László Rita Emőke 1973-ban született Nyíregyházán.  A Művészeti Középiskola és Kollégium tanára, 2000 óta a Móricz Zsigmond Színház plakátjainak tervezője. A grafikusművészt Onder Csaba kérdezi.

László Rita Emőke grafikusművész 1973-ban született Nyíregyházán.  A Művészeti Középiskola és Kollégium tanára, 2000 óta a Móricz Zsigmond Színház plakátjainak tervezője. Idén készült el a 100., általa tervezett bemutatóplakát – ennek apropóján is kérdeztük.

 

Onder Csaba: Mi köt Nyíregyházához? Nem gondoltál arra, hogy máshol élj és dolgozz?

László Rita Emőke: Itt születtem, de Ököritófülpösön és Mátészalkán éltünk. Majd Nyíregyházán, itt végeztem a középiskolát, a Művészetiben, ahol most tanítok. Pécsre jártam egyetemre. Törött szárnyakkal jöttem haza (egy szerelmi bánat miatt). Ez a város befogadott és segített talpra állni – szülők, testvér, barátok, kollégák, a színház. Amit megtanultam Pécsen, az a jó értelemben vett lokálpatriotizmus. Ott erőteljesen meg tudott maradni a polgárság; a történelmi múlt, az évszázados folyamatos kulturális pezsgés, amiben ma is létezik az a város. Ez Pécs, és a pécsiek számára ez nagyon erős támogatást ad. Nyíregyháza Pécshez képest csecsemő, a sárga homokon túlélni képes, gyökeret vert embercsoporttal. A megtanult tapasztalatokat, szerettem volna – és gyakorlom is – itt kamatoztatni. Itt bármit megtehetsz, mert sok minden nincs kitalálva. Ez nyújt egy olyan szabadságot, ami nem mindenhol adatik meg. Tanulni mentem oda, azt hasznosítani jöttem vissza az egyetem után.

Onder Csaba: Ez 1998-ban volt, és rá pár évre már színházi plakátokat tervezel. Hogyan kerültél kapcsolatba a színházzal?

László Rita Emőke: Véletlenül ismerkedtem meg Tasnádi Csabával, egy baráti társaságban, Sóstón. Épp zajlottak a színház felújítási munkálatai, amelyet akkor új igazgatóként ő vezényelt. Beszélgettünk, nagyon el volt havazva, akkurátus, figyelmes ember lévén az utolsó tégla beépítésére is gondja volt. Tele volt tervekkel, gondokkal, és megemlítette, hogy még a plakátokkal is neki kell foglalkozni. Szóval éppen ott álltam, illetve ültem előtte friss diplomával, ő pedig értesülve a végzettségemről azt kérte, helyezzük át ezt a beszélgetést egy hivatalos síkra: van e portfolióm, meg tudom e mutatni, keressem meg. Ez így is történt a következő héten, az előző munkáim alapján (mert már az egyetem alatt is folyamatosan dolgoztam megrendelésekre) kérte, hogy próbaképpen – tudunk e együtt dolgozni – kapcsolódjak be az éppen akkor rendezés alatt álló Halleluja című előadásba – aminek ő volt a rendezője, így ideális körülmények között győződhetett meg az alkalmasságomról. Tasnádi Csaba előszeretettel támogatta és támogatja a mai napig is a frissen diplomázott fiatal embereket, legyen az rendező, színész, dramaturg vagy díszlet- és jelmeztervező. Eme habitusnak köszönhetően kerültem én is ide, ezt soha nem fogom neki elfelejteni. Azóta itt vagyok.

Onder Csaba: Ez volt az első önálló színházi plakátod?

László Rita Emőke: Nem, az Anconai szerelmesek.

Onder Csaba: Hogyan néz ki ez a tervezési folyamat? Kapsz instrukciókat? A kész darab szövegét?

