Nem hasas gasztroblog 2011/őszi számunkból

“Ecetes-porcukros-vizes fejessalátával kínálom. Évente egyszer eszünk ilyet, de a tojásos nokedlihez csak a zöldpalackos igénytelen takarítóecet passzol, ezzel lesz origináltos.”

Még füge még – szüreti fügesüti

(Hétfő, 2009-10-19. 21:21)

BiL édesapja kapott egy hát fügét egy tisztelőjétől, és nekem ajándékozta. Ennél jobbat nem is tehetett volna! Gátlástalanul szórom mindenbe, falom állva a hűtőből ki. Jön még két fügés édesség, de előtte ez a sülepény, aminek a királynője a puncigyümölcs: a mustkrémes fügepite.

Az egész úgy kezdődött, hogy vettem vörös mustot a Hunyadi piacon a szimpatikus nénitől, akiről hamarosan írok majd részletesebben. Na de a must kénes volt.

Szimpatikus néni váltig állította, hogy a kén jót tesz a toroknak, de engem kitört tőle a frász. Levegőztettem napokig, hátha elmegy ez az íz, de csak nem ment, úgyhogy kitaláltam, kiforralom én ezt belőle. Felhánytam a tűzhelyre, aztán jókedvembe górtam bele keményítőt, lett belőle rote grütze. Aztán ezzel most micsináljak? Nem ment ki belőle a kén az istennek se, van egy gusztusos állagú, szép színű, jó ízű, de felháborítóan kénes krémem, mi legyen vele. Hát meg is sütöm.

A leveles tésztát kiterítettem, alágyűrtem a széleit és rákentem egy lavór mustkrémet. A fügét szép vékonyra szeleteltem és ráigazgattam a krémre, hogy a végén már hasonlítani kezdett egy párducmintás harisnyához. Nagyon elégedett voltam vele.

Szép tenyérnyi szeletekre negyedeltem és egy kis pohárkányi grützével adtam fel. Hát nem gyönyörű? Megdöbbentően finom és harmonikus is lett.

Csak a mustkrémet nem akarta senki megenni, a mellékíz miatt. Bánatomba mindet bezabáltam, hát most komolyan, mivel lehet elűzni a kénízt?

Zsírmérgezés

(Szerda, 2010-02-10. 14:47)

Aggyámá, bazmeg, valamit, hát megfulladok. Meg fogok dögleni. Mibajodvan? Zsírmérgezést kaptam.

Épelméjű ember egy ebédbe nem zsúfol bele négy napra való tejzsírt. Épelméjű ember.

Tejföl, vaj, sajt, tejszín.

Este fél hétkor fuldoklás szerű folyadékhiány. Felesleges vizet inni, nem szívódik fel: a tejzsír vastag bevonatot képez a gyomron, nem enged át semmit. Rum, vörösbor. Sok vörösbor. Édesköménymag, annyi, hogy a szemem majd kiesik tőle, csíp, éget. Pár óra múlva kezd fellélegezni (!) a gyomor, a víz már nem csak átfolyik, fel is szívódik egy kevés.

Az ilyen túlkapásokat ki kell böjtölni. Ma csak folyadékot veszek magamhoz, ha nagyon nem bírom, hát almát. Almát almával.

Régóta nézem már a polcon anyám gyümölcsleveit, sose volt szívem felbontani őket. Itt az alkalom. Ez a jó vaskos almalé már vagy két éves és pont két éve kívánom.

Ez az első kísérlet: a léböjtnek egyelőre csak azt a formáját ismerem, amely során az ember alkoholos italon kívül mást nem vesz magához. Így le is fogytam húsz kilót. Azóta se tudom, mennyit szabadna ennem, hogy így is maradjak.

Kéne egy olyan módszer, ami nem jár extrém önsanyargatással, megőrzöm mellette a teljesítőképességemet és könnyen kivitelezhető. Egyelőre Manna böjtje a legszimpatikusabb. Koplalási tippeket és éhezés nélküli súlytartás-technikákat egyaránt örömmel fogadok.

