Kritika a Csokonai Színház Három nővér-előadásáról

Csehov, Három nővér, Csokonai Színház, Debrecen, rendezte Vidnyánszky Attila, a Beregszászi Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színház Társulata, 2011. február 25.

A színház nem szívességszolgáltató intézmény”, mondja Thomas Bernhard, s Vidnyánszky Attila darabjaival kapcsolatban ez eszembe szokott jutni. Nem a mindenki tetszésére pályázik, semmilyen szellemi táplálékot nem próbál legyömöszölni a torkomon, hanem engedi, hogy életünkkel és önmagunkkal őszintén szembenézhessünk és találkozhassunk, akárcsak a Három nővérben.

Vidnyánszky Attila három nővére kering a lepusztult ház belsőben, a poros földön, a jelzésszerű bútorok között. Így indul a darab, vagy már elkezdődött és én csak belekeveredtem. Nincsen függöny, csak székek a színpadon. A színházi megszokott elválasztott tér megszűnt létezni. Bizarr és egyben intim közelség, amelyben a mindenkori közönség belecsöppen a katonalányok életterébe. Sivár, szürke metaforikus térben vagyunk. De hát a csehovi dráma nem így kezdődik. Már valami után vagyunk. Megszólal Olga (Kacsúr Andrea), a tűzvészről beszél – vagyis a drámaszöveg alapján ez mára harmadik felvonás. Vidnyánszky nem egyszerűen in medias res-szel kezdi a darabot, hanem a végével, amellyel megmutatja, hogy már valamilyen égés után vagyunk, ahol már csak romos emberi életek lehetnek. Feszültséget generál, mert nem az elvárt módon zajlik az ismert történet.

Kristán Attila mint Andrej gyerekesen forog a kisszékével, hisztérikusan keresi a helyét. Az ő színészi monológja kimagasló a darabban, az egyik csúcspontja az előadásnak. Kimond mindent őszintén, még a húgai nevében is. Csehov úgy beszélteti a szereplőt, hogy konkrét helyzetbe nem hozza őket, amellyel a spontenaitás látszatát tartja fönn. A rendező erre odafigyel, mindenki mozgásban van. Andrej esetében sikeres dolog egy nagyothallót bevinni a darabba, hiszen neki bármit ellehet mondani bátran és őszintén, gátlások nélkül úgy, hogy semmilyen következménye sem lesz. Az otthontalanság érzése egyre csak fokozódik, a tűzvésztől kezdve mindvégig ott van a hiány érzése. Hol az otthon? Csakis a teátrális távolságban. Az idillnek színházi jelentése van Vidnyánszkynál, és ebben a relációban a sivár jelen, az elvágyódásban még erőteljesebben jelen van Moszkva, ahová önreflexív módon vágyik a család minden egyes tagja, kivéve Natasát. A tér, a természetes közeg, amelynek a néző is a részese, szimbolikus stilizáció.

A színészi játék reflektál a játék jellegre. Natasa (Szűcs Nelli), amikor késve érkezik a partira, a közönségtől kér elnézést. Az általános fényképezkedésnél a kamera kifelé fordul, a nézők felé. A pikniknél koreografáltan viszik ide-oda a megrakott asztallapot, szánkáztatják az ételeket, csúsztatgatják az teli tejesüvegeket. A szereplők nem reálszituációban, hanem térkompozícióban vannak jelen, mozgásuk (vagy éppen mozdulatlanságuk), dinamikai változások következménye.

A városból, a külvilágból semmit sem látunk. Csak a jelen és a múlt összecsúsztatása érzékelhető ebben a szűk térben, amely néha már kezd nyomasztóvá válni a sok szereplő miatt. Natasa jelenti egyedül a külvilágot, sőt magát a várost is – a lányok folyamatosan menekülni akarnak Moszkvába, hiszen Andrej házassága fokról fokra rombolja szét a család nyugalmát. Egyre erősödik mind a négyükben a vágy, hogy kitörjenek a kisváros szürkeségéből, és új, tartalmas életet kezdjenek Moszkvában. Kevés vidám órája van a három nővér életének, s Natasa, az új asszony irigy fontoskodásával megkeserít mindent. Már régen egy kis szobába szorította össze sógornőit, most pedig úgy jár-kel a házban, „mintha ő gyújtotta volna föl a várost”. Ritka Csehovnál a teljesen negatív szereplő, aki olyan, mint Natasa.