László Rita Emőke: Ideális esetben bemegyek az olvasópróbára. Ott megjelenik a rendező, a dramaturg, a díszlettervező, a színészek, és szerepkörüknek megfelelően tálalják a színpadra állítani kívánt darabot. Én meg ott ülök, mint egy „NATO” megfigyelő, és figyelek. Ez nekem különösen jó így, mivel enyhe fokú diszlexiás vagyok. – A mostani gyerekek között, akiket tanítok, is vannak, akik ilyen problémával küzdenek így hiteles segítő, gyakorlati tanácsadó tudok lenni, és egyfajta „szemléltető eszköz” ímhol ez a képesség béli másság sem akadálya semminek. Persze voltak hátrányai, de előnyei is. Mivel kétkezes vagyok, a manuális dolgok nagy részét „tükörben” tanultam meg, verbálisan sokkal kommunikatívabb lettem, – kénytelen voltam erre támaszkodni. – De visszatérve a folyamatra, az olvasópróbán csendben vagyok, és az első impressziók jönnek is gőzerővel – esetenként már ötletek is, azokat jegyzetelem, rajzolgatok. Aztán leülök a rendezővel beszélgetni. Néha van konkrét elképzelés, néha semmi, de egy közös munka már ott az első próbán velem is elkezdődik. Mivel alkalmazott művészetről beszélünk, ellentétben a képzőművészettel, nagyfokú rugalmasságot kíván, egy egész széles repertoáron működve, szoros együttműködésben az érintettekkel. Az alkalmazott grafika, így a plakátkészítés esetében is van egy megrendelő, aki a maga tálalta paraméterekkel: azaz gondolatokkal, vágyakkal, „funkciókkal”, költségvetéssel, határidőkkel jelöli ki azt a területet, amin belül repülhetsz. Ezeken szűröd át a lelked, s úgy öntöd formába. Egy másik ember vágyai, gondolatai vizualizálódnak általam.

Onder Csaba: És szereted ezt?

László Rita Emőke: Kezdettől fogva az volt az elsődleges vágyam, hogy alkalmazott grafikus legyek. Mások által fölállított és megszabott korlátok között repülni. Ez egy kicsit furcsa lehet mások számára, hiszen nincs az a fajta művészeti-autonómia, ami a képzőművészet területén adott, mert itt követelmények vannak, marketing, célcsoport, stratégia, költségvetés. De ez az én perverzióm, én ezt élvezem. A szoros interaktivitást, amit ez a fajta munka megkövetel.

Onder Csaba: Volt, amit visszautasítottak, ahol nem tudott létrejönni interaktivitás?

László Rita Emőke: Mindig törekszem arra, hogy sikeres legyen. Addig csináljuk, míg jó nem lesz.

Onder Csaba: Akkor az alkalmazott grafikus mindig sikeres?

László Rita Emőke: Az elmúlt 22 évben két esetben adtam fel munkát. Az egyik esetben már az első beszélgetésnél diplomatikusan tájékoztattam a megrendelőt, nem én vagyok az ő embere, de ajánlottam olyan grafikust, aki képes volt vele egy hullámhosszon gondolkozni. A másik eljutott egy komoly munkaszakaszba, amikor, – mondjuk úgy, – társadalomfilozófiai szempontból nem értettünk egyet. Ott akkor köszöntünk el egymástól, de segítettem ott is, hogy az elvárt eredménnyel tudják zárni a munkát. Nincs olyan, hogy nem, mindig a megoldásra törekszem.

Onder Csaba: Ehhez képest milyen az, amikor képzőművész vagy?

László Rita Emőke: Az másokkal történő interaktivitás nélkül születik. A képzőművészet és festőként én is felvállaljuk azt a lehetőséget, hogy úgy vetítünk gondolatokat, mutatunk tükröt, dokumentálunk, vagy „vizuál-filozofálunk”, hogy elfogadjuk annak lehetőségét, hogy az adott kor emberei el is utasíthatják vagy befogadhatják azt. Ez egy másik fajta misszió. A színházi plakátnál ezt nem lehet megcsinálni, az a „mának” szól, a „mostnak”.

Onder Csaba: Milyen a jó színházi plakát?