Az asszony legjobb barátja

Péntek, 2010-02-12 13:10

A szeletelés, aprítás a legjobb része a konyhának, ettől nagynak és erősnek érzem magam. Képes vagyok csak azért elkészíteni valamit, hogy vághassak. Az imádott lopott késemmel. Weini, ha nem is kommentben, im privatim azzal vádolt meg, hogy iszonyú zsíros nehéz kajákat tolok, úgyhogy ő nem is csodálkozik, ha a gyomrom bemutat. Szerintem nincs igaza. Persze honnan is tudná, ő még sose evett nálam, csak én nála.

Gyökerek

Húst alig főzök, többnyire csak jutalomfalatként szerepel a konyhában, meg persze a BiL anyai apanázsaiban. (Az anyósi szeretetcsomagokról is írok majd :-)))) Szezonzöldségeken élünk leginkább, mindig van valamilyen leves, és bár a blogból ez másképp tűnhet, nagyon ritka az édesség. Egyszerűen azért, mert a pasimba nem lehet belediktálni.

Az mondjuk igaz, hogy sok a tej és a tojás, de egész másból vagyunk csúcsfogyasztók.

Olaj.

Iszonyú sok olajat eszünk, alá és fölé az ételnek, leves tetejébe gazdagítani, krémbe selymesebbé tenni, és a salátákra nyakló nélkül. Télen a káposztasaláta mindennapos fogás, heti hét nap bírom enni. Alapesetben dióval, ha ezt megunom, akkor frissen ütött napraforgóolajjal, pirított szotyival, keményen átdolgozott napok végén önjutalmazásként rengeteg fokhagymával és jóféle olívaolajjal, tocsogósra öntve.

A káposztasalátában nem csak az a faszaság, hogy ropog valami friss az ember foga alatt, hogy mindig jólesik és meglep a nyers zöldségek élénk, leveses íze, hanem az is, hogy vágni lehet. Hosszan.

A reszelés bűzösen undorító egy dolog, gyűlölöm. Inkább töltök háromszor annyi időt ugyanazzal a melóval, csak ne kelljen reszelni. Fejeskáposztát, lilát ha van, sárgarépát, és ha BiL nagyon nyavalyog, akkor az ő kedvéért fehérrépát is apróra vágok. Ennyi az egész, alig harminc perc. Ez alatt az idő alatt végiggondolom az életem, lamentálok. A pasim meditálni szokott, és vágni. Közben kinézek az ablakon – kis gyakorlattal a szeletelést már nem kell nézni ahhoz, hogy menjen. Bal kézben a kés, a jobbom mutatóujjával vezetem a pengét, bambulok. Minél gyorsabb, annál jobban kikapcsol az agyam.

Lopunk

Persze ehhez kell egy kés, amiben bízik az ember, amivel azonosul, mint lovas a lovával. Én ezt a csodát a BöFiből, a bölcsész-fizikus gólyatáborból loptam, ahová minket, bölcsészlányokat azért hívtak el, hogy riogassuk az amúgy is halálra rémült, puncit sose látott térképész meg matematikus fiúkákat. Meg persze, hogy a szervező felsőbbévesek csajozhassanak. Nyolc nap minimálköltségvetéses zempléni vadkempingezésre én vittem magammal hajszárítót, és kegyetlenül ki is röhögtek érte. Aztán könyörögtek érte a nagy zuhé után, hogy a cipőket kiszáríthassák. Én tudok méltósággal tűrni és aztán kegyetlen bosszút állni.

Egy este tizenöt kiló marhahúst kellett esőtől locsipocsisra ázott sáros talajon, hideg hegyi párában, fagyott ujjakkal gulyáshús méretűre aprítani, és közben még tahóztak is a természettudósok, hogy ha az aggregátoromat elhoztam volna, most bezzeg nem fáznék. Éjjel csendben eltettem a kést.

