredményei megyék és községek szerint részletezve. II. Budapest, 1881.

A magyar szent korona országainak 1910. évi népszámlálása. I. rész. A népesség főbb adatai községek és népesebb puszták, telepek szerint. Budapest, 1912.

Törvények

1868. évi XXXVIII. törvénycikk a népiskolai oktatás tárgyában. http://www.1000ev.hu/index.php?a=3&param=5360

1879. évi XVIII. törvénycikk a magyar nyelv tanításáról a népoktatási tanintézetekben. http://www.1000ev.hu/index.php?a=3&param=5848

1907. évi XXVII. törvénycikk a nem állami elemi népiskolák jogviszonyairól és a községi és hitfelekezeti néptanítók járandóságairól. http://www.1000ev.hu/index.php?a=3&param=6966

Hivatkozott irodalom

Erdei Ferenc 1971: Nyíregyháza a magyar városfejlődésben. In: Hársfalvi Péter – Katona Béla (Szerk.): „Én szőke városom”. Írások Nyíregyházáról. Nyíregyháza, 36–38.

Frisnyák Sándor 2003: A szlovák telepesek kultúrtáj- és gazdaságfejlesztő tevékenysége Nyíregyházán (18­–19. század). In: Uő. (Szerk.): Nyíregyháza. Előadások a város újratelepítésének 250. évfordulóján. 2003. 81–90.

Karády Viktor 2001: Magyar kultúrfölény, vagy iskolázási deficit? Újabb adatok a honi középiskolák dualizmuskori nemzetiségi összetételéről. In: Korall 3–4. 129–144.

Kovács I. Gábor 2008: Sáros megye nyelvi viszonyai 1880–1910. Előtanulmány a sárosi tanítókat bemutató 1895-ös szociológiai felmérés elemzéséhez. In: Parasztok és polgárok. Tanulmányok Tóth Zoltán 65. születésnapjára. (Szerk.: Czoch Gábor – Horváth Gergely Krisztián – Pozsgai Péter). Budapest, 304–336.

Lőkkös János 2000: Trianon számokban. Az 191. évi magyar népszámlálás anyanyelvi adatainak elemzése a történelmi Magyarországon. Budapest

Mátis Béla 1993: A nyíregyházi nép- illetőleg általános iskolák története 1753-tól 1948-ig. In: Madár János (szerk.): A bokortanyák tanítója. Mátis Béla írásai. Nyíregyháza.

Németh Zoltán 1979: Tirpákokra vonatkozó iratok Nyíregyháza történetéhez 1755–1797. In: Szabolcs-Szatmár megyei helytörténetírás I-II. (Szerk.: Gyarmathy Zsigmond) Nyíregyháza, 351–353.

Siklós Ádám (szerk.) 2001: A nyíregyházi elemi és evangélikus elemi és általános iskolák története. Nyíregyháza.

Takács Tibor 2008: Döntéshozók. Városi elit és városi önkormányzat Nyíregyházán a XX. század első felében. Nyíregyháza



[1] Siklós 2001: 11.

[2] Németh 1979: 351-353.

[3] Frisnyák 2003: 82.

[4] Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Levéltár, VIII. 233. d

[5] Erdei 1971: 36-37.

[6] Siklós 2001: 11.

[7] Siklós 2001: 12.

[8] Mátis 1993: 37.

[9] Mátis 1993: 44.

[10] Mátis 1993: 49.

[11] Siklós 2001: 16-18.

[12] Siklós 2001: 18.

[13] Siklós 2001: 21–26.

[14] Siklós 2001: 38.

[15] 1868. évi XXXVIII. tv. 58. §

[16] 1879. évi XVIII. tv. 4. §

[17] Siklós 2001: 41.

[18] 1907. évi XXVII. tv. 19. §

[19] SzSzBML VIII. 233. d) 35.

[20] SzSzBML VIII. 233. d) 68.

[21] SzSzBML VIII. 233. d) 30., 35.

[22] SzSzBML VIII. 233. d) 40.

[23] SzSzBML VIII. 233. d) 40.

[24] SzSzBML VIII. 233. d) 45., 51., 56.

[25] Karády 2001: 129-130.

[26] Takács 2008: 125-126.

[27] Karády 2001

[28] Kovács 2008: 334.

[29] Karády 2001: 131-132.

[30] SzSzBML 233. d) 68., 70.

[31] SzSzBML 233. d) 67.

[32] Lőkkös 2000: 73.

A Vörös Postakocsi 2011/Tavasz