László Rita Emőke: Mint a testen a bőr, nem vonatkoztathat el a darabtól. Emblematikusnak kell lennie. Tasnádi Csaba alapvető tanítása és kérése az volt, amikor ezt elkezdtem, hogy képzeljek el egy 20 km/h-val kanyarodó sofőrt, aki észreveszi a plakátot – egy pillanat műve csak az egész, mivel alapvetően vezetnie kell, az útra figyelnie, de miután mégis megpillantotta –, az kell, hogy a fejében járjon, hogy meg akarja nézni a darabot. Egy rendező a színpadképpel dolgozik, milliónyi apró részlettel ahol akár egy gyufásdoboznak is elhagyhatatlan jelentősége van. Így ő hajlamosabb az illusztratív látásmódra, – ami szembe megy az emblematikussággal. Így van, amikor én tudom őket meggyőzni, redukáljuk a formai megjelenést; és fordítva, van, amikor a részletgazdagabb, illusztratívabb megoldás a legmegfelelőbb.

Onder Csaba: Milyen a plakátjaid fogadtatása?

László Rita Emőke: Nagyon széles spektrumon mozog a kifejezéstáram, így igyekszem mindig a legautentikusabb formai kifejező eszköztárat alkalmazni; általában nagymértékben pozitív a fogadtatás. Persze képtelenség elérni a 100 százalékot, de a 98 abszolút megvalósítható. Ha mindenkinek tetszik egy plakát, akkor populáris vagy. Ha túl kevésnek, akkor bonyolult voltál, rétegre orientált, és nem teljesítetted a feladatot. Egyébként az első, akinek tetszenie kell, az a rendező. A második a direktor, az ő jóváhagyása nélkül semmi nem manifesztálódhat a színházban. De a rendező kompetenciájától függően véleménnyel lehet a háttércsapat is: a dramaturg, a díszlet- és a jelmeztervező, sőt, a főszereplők is. Szóval sok ember. Nagyon sok ember kohéziójában formálódik. Ez így együtt nagyban biztosítja, hogy a plakát végül jó legyen. A legpontosabb kört igyekszünk húzni a plakáttal a darab köré.

Onder Csaba: Egyfajta eklektikusság jellemzi a stílusodat, mivel mindegyik plakát más- és más. Csak sorba állítva őket csodálkozhatunk el, hogy mindez egyetlen emberhez köthető.

László Rita Emőke: Légy kaméleon. Alázattal állok az alkotói munkámhoz, eszköz vagyok a gondolathoz. Ugyan úgy, ahogy a színész is szakmai alázattal rendeli alá magát a rendezőnek. Ugyanez az én munkám is. Ez nem kifejezetten az önmegvalósítás terepe – persze hozzáteszem hangsúlyosan a magamét is.

Onder Csaba: Fotózni is szoktál? Például a Liliom plakátja kifejezetten drámai.

László Rita Emőke: Előfordul, de alapvetően nem jellemző, ez egy külön elismerést érdemlő szakmai terület. A Liliom esetében az érzelmi folyamat, a pillanat megragadása volt a cél. A férfi a nőben, a nő a férfiban „tükröződik”. Hogyan lehet ezt, megoldani? A plakáton ez egy szépen „elkapott” pillanatnak tűnik – sok instrukcióval és sok photoshop-al. Próba után ülünk a balett teremben, Nagy Zsizsi a fotós, a színészek, és a rendező instruálja őket. Önálló munka és feladat ez is. Azaz a színészekkel készült képek próbától függetlenül készülnek. A Kaland plakátja például két napig készült. Beregszászi János jött segítségünkre. Szerencsére minden megvolt, a jelmezek, a kellék fotel. De sokszor a költségvetésen is múlik ez. Van-e erre pénz? Fotósra például.

Onder Csaba: Ez befolyással van a technikára is?