Tudom, nem szép dolog, biztos valamelyik szervező kedves darabja volt, de volt felé egy húzásom. Éreztem, ez az enyém, mint ahogy herripotter tudja, melyik az ő varázspálcája. Nem pusztán munkatársak vagyunk. Évekkel ezelőtt egy kellemetlen vendégsereget egyszer ezzel kergettem ki a lakásból – a felszabadulásom egy fontos momentuma volt ez. Akkor döntöttem el, hogy nem kell nekem olyan emberekkel barátkozni, akikkel nekem nem jó. Az a kapcsolat lassan fel is bomlott.

Ez a kés az én segítőm, varázseszközöm a csúnya patriarchátusban, harcos asszony lettem általa. Az egyetlen gond, hogy BiL is fél tőle.

Maradékhasznosítás 3.0: fritatta

(Hétfő, 2010-02-22. 08:15)

Az igazán menő maradékhasznosítás elegáns. Vazze, itt áll egy hete ez a csuszpájz, mi az isten lesz vele? Hűtőbe mér nem raktad be? Haggyad, ütök rá tojást.

Legyen az tésztára való szósz vagy akár maga a tészta, mindig bír maradni egy olyan önmagában hasznosíthatatlan mennyiség, amit önmagában már kevés volna megenni, kidobni meg, ugye, tilos. Kaját kidobni azért mégse.

Tessék kikeverni három tojást sóval, vastag talpú serpenyőben közepes lángos (papírvékony talpúban sehogy, de legfeljebb is kislángon) lassan vastag takarót sütni belőle, és amikor a teteje még folyik, rákanalazni a maradékot.

Menő akkor lesz, ha ezek után berakjuk forró sütőbe húsz percre. A fritatta a kényelmes olaszok omlettje, a sütőben utánsütés benne a pláne. Haha, persze, reggeli alig háromnegyed óra alatt, mi? Na jó, elég befedni.

Tessék tányérra csúsztatni és félbehajtani, tetejére adni sajtot, vagy ahogy én csináltam, valami jóféle sót és durr.

Azért nem a maradékra ütjük rá a tojást, mert akkor nem lesz belőle ilyen guszta lepény, hanem töredezett állagú rántottát kapunk. És az maradékból nem menő. (Annál inkább sok kolbásszal, friss paradicsommal, nade most böjt van és rohadtul nem paradicsomszezon.)

Nem, nem ehetsz hozzá kenyeret. Nézz a hasadra. Salátát, azt lehet.

Lépcsőházi spenót

(Szerda, 2010-04-21. 12:04)

Van a pesti lépcsőházaknak valami speciális néniszaga, ami a naftalin, a staub, a mosdatlan nénivalagak és a májgombócleves szagának keveredéséből jön létre. Rossz zsír, a legpocsékabb őrölt feketebors, káposzta és foltozott nájlonharisnyák, szakadó kárpitok és foszlott függönyök, nikotinsárga falak. Ezek teszik a lépcsőház-szagot, ami a vénasszonyok lomis lakásain kívül leginkább agglegény-kifőzdékben fordul elő. Stetl-szag, a minden-rendben-lesz-csak-húzzuk-meg-kicsit-magunkat életmód szaga.

Ez a szag számos igénytelen fogásra jellemző, közöttük a pesti májgombóclevesre, aminek fő fűszere a zsíros ősz hajszál, és persze a csirkemáj, de a legkínosabb, amit mindenki ismer: a zsemlés spenót.

