“Móricz érdeklődését a szexualitás irodalomba emelése iránt igen késeinek tűnik a húszas évekre tehető pályaszakaszának részeként tárgyalni, hiszen már a pálya egyik kezdetét jelentő Sárarany a testiség nyílt műbe emelésével keltett feltűnést.
Tanulmány Móricz Zsigmond szeméremsértési peréről és a szexualitás tematizálásáról életművében 2011/őszi számunkból

Móricz érdeklődését a szexualitás irodalomba emelése iránt igen késeinek tűnik a húszas évekre tehető pályaszakaszának részeként tárgyalni, hiszen már a pálya egyik kezdetét jelentő Sárarany a testiség nyílt műbe emelésével keltett feltűnést. Mégis, csak a húszas években születtek meg azok a novellák, az 1924-es Királyné és az 1925-ös Titok, amelyek aztán, egy 1927-es novelláskötetbe, a Balesetbe bekerülve, a bíróság elé kényszerítették szerzőjüket. Az 1928. október 31-én elsőfokon, majd 1929. február 23-án a fellebbviteli főtárgyaláson lefolytatott szeméremsértési per szembesítette Móriczot az írói bátorság lehetséges határaival, a korszak irodalmi témáiról, nyelvéről és a magyar irodalom sokat emlegetett prüdériájáról ma gondolkodókat pedig arra késztetheti, hogy végiggondolják, mennyiben volt szuverén, belső döntés a szexualitás témává emelése abban az időszakban, amelyben szeméremsértési perek sorozata folyt le magyar írók ellen. Talán ezzel a perrel és a harmincas években majd számos kollégája elleni (szintén művekkel elkövetett szeméremsértés miatt történt) vádemeléssel is összefügg, hogy 1939-ben Móricz megdöbbent saját egykori merészségén, korai regényét, Az Isten háta mögöttet újraolvasva:

„Csak azon csodálkozom, hogy Janka egyáltalán meg tudott velem lenni. Egészen el vagyok kábulva ettől a regénytől: hol járt az eszem ilyeneket írni.
Annyira nem volt felfedezve a magyar irodalomban a nemi élet? Jönni kellett egy ártatlan, együgyű írónak, hogy felderítse, hogy az emberek gondolkodását túlnyomó részben az erre vonatkozó gondolatok foglalják el. Mi van ebben a könyvben. A közönségesen állati.
Nem az, hogy szabadulj fel az állati alól – csak annak az igazolása, hogy állat vagy.” (2)