A színésznek egyszerre kell belső, lélektani motivációkból és külső gesztusokból építkeznie. Mása (Orosz Ibolya) és Versenyin (Tóth László) búcsúja nem csimpaszkodó őrjöngés, hanem emelkedett erotika és fájdalom: arcérintés, lassan mozduló karok, ölelés, csók szublimált testbeszéde. Trill Zsolt szinte mozdulatlan arca minden körülötte zajló történést kommentál. Látjuk, hogy ez a Szoljonij belül szelíd és érzékeny lélek, akiben valamiféle tiszta tűz optimizmusa lobog.

Vidnyánszky egyetlen Csehov-szereplőt sem ítél meg kívülről. Kacsúr András nyájas, sovány, hajlongó Kuliginja tényleg a legjobb ember; a tűzvész alatt borotválja le a bajuszát, hogy egy felvonással később azt mondhassa: konformizmusból tette. Csebutikin (Varga József) a társulat „rituális” kórusát követve eltöri az órát és „minden mindegy” alapon falhoz vágja a poharat. A darabban a metafizikai rettenet egyre csak fokozódik. Tuzenbach (Ivaskovics Viktor) és Szoljonij (Trill Zsolt) párbaja a színházi valóságában zajlik le, amelyet lírai zongorafutamok és vonósok világvégi hangulata erősít fel. Rendezői találékonyság az a jelenet, amikor Szoljonij megkörnyékezi Irinát (Vass Magdolna) és erre a lány fölkuporodik egy fatönkre, amelyen egyensúlyozik. Beleolvad a kiszáradt fába, amely egyben saját életét is szimbolizálhatja, ahogyan ő is lassanként minden életnedvét és reményét elveszíti.

Az előadást színészileg nem tartottam egyenletes színvonalúnak, de a pólusok kialakításával a művészi teljesítmények valamilyen összhangba kerültek egymással. A nővérek felé – bár kiváló három színésznő játszotta – mégsem billen el a mérleg nyelve, hiszen Szűcs Nelli egymaga Natasa szerepében kiegyenlíti mindezt.

A darab középponti fogalma a boldogság: miért nem utaznak akkor el Moszkvába, ha „Moszkva, Moszkva, Moszkva” jelenti a boldogságot? Miért csak önsorsrontást látunk a színpadon? A világmagyarázatot Németh László-i módon közvetíti a rendező: mert ezek a nők nem tudtak elegyedni a világgal, mindenki felett voltak tudásukban, érzéseikben és álmaikban. A karaktereknek küldetésük van, amelyet a darab végére teljesíteniük kell. Különbségeik ellenére lényük gyengesége az, ami összeköti őket. Nem mernek kilépni önmagukból, boldogságukat elérni, megvalósítani. Egyedül csak Natasa az, aki tervét és célját eléri. Végül is Natasa sikerdarabja is lehetne a történet, de ezt nem engedi sem Csehov, sem a rendező. Bár az író nem menti fel a három nővért: „Sohasem jutunk el Moszkvába!” hangzik el Olga szájából. Tragédia, amelyben örökös ciklikusság van, visszatérünk oda, ahonnan indultunk: „nemsokára megtudjuk, hogy miért élünk, miért szenvedünk… Jaj, csak tudnánk, miért csak tudnánk, miért?!” A rendező nem engedi el csak így a három nővért, hanem ablakot nyit számukra a szabadságra. A tér hirtelen megnő, feloldódik a feszültség, a nyomasztó légkör, és csönd lesz. Csak Natasa marad egymaga színpadon az ürességben, mindenki más, mint madár a kalitkából kirepült a három nővér után. Majd Szűcs Nelli (Natasa) közli, hogy vége…

A Vörös Postakocsi 2011/nyár