A zsemlés spenót kicsit állott, kicsit mállott spenótlevelek túlfőzésével készül. Ha már egyszer a friss zsenge leveleket elbasszák, hát kompenzációként kerül bele bővel fokhagyma, valamint a fűszerek megcsúfolása, tasakos előre őrölt feketebors (ez szerintem gyomirtószernek sem való, nemhogy emberi ételbe), és zsemlével sűrítik taknyos-főzelékesre. Ez az egyetlen méltányolható igényesség van a receptben: zsemlével és nem kenyérrel. Erre tükörtojás, még igénytelenebbeknél kihűlt keményre főtt tojás megy és nesze. Edd meg a spenót! A tápérték…

Freud óta tudjuk, hogy a traumatizált lélek ismétlési kényszerben szenved, újra és újra meg akarja élni a vele történt szörnyűséget. Valószínűleg ezért kívánom én is a lépcsőházi spenótot. És most megtaláltam a receptet, ami teljesen máshogy készül, mégis pont olyan.

Inovicétől kaptuk a vegetáriánus Good Food Könyvet, abban láttam ezt a zsályás spenót leírást. Mint levélétel, nem érdekelt, vannak nekem bevált spenóthasznosítási módszereim, de a zsálya megtetszett. Annyit hallottam róla mostanában, télen valóságos zsálya-hype volt a kajabloggerek körében, gondoltam, itt egy biztos módszer kipróbálni, mit tud ez a fura növény.

A végeredmény megdöbbentő. Pontosan úgy néz ki és olyan íze van, mint a lépcsőházi spenótnak, csak az ótvarság árnyalata hiányzik belőle. Az alapanyagai magasztosak és kiválóak, nem is értem. Talán a pesti konyha ezt a fogást akarta eredetileg lekoppintani, csak nem sikerült?

Pirított hagymával indulunk (mondjuk 2 kis fej), erre kerül a zsálya (mondjuk 1 kanálnyi), a meghámozott, felkockázott krumpli (mondjuk harminc deka), némi folyadék (ez esetben tésztafőzőlé), lefedem és főzöm, míg a krumpli megpuhul. Ez vagy tíz perc. Ezalatt pont van időm vékony laskára vágni a spenótot (mondjuk fél kilónyit), ami aztán a krumpli tetejére kerülve megpárolódik. Nem használok fokhagymát, ilyenkor a tavalyi már öreg és ízetlen, erre való tavasszal a zsenge és friss medvehagyma (mondjuk egy jó nagy maréknyi), ez a végén kerül a levesbe, amikor elzárom alatta a gázt. A fedő alatt pont meglágyul, mire leturmixolom.

A krumpli sűrít és teljes, selymes ízt, lépcsős állagot biztosít, a spenót nem gyengül el végképp, és megtámasztja a fura, vad, mongolosan kurjongató zsálya. Olyan, mintha őrölt bors lenne benne, de hiányzik belőle a tasakos bors borzalmas bornírtsága, és valahol hátul még felvillant egy kis csiklandozó, érdekes fenyőerdőízt.

Őrjöngve imádom, lopva zabálom ki éjszaka a hűtőből kiskanállal, nehogy BiL elegye előlem. Pedig nyilván melegen, a tetején lágytojással, tükörtojással, pirított sonkával, fenyőmaggal, sajtkrémmel és más hasonló faksznikkal a legfinomabb.

Hét éve, hogy Budapesten élek, de ezzel az étellel lettem pesti asszony, igazi erzsébetvárosi mámi.

Tojásos nokedli: öko

(Hétfő, 2010-06-14. 13:29)

Aminek szezonja van, az öko-logikus, azaz környezetbarát. A tojásos nokedlinek két hónapja kellett volna szezonja legyen, de a klímaváltozással az évszakok és a szezonok is módosulnak.

Mi az, hogy öko?

A Tudatos Túlfogyasztó kedvenc műszava három komponensből áll:
1. öko-logikus: zöld, környezetbarát.

2. Ökonomikus: gazdaságos, röviden olcsó.

