Halottak napjára. Antal Anikó
prózája csak az on line-on

Idő koptatta karfáit letörték. Mahagóni vörös lábait darabokra szedték.

Idő koptatta karfáit letörték. Mahagóni vörös lábait darabokra szedték. Az októberi napsütésben, a szomorúfűzfákkal körülölelt parkban így hever a fotel egy mohazöld tároló mellett. Tegnap éjjel tettük ki. Fehér papírt tűztünk a háttámlára. Vihetik. Lomtalanítás volt. A múltat takarítottuk. Virradt a hajnal, amikor az óarany függönyök redői mögül az ébredező parkra pillantva láttam, hogy az éj leple alatt valaki darabokra szedte. Még a puha pamutcsomókat is kitépték. Mint korai hópelyheket sodorja őket magával a sárga levelek között az őszi szél.

Mindig ebben üldögélt. Az apám. Hamvadó cigaretták lehulló parazsával, remegő kézzel, éjfekete lyukakat égetett a homokszínű fotel puha párnájába. Keserű füst keveredett fűszeres arcvizének illatával. Még mindig érzem. Látom. Amint a szürke hajnalban nekiszedelőzködvén törökösen főzött kávéval a kezében ül a fotelben és ébren álmodik. Anyámról. Lassan tíz éve már, hogy anyám elutazott a végtelenbe. Apám pedig szinte minden reggel a fotelban ülve várta a halált, hogy utazhasson anyám után. Ősz elején érte is eljött. Hófehér kórházi lepedők búcsúztatták. Ébren álmodott. S végül álmodva ébredt egy másik világban.

A konyhában még az asztalon hever fekete kézitáskája. Ennyi maradt utána a kórházban. Meg egy szürke járókeret. Félve nyitom fel a hűvös fémcsatot. Személyes dolgok. Gyűrött papír zsebkendők a térdemre hullanak. Tudom, hogy sírt. A kristálytiszta, reménytől csillogó infúziócseppek alatt törölgette láthatatlan könnyeit. Kezeim közt őzbarna tárca. Néhány lejárt lottószelvény. Évek óta ugyanazok a számok. Gyermekei és anyám születési dátumai. Füstös délutánokon a fotelban ülve töltötte ki a szerencsehozó szelvényeket. Soha nem nyert. De nem adta fel. A puha tárca elrejtett zugában két fénykép lapul. Portrék. Anyámról és rólam. Mindenhová vitte őket. A fekete-fehér portrékat. Vizsgálók és műtőasztalok, fehér vaságyak hűvös ölelésében mogyoróbarna pizsamájának gyűrött zsebében fogta láthatatlan kezünk. Szeretett. De igazából soha nem mondta el. Talán egyszer. Egy novemberi bársonyszárnyú sötét estén, amikor szőlőjéből hazajőve, saját készítésű mustjának édes mámorában a fotelben ülve mesélni kezdett. Anyámról. A pillanatról, amikor először meglátta őt. Fehér vászonnadrágban, vállra omló gesztenyebarna hajjal, kezében pirosló almákkal teli fűzfakosárral a piacon. Csak mesélt. Én hallgattam. Mélyen. Fürkészve figyeltem a hatvan éves ráncok mögött megbújó könnyes mosolyt. Meg-meg remegő fáradt kezét, amint cigarettájához nyúlva kapkodó sietséggel próbál megragadni egy-egy múltban már mélyen alvó pillanatot. Ahogy a legszebb perceket próbálja megosztani velem. Róluk. A szerelmükről. Egy fehér mentőautóban kezdődött. Anyám aznap este helyettesítő orvos volt. Ő pedig ápoló. Talán szülő nőhöz mentek azon az éjjel. És apám akkor, az autóban, végre megfoghatta a kezét. Aztán már nem engedte el. Mosolyog. Elnyomja a cigarettát. Remegő könyökével csontos térdére hajol, s néma tekintettel nézi a padlót. Talán sír is. Ott mélyen. Belül. Tudom, hiányzik neki. Kilenc éve már. A barna orvosnő. Aztán rám néz. Tekintetével meg-meg simogat. Csak annyit mond: Tiszta anyám vagyok. Hiszek neki. S a konyha sötétjében vele együtt hallgatok.

A fotel ott hever a mohazöld tároló mellett. Mindkét lába eltörött. A pamutcsomókat is sodorja tovább a hűvös, októberi szél. Felveszem a fenyőből faragott fogason szunnyadó lila kardigánt. Még az anyámé volt. Fehér kezeivel hónapokig kötötte. Ezüstös cérnával csillagokat varrt bele. Talán az álmait. Láthatatlan kezei bársonyos melegséggel ölelnek körül. Mint akkor, amikor még kislány voltam. Lemegyek, hogy felszedjem a fotel törött lábait. Egy férfi áll meg mellettem. Biciklijén nagy vászonzsák lebeg. Ruhája foltos, kopott. Csak a szeme csillog. Mint hamvadó cigaretták vége. Gyorsabb, mint én. Kapkodó mozdulattal teszi táskájába a fotel lábait, szálkásra tört karfáit és a szakadt, homokszínű párnát. Rám néz. Felegyenesedik. Tüzelőnek viszi. Mondja. Négy gyermeke van. A legkisebb most született. Kell nekik a meleg. Elhiszem neki. Viheti.