László Rita Emőke: Igen. A direktorunk mondja meg, hogy akár most csak két színnel nyomhatunk, mert csak erre van pénz, a négy színes nyomtatásra ritkán jut a költségvetésből. Vannak olyan előadások, ahová nem készül plakát és leporelló, csak kisebb, egyszerűbb szóróanyag, mert erre jut, de igyekszünk. Ez a színház nagy intenzitással, sokrétűen működik, mintha minden héten Vidor Fesztivál lenne. Minden emberhez eljutni, elérni – ez jellemzi a színházat, egész évben is. Tasnádi Csaba erre rengeteg energiát fordít; hogyan lehet minél több gyereket a színházba csábítani, hogy alapvető igény legyen majd bennük ez is; a kistelepülések se maradjanak ki semmilyen lélekemelő, szellemet csiszoló lehetőségből; hogy az idősebb korosztály is megkapja a tapasztalt bölcsességéhez társuló tiszteletet (támaszkodva is az általuk birtokolt tudásra). Hogy elérjen a színház a nagycsaládosokhoz, a mozgássérültekhez vagy a siketekhez is. Amennyire csak erőnkből, energiánkból, szenzitivitásunkból telik igyekszünk mindenre és mindenkire kiterjedően figyelmet fordítani.

Onder Csaba: A leporellókat is te tervezed?

László Rita Emőke: Igen, ez is hozzátartozik az előadáshoz. A néző bejön, leveszi a kabátját, és mint egy koreográfiában, már azzal a mozdulattal emeli magához a műsorfüzetet, a leporellót. Ez a dramaturggal szoros együttműködésben készül. A plakát és a leporelló vizuálisan összetapad, a felfedezhetőség, azonosíthatóság miatt. A plakát első impressziójának hangulatvilágát adva vissza.

Onder Csaba: Meddig él egy plakát?

László Rita Emőke: Addig biztos, amíg játsszák a darabot. Aztán viszik színészek, a nézők, a diákok. Webes felületen is látható – beköszönésképpen –, vagy a facebookon invitálóként használják, illetve a színház épületében is ki vannak állítva. Itt történt, hogy évekkel ezelőtt, amikor Dömölki János itt rendezte Márai Sándor: Parázs és Más… című előadását; a fia – aki éppen akkor volt végzős az Iparművészeti Egyetemen –, felfedezte az itt kifüggesztett plakátokat, és arra kérte az apját, hogy mutassa majd be őt a plakátokat készítő grafikus teamnek. János közölte vele, hogy az csupán egy ember, nem pedig egy csoport. Akkor szeretné megismerni azt a férfit, mondta, mire kapta a választ, hogy az egy nő… Ezek után találkoztunk; látható volt a döbbenet az arcán. Egyébként az egyik álmom az, hogy a 100 bemutatóplakát egyszerre jelenhessen majd meg, egyfajta térinstallációként, valahol a városban.

Onder Csaba: Kedvenc munkád?

László Rita Emőke: Tud a szülő a gyermekei közül kedvencet mutatni? Mindegyiket szeretem. Az Anconai szerelmesek volt az első önálló munkám, azt azért. A merénylet az ARC-on volt látható, azt azért. A Csárdáskirálynővel iszonyat sokat foglalkoztunk, hogy pejorativitás nélküli, de magyaros legyen. A Veszedelmes viszonyokhoz ne tudd meg, hogyan sikerült olyan disznószívet szerezni, ami még nem volt kettévágva, hiszen állatorvosilag ez így szabályos. Esztrád sokk: Bodótól kaptam sokkot. Bodónak volt olyan előadása (gyakorlatilag az összes), ahová vagy harminc tervet vittem, mire kész lett. Elképesztő zseni, hihetetlen impulzivitással. Miniszter félrelép… nem kell magyarázni. Az Ember tragédiája: kész tervvel kerestem meg Telihay Pétert, a rendezőt: Vagy kirúgsz, vagy agyonpuszilgatsz, mondtam neki. Csak annyit mondott, várjak kicsit, mindjárt szereznek neki egy National Geographic folyóiratot, mert volna egy ötlete. Erre felcsaptam a laptop monitorját, hogy itt van. Persze sokat dolgoztunk együtt. Egymásra hangolódtunk. De ez volt az Adáshibánál is, Keszég Lászlóval. Mesélhetnék még rengeteget. Mindegyikhez van publikus és nem publikus történet, mind egy-egy kis novella…