3. Király: egyszerűen csak kiváló minőségűt jelent.

Ez a két plusz egy faktor megmutatja, mennyire jó, amit veszel. Az esetek túlnyomó többségében nemhogy kizárnák egymást, inkább együtt járnak. Együttállásuk a legnagyobb faszaság: ez az öko.

A tojásos nokedli például öko, mert szezonja van, bár tulajdonképpen bármikor tud szezonja lenni; fillérekbe kerül és igen laktató, ráadásul mindenki szereti. Tojás, liszt, só, forróvíz, zsír, tojás. Fejessaláta, ecet, só, cukor, víz. Egy adag kerülhet mindenestül vagy hetven forintba. Na jó, inkább negyvenbe.

Akkor edd, amikor épp terem

Öko-logikus a szezonális élelmiszer, mert minden növény/állat/kő előállítása akkor a leggazdaságosabb, amikor annak egyébként is szezonja van. Az augusztusi paradicsomhoz nem kellenek érésgyorsítók, se fóliasátor, nem kell neki gázzal fűteni, hisz süti eleget a nap. A februári paradicsom viszont károsabb a klímára, mint egy babetta, és az íze meg sem közelíti a szezonjában érő testvéréét, hiszen vegyszerek ide, szállítgatás oda, jobban hasonlít egy nájlonzacskóhoz, mint egy egészséges zöldséghez. Tehát a szezonális élelmiszer finomabb is, azaz király, nem is beszélve arról, hogy ilyenkor a legolcsóbb, azaz ökonomikus is. Érthető?

Ilyen a fejessaláta, a tojásos nokedli elmaradhatatlan kísérője. Tavasszal, legfeljebb koranyáron az igazi, ilyenkor még elég kevés a nap és elég sok a víz ahhoz, hogy ropogós-neves leveleket eresszen. Korábban, télen üvegházban növekszik és iszonyat mennyiségű vegyszerrel kezelik (a salátafélék a legpermetezettebb zöldségek közé tartoznak), később, nyáron pedig szétperzseli a nap, locsolni kell (villanyt eszik a szivattyú) és megkeseredik a levele. Most, a megkésett nagy esők miatt még pont jó.

Ott edd, ahol terem

Ugyanilyen faszaságot hordoz a helyi élelmiszer: minél kevesebbet szállítanak valamit, annál kevesebb üzemanyagot pöfögnek el vele, annál kevesebb az árába beépített szállítási költség, és mindezek tetejébe még jó eséllyel jobb is, hiszen nem felületkezelték gombaölőkkel és más mérgekkel, nem egy teherautó ponyvája alatt kellett utóérnie, hanem leszedték és eléd rakták. Öko.

Ilyesmi a tönkölybúza, egy ősi búzafajta, ami most Magyarországon végre újra felbukkant. Ideje volt, hiszen itt őshonos. Az a bio tönkölyliszt, amit én veszek, egy békéscsabai gyártó hagyományos köves őrléssel készült terméke. Kapni osztrák és német liszteket is, ezekkel nem a nemzetiségük a bajom, hanem hogy háromszor-ötször annyit utaztak.

Attól, aki megtermeli

További tutiság a közvetlen kereskedelem: a termelőtől vásárolt árun nincs rajta a felvásárló, a nagykeres, a szállítmányozó és a nagyáruház árrése. Amit fizetsz, többé-kevésbé az előállító zsebébe megy. (Jó, hát mondjuk a piaci asztalpénz persze nem.)

Hogy hogyan lehet mégis, hogy az őstermelői áruk időnként drágábbak, mint a zöldségboltok? Hát mit tetszik gondolni, a teszkó jószolgálati hálózat? A nagy kereskedelmi láncok nyomott árait
1, a termelők szívják meg, mert sokszor még annál is kevesebbet kapnak, mint amennyiből meg tudnának élni. Ezért mennek tönkre a kisgazdaságok. Másrészt viszont
2, te is megszívod, mert a termelő is nekiáll spórolni: több vegyszerrel, silányabb minőséget fog előállítani, hogy valahogy kijöjjön a fizuból. Végül is
3, a komplett gazdaság is megszívja, mert a kisgazdaságok tönkremenetelével egyre több lesz a munkanélküli és gazdaságilag kiszolgáltatottá válik az ország. Meg mindenki más országa is ugyanígy.

