Szirmai Péter kisprózái 2011/nyári lapszámunkból.

Munkahelyi ablak

Mikor a munkahelyeden nyáron 30 fok van, vagy télen 12, mikor idős főnöknőd nem örül mert megdicséred, vagy bosszankodik mert észre se veszed, s már hallod mástól, hogy két napja gondolkodik, visszaállítsa-e a három hete, a mostanival felváltott eljárási rendet, vagy visszanyúl a még két évvel ezelőttire, aminek a bevezetése már akkor is nagy káoszt okozott, mikor a kollégák fele a főnöknő kegyeit keresi, a másik fele a megalkuvókat akarja kicsinálni segítségeddel, mikor a szobatársad írás közben hangosan mormolja a szöveget, vagy úgy röhög, ahogy egy kutya ugat, lehetetlenné téve a koncentrációt, akkor egy utcára nyíló ablak lehet a menekülési folyosód, a kutyát sétáltató nénivel, a szerelmespárral, a hazafelé vezető út látványával.

Székház

Céged modern épületben székel; tíz éve építették. A szobák, a tárgyalók a nagy ablakokkal, az aula a bevilágítóval ideálisak munkavégzésre. Csillog, villog az egész.

Mégis, az oldalsó lépcsőházban, mely csendes és sötét, szürke és hideg, alig van mozgás. Itt pihenhetsz meg, ha már nem bírod, ha már eleged van, ha már besokalltál. Állsz a félhomályban, aprókat lélegzel. Nézed az apró réseken beszüremlő fényeket. Időnként elmegy melletted valaki, de nyugodt vagy, tudod, hasonló a hasonlót nem bántja, hisz ő is menekül, lesüti a szemét, csak int, s a sötét vágatban hangtalan siklik tovább.

Délben

Délben, vagy munka után, ha szünet van, vagy ha véget ér a robot, végig mehetsz az antikváriumok utcáján, hogy kikapcsolj, hogy felüdülj, hogy gyönyörködj a kirakatokban, a könyvek mozaik-elrendezésén, a borítók fotóin vagy festményein, a címek kalligrafikus betűin; Somogyi séták, Csataképek, Magyar szekták; Bosch-album, Florence, San Giovanni in Croce; Borges-összes, Márai, Dürrenmatt és így tovább. A kirakatban te is látszol, mint vízjel: szürke nadrág, vékony ing, vagy kopott öltöny. A kíváncsiság beljebb csal, gondolatban már számolod a pénzed, s most már örülsz, hogy megint kihagytad az ebédet.

Az Unger-ház

Ha szereted az olcsó könyvesboltokat, vagy csak az R. utca közelében dolgozol, talán ismered az Unger-házat. Különös épület. Nyolcágú csillagokkal díszített, griffes erkélyével, árkádos udvarával más, mint a környező épületek: a római házak gazdagságát idézi. Pedig senki sem törődik vele. A homlokzata omladozik, a színe megfakult, udvarán a macskakő kopott, töredezett. Általában, csak átjárónak használják a körút és az R. utca között, de munkások is szoktak itt sörözni, délidőben.

Ha tényleg idejössz, láthatod, az oszlopok karok, az ablakok szemek, az udvarról látszik az ég, a díszes keretbe vont kékség. Könyvet ritkán találhatsz.

HÉV-en

Ha a HÉV-en utazol, előbb-utóbb megunod az ülések párducfoltos kárpitját, a fejeket, a homlokokon lecsorgó verítéket, a szájrepesztő ásításokat, az itt-ott arc elé emelt bulvárlapok ostoba híreit, inkább, védekezésül, kifelé bámulsz az ablakon, nézed az elhúzó autók színes csíkjait, az autókon túl a házak grafitti-foltjait, aztán a Dunát, a mocskos vizet, a partra sodort kopasz ágakat, aztán a Filatori-gát szénné varrt faltetoválásait. Kijjebb, furcsa módon feltűnik egy-egy fa, lombjuk felett szürke az égbolt, az idő szeles, egy madár lebeg egyhelyben, a széles égen, középen.

Lakótelepen, hazafelé

Mikor munka után, lakótelepen, szalagházak falai között, hazafelé sétálsz, eszedbe juthat: léteznek sivatagos tájak városban is. Mintha egy kanyon mélyén járnál: eget karcoló falak mindkét oldalon, csak itt minden beton, vas és üveg. Az ablakokon, lépteid ritmusára, a lenyugvó nap vörös fénye rezeg. Átjárókon kelsz át, jobbra, balra hatalmas, betonpillérekkel szegélyezett, árkádos folyosók; a pillérek, a falak, a perspektíva játékszereként a folyosó végére vezetik a szemed, az apró, világos négyzetben kis alakok mozognak: olyan az egész, akár egy paranoiás szürreális festmény. Aztán a ház hosszával párhuzamosan lépdelsz, fönn, a nagy, szürke, tízemeletes dobozban cellák ezrei a cellalakókkal. Ha nem figyelsz, igazi katlanba juthatsz: előtted, mögötted ezerszemű házszörnyek; ha sokáig nézed őket, meglátod, fenyegetően elindulnak feléd.

Otthoni ablakodból

Otthoni ablakodból, ágyon fekve, baloldalt, szőlősort látsz, a szomszéd házának vakolatlan falát, háttérben, magasan, egy fűzfa koronáját: melankolikusan lecsüngő ágain a leveleket rezegteti a szél; ha az ablakhoz lépsz, látod a ribizlibokrokat, a baloldali szőlősor jobboldali párját, mögötte a rozoga kamra szürke tetejét; csak, ha a szemedet mereszted, látsz el az utcáig, a szomszéd telkekig, de nem teszed. Visszafekszel inkább; onnan szebb a táj.