Próza 2011/nyári számunkból.

Mancika néniék a falu végén laktak, a Híd és a Béke utca sarkán, az ő házuk állt legszélen, utána már csak a gát meg az árvíz volt.

Mancika néniék a falu végén laktak, a Híd és a Béke utca sarkán, az ő házuk állt legszélen, utána már csak a gát meg az árvíz volt. Mancika néniéket úgy költöztették ide – ezt az ember csak akkor érthette meg, amikor belépett a szoba-konyha parasztházba, ami zsúfolásig tele volt robosztus tölgyfa bútorokkal, bársonyhuzatos fotöljökkel, olajfestményekkel, csipkével és porcelánnal. Semmiképp nem illett össze a dohos vályogház és a sok úri cucc, ez csak valami nagy tévedés lehetett, gondolta, amikor először elhozta az apukája Mancika nénihez. Aztán meg arra gondolt, vajon mekkora bűnt követhetett el Mancika néni, hogy el kellett hagynia a kastélyát, és ebbe a rozoga viskóba kellett bezsúfolnia a rengeteg bútort. És miért nem adta el a bútorokat, hogy valami egyszerűbb, praktikusabb modellre cserélte volna le azokat, elsősorban kisebbekre, amik jobban passzoltak volna az szerényebb körülményekhez, egyáltalán, hogy meg tudtak volna mozdulni a házban. Úgy érezte, amikor először beléptek Mancika néniék házába, mintha valami ronda tréfa folytán valaki lekicsinyítette a házat, de a berendezési tárgyakat elfelejtette méretarányosan hozzázsugorítani, s komikusnak tartotta, hogy az emberek ott szorongtak a túlzsúfolt szobában. Egy szoba volt. A közepén egy hatalmas Steinway hangversenyzongora. A zongora köré rendezve zongoraszék, karosszék, asztal, bevetett ágy, alatta gondosan kiöblített éjjeli. Steinway & Sons. Patent Grand. New York. London. Hamburg. Ilyet még életében nem látott.

Mancika néni zongoratanárnő volt. Magánórákat adott a legnagyobb titokban az egész falunak. Ő volt a legjobb zongoratanár, aki hozzá járt, már kijárta a zeneiskola összes osztályát. Azt állította, hogy Dohnányi Ernő tanítványa volt, azé a Dohnányié, akinek a Zongoraiskolájából tanulta mindenki az ujjrendet. A zeneiskolások rettegtek Mancika néni szigorától és a ceruzájától, amivel a kettős kereszteket rajzolta a kottába, ugyanis a ceruzával rendszeresen ráhúzott az ujjrendet eltévesztő tanítvány kezére. Pedig hozzá már csak a legtehetségesebbek jutottak el, azok, akik a közönséges állami zeneiskolát már befejezték, és a konzervatóriumi felvételire készültek.

Ott ült a bevett ágy mellé beszorított pamlagon az apjával, és hallgatta a felnőttek egyezkedését, mennyiért vállalja Mancika néni az órákat, hetente hányszor, az otthoni gyakorlásra van-e lehetőség, mert, ugye, nem minden dolgozónak adatik meg, hogy saját zongorája vagy legalább egy pianínója legyen, de nekik volt egy Ukrajna típusú, és így tovább. Szemével a ceruzát kereste. A csipketerítős asztalon megsárgult kottafüzetek, egy metszett kristálytálkán Dianás cukorkák, egy beszáradt tintásüveg, ceruza sehol. Azt beszélték, Mancika néni legalább száz éves volt, de ha éppen nem is száz, nagyon öreg, de mégsem hordott kendőt, mint a parasztasszonyok, hanem hajhálót. Vékony kötött kardigánjának a zsebében hímzett szegélyű zsebkendő, egyszerű sötétkék vászonszoknyáján fehér hajszálak és elhalt fejbőrdarabkák. Megkínálta őket a cukorkával. A legtöbb eddig tíz volt, amit Dianás cukorkából meg bírt enni, utána kicsit kótyagos is lett a feje. Most inkább nem vett. A felnőttek tovább folytatták a beszélgetést.

A zongora fölött aranyozott keretben egy fekete-fehér kép lógott. Nem lehetett eldönteni, hogy fénykép vagy rajz, de azt sem, hogy a kép nőt vagy férfit ábrázolt: a zongoránál ülő alak hosszú fekete kabátot vagy ruhát viselt, vállig érő kibontott fehér haja egyenes, orra nagy, görbe, bibircsókos volt, mint egy boszorkányé. Csúnya volt, félelmetesen rút öregasszony, és aki ránézett, azt bizonyára békává változtatta, vagy legalább is kővé dermedt a félelemtől. Egy bizonyos mértékben hasonlított is Mancika nénire, lehet, hogy Mancika nénit ábrázolta a kép, amikor még fiatalabb volt, bár nehezen lehetett elképzelni, hogy létezett Mancika néninek egy fiatalabb változata is, hogy nem mindig, már születésénél fogva egy ilyen rideg, szigorú zongoratanárnő volt. De végül is megtalálta a ceruzát: ott volt a Steinway-en, bal oldalt, ahol a legmélyebb hangokkal ér véget a klaviatúra.

Már jó pár hónapja járt Mancika nénihez zongorára, amikor meg merte kérdezni, hogy ki van a képen a Steinway fölött. Mancika néni felnézett, mintha egyet sóhajtott is volna, és azt válaszolta, mintha valami varázsszót ejtett volna ki a száján:

– Liszt Ferenc.

Aztán megkopogtatta a híres ceruza végével a fekete zongorát, hogy folytassa a darabot. Liszt Ferencről nem lehetett vitát nyitni. Dohnányi a Liszt-tanítvány Thomán István növendéke volt a Zeneakadémián.

A Vörös Postakocsi 2011/nyár