Jól jár viszont a multi, aki adóparadicsomokban mossa a pénzét és még áfát se fizet Magyarországnak. Haha.

A kistermelői áru lehet, hogy ránézésre drágább, de a teljes kereskedelmi rendszert nézve mégiscsak kevesebbe kerül, mint a nagyáruházi szemét. Sokszor persze nem kell rendszeranalízis végezni, hogy kiderüljön: az olaszból hozott, triplán nájlonba csomagolt rukkola a kilónként hatezer forintos árával kevésbé éri meg, mint a Hunyadi téri piacon háromezerért árult friss, aznap reggel szedett fajtársa.

Úgyhogy a tojásos nokedlire kizárólag termelőtől vásárolt petrezselyem kerülhet. És természetesen Hunyadi téren vásárolt, kapirgálóstyúk-tojással keverem ki a lisztet, csepp sót és egy pici vizet. Nem kavarom túl, nem piskóta ez, hogy habos legyen. Forró vízbe szaggatom gyorsan, hogy minél kisebbek legyenek. Mikor megfőttek, forró zsírra szedem őket és személyenként egy felvert tojással öntöm nyakon. Átpirítom, de csak annyira, hogy folyós-rántottás állaga legyen, majd ipari mennyiségű petrezselyemzölddel szórom meg.

Ecetes-porcukros-vizes fejessalátával kínálom. Évente egyszer eszünk ilyet, de a tojásos nokedlihez csak a zöldpalackos igénytelen takarítóecet passzol, ezzel lesz origináltos.

Olajban sütés: nagyon nem öko. De megoldható.

(Szerda, 2010-06-02. 12:30)

Azon túl, hogy büdös, égési sérülésekkel fenyeget és baromi hosszan tart, az olajban sütés költséges és környezetbarátságtalan is. És akkor ezt magyarázzam meg a rántotthúsos magyaroknak. Inkább kerestem biztonságos vegyi megoldást a hulladékkezelésre.

Olajban sütni felettébb környezetbarátságtalan dolog: a zsiradék folyamatos hőn tartása nagy energiaveszteséggel jár. Ezt csak fokozza a tény, hogy a forró zsiradékot nem szabad lefedni, mert a fedőről visszacsöpögő víz robbanásszerűen párolog: ezt hívjuk úgy, hogy köpköd az olaj. A jelenség másodfokú égési sérülések okozására alkalmas, főként, ugye, ahol a leggázabb: arcon, karon. Fertelmes olcsókifőzde-szag terjed el a lakás minden zugában, az összes használatban lévő ruhát, de még hajat is kell mosni utána.

A lesütött olaj maga is elhasználódik, és legtöbb esetben tele van szenesre égett=rákkeltő pörzsanyagokkal. Fúj. A szóban forgó konzisztencia, nem mellesleg, veszélyes hulladék, lefolyóba önteni mély és őszinte tahóság (környezettudatlanság=nagyon nem öko).

De mit lehet tenni, a rántott hús/rántott sajt/rántott xyz akármi olyan erős kulturális jelentés, amit a magyarok fejéből kiverni soha nem fogunk – de még az argetinok is egy rántott szeletet tartanak nemzeti ételüknek. Mindenki ránt, és Magyarországon leginkább rántani szokás mindent. Mindent. Én is.

Nem tudok ellenállni, évente kétszer-háromszor én is kirántok valamit, leginkább vékonyra szelt zellergumót vagy más zöldséget. Néha mozzarellát. És tudom, hogy mások is fognak olajban sütni, míg világ a világ. A technológiát nem fogom felszámolni, más megoldás kell.

A rántott bodza, leánykori nevén bodzafánk, az olajban sütött javak egyik legnemesebbike.

Aztán itt maradt ez az undorító leégett olaj, amit három dologra lehet használni:

1. megetetni gyanútlan háziállatokkal: disznóval, esetleg kutyával lehet elpusztíttatni, de az meg mire jó? Így ugyan nem én leszek rákos, de ők helyettem is. Tök nem öko.

2. paradicsomkarót impregnálni vele: köztéri, főleg kertészeti célra használt faneműt kár volna drága lenolajjal kenegetni, a használt sütőolaj ugyanolyan jól megakadályozza a korróziót, és a borsónak, paszulynak, paradicsomnak mindegy, hogy egy hétig kicsit büdös a léc, amire felkapaszkodik. Elég öko-logikus, meg ökonomikus is, de korlátozott mennyiség felhasználására alkalmas. Egy vasárnapi családi ebéd sütőolaja elég volna egy kisebb szőlőültetvény karóit lekenni.

(És itt jön a faszaság!)

3. lehet deríteni: felfedeztem fel a Derolin nevű terméket. Esküszöm, egy fillért nem kaptam a gyártótól, tényleg szimplán a zsenialitása miatt támogatom.

Valami mészszerű anyag, porítva kapható, a kihűlt sütőolajba bele kell szórni, kavarni egy ideig, egy nap múlva megint kavarni, és három-négy nap múlva az olaj megégett részei leszállnak az anyag aljára, a fennmaradó tiszta, világos színű olaj újra felhasználható. Nem lesz olyan szép átlátszó, mint volt, de eltűnik a sült íz és garantáltan egészséges is. Csekély hátránya, hogy kevés helyen kapni, én a neten rendeltem és elmentem érte a világ végére pedig házhoz is szállították volna, csak azt nem vettem észre. Kifőzdéknek, nagycsaládosoknak létezik nagy zsákos változatis 🙂
Iszonyúan öko, a nagyonzöld-jófejség kategóriájába tartozik: veszélyes hulladékot semlegesít, újrahasznosít, kevesebb olajat kell megvenni, a leülepedett olajsár komposztálható, magyar termék és baromi olcsó. Kötelezővé tenném a használatát vendéglátó-egységekben.

Szóval vettem derolint, aztán a bodzavirágokat palacsintatésztába tunkoltam és a száruknál fogva forró olajba áztattam: nyeles édesség keletkezik belőlük. A zsiradékban szépen kiterülnek és két-három perc alatt aranybarnára sülnek, elég jó szagok kíséretében. Bodzaszörppel leöntve, száránál fogva enni ér, kiváló módja nagy mennyiségű étolaj gyanútlan elfogyasztásának. Reggelire. Utána epegörcs, hányás lehetséges. Félszeg mosollyal kell utána fogat mosni és vigyorogni, mert még így is megérte, annyira kurvajó volt.

Lehetne ezt úgy is, hogy a virágzatot levágom a száráról, belekeverem a palacsintatésztába és abból forró laposakat sütök – ez volna az igazán öko megoldás, de ez semennyire sem magyar, a kultúránktól idegen, kevésbé hízlal (bár még így is nagyon) és jó neve sincs: bodzás amerikai palacsinta? Eredj már! Rántsd ki és vegyél derolint. Húst mikor rántasz végre?

Napi trauma: borsófőzi tükitojival

(Kedd, 2010-06-22. 20:29)

A nővérem gyerekkori mániája a borsófőzi tükitojival. Nem volt nálunk divat i-zni, erős szélben nőtt gyerekek vagyunk, inkább káromkodtunk, mint nyávogtunk, de ez az egy étel valahogy mégis a lakótelepi infantilizmus szintjére hozta Zöldteát, icsi-picsi-picsogás, Anyaaaaaa, borsófőzii…

A nővérem pont annyira nehéz eset, mint bármelyik nővér. Gyerekkori dolog. Épp, mint a borsófőzelék, tükörtojással. Itt az ideje kezdeni vele valamit.

A borsófőzeléket mindenki szereti, még a menzás szart is, a nagy göcsörtökkel. Van, aki a göcsörtöket szereti belőle legjobban. Igazából mindegy, milyen, hiszen édes.

A tükörtojást szintén mindenki szereti, mit van mit nem szeretni a tükörtojáson? Az emberlét alapkövetelménye a tükörtojás iránti vonzalom. Nincs vita.

A kettő párosítása betokosodott családi viszály, vénlányok vagyunk, együtt élünk a testvéreinkkel, mert már tíz éve is együtt éltünk, és tíz év múlva is együtt fogunk élni, és akkor is esszük majd a borsófőzeléket szar mirelitből, tükörtojással ketreces tojásból, villanytűzhelyen. És akkor is szar lesz. És morgunk majd, hogy ennél bizony jobbat érdemelnénk…

Önszántamból nemigen készítettem eddig borsófőzeléket, olyan ez, mint a kötelező családlátogatás: megy az ember, ha muszáj, de ha már nem muszáj, nem megy. Aztán tavaly a pécsi Enotecában BiL evett egy olyan borsófőzeléket, ami rehabilitálta ezt a fogást. Egyfajta útmutatás volt: az áldatlan családi viszonyokon dolgozni kell.

Mint minden főzeléknél, itt is annyi csak a fontos, hogy

a) meg kell őrizni az alapanyag saját, friss ízeit, jellegzetes konzisztenciáját (értsd: ne főzd szarrá)

b) az olcsó menzás liszttel rántás vagy habarás helyett elő kell venni a botmixert: a főtt zöldségeket önmaguk püréjével kell sűríteni.

Ettől ugyan drágább lesz (hiszen a főtt liszt olcsóbb, mint a főtt zöldség), de ez az árkülönbség háztartási szinten fel sem tűnik, tányéronként legfeljebb 50-100 forintot jelent. Cserébe mosolygós, kelkáposztát követelő gyerekek, tökfőzelék-barát férjek, karcsú, zöldségkívánós feleségek járnak.

Mindezt persze nem én találtam fel, hiszen főzelék-reneszánsz dühöng most Magyarhonban, csillagosabbnál csillogósabb szakácsok kísérleteznek vele. Csak már a menzákig eljutnának…

A borsót csak hüvelyesen veszem, nem tudom miért. Babona. Csak a magam fejtette terményben bízom. Röviden főzöm, csak míg elmúlik a nyersesége, de még ugrik. A főzőlével együtt turmixolom a szemek egyharmadát és némi olajat, ennyi a főzeléktudomány. Az olaj azért fontos, hogy selymes emulzió legyen az eredmény. Ha ehetnék tehéntejet, akkor kerülne bele tejszín vagy sűrű, lágy tejföl, de hát most nem ehetek tehéntejet 🙁

Hidegen sajtolt napraforgóolajat hevítek és megpirítok benne némi szikkadozó kenyeret hasábra vágva, valamelyes fokhagyma társaságában. Kiszedem és a maradék olajon szotyolát pörkölök.

A tükörtojáshoz nincs útmutatásom, nyilván van, aki ebben májer. Az okosok szerint a hatvan fokon főtt tojás az igazán menő, a tojás csúcsformája. Hát nekem se időm, se gépem az egyórás tojáshoz, és nem is volna túl öko ez a hosszas vízmelengetés. Ehelyett a kenyér és a magok alól maradt jó forró olajba ütöm, aztán tálaláskor rászórom a napraforgómagot.

Csakis az Erzsi nénitől örökölt csiricsáré, aranyozott szélű tányérban adható fel, ettől lesz lépcsőházi fogás.