A szeméremsértési pert és lehetséges művészi következményeit azért is fontos megvizsgálni, mert a Móricz iránti érdeklődés az 1990-es években tapasztalható megélénkülése nyilvánvalóan összefüggött a részben a könyveiben megfigyelhető, részben egyes (teljesen vagy részleteiben) „láthatatlan” műveinek a saját korukban, de még később is szokatlan nyíltságával, szókimondásával. Ahogy 1998-as könyvükben Kemenes Géfin László és Jolanta Jastrzębska írták, „Móricz volt az az író, aki a szexualitást mint témakört úgyszólván bevezette a magyar irodalomba, s a körülményekhez képest szokatlan nyíltsággal és gazdagsággal tárgyalta.” (3)  Ez a könyv Móricz írásainak a szexualitáshoz való viszonyát kizárólag regények, a Sárarany, Az Isten háta mögött, az Úri muri és a Rokonok alapján vizsgálja (nem is ígér mást) – holott, miként arra Nádas Péter hívta fel a figyelmet, Móricznak nem a centrumban lévő, hanem az általában a perifériára helyezett művei az izgalmasabbak ebből a szempontból. Nádas a Párhuzamos történetekkel erőteljesen kapcsolódott Móriczhoz, de nem a róla az irodalomtörténetben kialakult képhez, és elsősorban nem is a közönségnek szánt szövegekhez, hiszen Nádas számára a testiségnek az a nyelve az érdekes, amelyet Móricz szinte soha nem mert, nem akart az egykorú olvasóinak megmutatni: a levelek, naplók, Tükör-kötetek nyelve ez. Nádas már egy 2001-es interjúban kiemelt egy az irodalom határterületére helyezett Móricz-szövegegyüttest, a magyar irodalom (hiányzó) erotikus nyelvéről szólva: „az Egy nő látszólag nem más, mint egy retorikus szöveg egy banális témáról, amelynek azonban van egy rejtett és elég borzalmas története. A magyar írásosságban kizárólag Móricz szerelmi levelezésével vethető össze, annak mélységeivel, botrányával és súlyával. Valami olyasmivel, ami Móricz regényeiben csupán nyomjelekben, a kínosabbnál kínosabb sémák szintjén, puszta utalásként van jelen.” (4)
Kemenes és Jastrzębska elemzése szerint a Móricz-regényekben a nemi aktusokról szóló részletek általában hiányként, hallgatásként mutatkoznak meg, hiszen „az író megjelöli ugyan a nemi aktus kezdetét és végét, de magát az aktust elhallgatja” (5),  a szexualitás móriczi nyelvét pedig eufemizmussal lehet jellemezni, illetve a teljesen „szalonképes” kifejezések új jelentéssel való felruházásával: „Az író figyelme a nemi izgalom ébredésére irányul leginkább, azért viszonylag gyakori nála a «megkíván» ige, valamint a tárgyilagos szavak használata, amelyek többnyire halmozott jelzők kíséretében szerepelnek. […] a nemi aktusra többnyire az «ölel» igét használja az író, amelynek «szeretkezni» jelentésére csupán a szövegkörnyezetből lehet következtetni.” (6)  (Nádas éppen ezt a konvenciók meghatározta hallgatást kárhoztatja egy másik interjúban, ezzel voltaképpen arra is ráirányítva a figyelmünket, hogy az ő munkáit egyfajta „rés” kitöltéseként olvashatjuk: „Erről is csak szociális jeladást enged meg a konvenció, üres kijelentéseket, szeretik egymást, aztán nem szeretik egymást. De hogy ez miből áll, hogy ilyenkor mi történik két ember között vagy két különálló emberben, arról az Anna Karenina sem beszél, és az összes többi nagy szerelmes regény is mélyen hallgat. Honnan ez a hallgatás. Milyen kulturális torzulásokhoz vezet a hallgatás.” [7] )
A Móricz-életmű a korabeli olvasók számára láthatatlan részében viszont nem eufemizmusokkal találkozunk. (Ahol a mai közlésekben kipontozás van, az nem a szerzőtől, hanem az esetenként a Móricz-család kérésének vagy kényszerítő erejének engedelmeskedő szövegközlőtől származik). Bár Nádas egyértelműen a Simonyi Máriához írott leveleket emeli be egyedüliként a magyar irodalomból kínzóan hiányzó, erotikus nyelv folytatható hagyományába, voltaképpen azt a különös helyzetet fedezhetjük fel, hogy a Litkei Erzsébetnek írott levelek sokkal közelebb állnak a Párhuzamos történetek beszédmódjához, mint a Simonyi Mária kiváltotta móriczi szenvedély nyelvezete. A Máriához írott levelek között ugyanis efféléket olvashatunk: „Édes Kedves! / Édes Kedvesem! / tele van a szívem mély, feszítő, gyilkos, bánatos nagy szerelemmel, oly kimondhatatlan sóvárgás Maga után! szeretnék elájulni a Maga karjai közt, csókolni szeretném a szemét, a szemét, a Maga varázsló, gyilkos szürke szemét, a puha hosszúpillás édes szempilláját és a homlokát, a ragyogó ész gyönyörű kupoláját, amit a Maga drága lobogó haja árnyékol, és a száját, amely sima, mint a tükör, és izgató, forraló, és a nyelvét, amely rettenetes, és az állát, ami gömbölyű és szép, és a torkát, amit át kellene harapnom, és a völgyet a két emlője közt és a talpát, a talpa közepét csiklandósan és fölfelé a térdeit, a combját… és meg vagyok őrülve, és nem tudom, mi lesz velem, imádom, imádom, de imádom éjjel-nappal…” (8)  Ezzel szemben Csibéhez például 1942. június 26-án, vagyis úgy fél évvel halála előtt, a következőképpen szólt Móricz: „Jankovich még most sem fizetett. Most azonnal fel is hívom a minisztériumot… Már fel is hívtam, s tessék, valóban nem Jankovich a hibás, az állam még mindig nem fizetett. Kutyafáját, kutyafaszát, mi? Jó vóna már egyet baszni, de kit? A markomat? Ha pénzt tudnék kapni, akkor rögtön elszaladnék két napra hozzád. No, szervusz, babám, csókollak” (9).  Egy Magoss Olgához írt levélben pedig az látszik jól, hogyan küzd Móricz a polgári elvárásokkal: váratlan módon határozott vágyait írja bele a levélbe, majd, talán a címzett, Magoss Olga megrökönyödését maga elé képzelve, kihúzza ezt a részt, és szép, XIX. századi levélstílushoz tér vissza:

„Engedje meg azt hinnem, hogy a kifogyhatatlan fordulatosságú Élet még számon tart bennünket s a jövő még ígér.
Hogy milyen közel vagy milyen távol, azt nem tudom [innen kihúzva:]
De én mától kezdve fokozottabb életörömmel élek, s remélem, egyszer csak megb… magát.
Én csak azt tudom, hogy mint valami életelem, úgy hiányzik nekem a maga gondolatvilága, a levele, a sugárzó intellgenciája, amely virágok viharában él és lélegzik.” (10)

Ha arra vagyunk kíváncsiak, hogy Móricz közönség elé nem bocsátott szövegeinek hangvétele mennyiben tért el a korszak hasonló státuszú szövegeinek nyelvezetétől (hiszen a leveleket, naplókat nem regényekkel, novellákkal, hanem ugyancsak magáncélra készült, legfeljebb a beláthatatlan utókornak szánt művekkel kellene összevetni), (11)  nincs egyszerű dolgunk. Lehetne írók naplóiban, például Brenner Józsefében, azaz Csáth Gézáéban is keresgélni, de számomra ennél még izgalmasabb volt egy (irodalmi szempontból) „civil” napló, amelyről történészi közvetítéssel értesülhettem (12).  Létezik egy olyan szövegegyüttes, éppen Móricz korából, egy 40 (!) kötetből álló napló, amelyet a Balogh János Mátyás olvasott el és elemzett. Ez a napló némi képet ad a testiség szöveggé alakításának korabeli nehézségeiről, és támpontot annak megértéséhez, hogy annak idején nem pusztán írói probléma vagy jogi kérdés volt a szexualitás nyelvének megtalálása. Az 1866-ban született, 1935-ben elhunyt Lowetinszky János József (foglalkozásai közt megtaláljuk többet közt a pénzügyőrt, a vasúti kocsifelírót és az irodai segédtisztet) (13)  16 éves korától egészen haláláig vezetett naplójából kiderül, hogy a gátak még akkor is megfigyelhetők, amikor a szerzőn kívül senki sem látja a szöveget. A hatalmas, és valószínűleg egyedülálló szövegfolyam, melynek szerzője egyik fontos (bár messze nem kizárólagos) feladatául jelölte meg közösüléseinek és ejakulációinak statisztikailag pontos regisztrálását, kimondottan saját használatra, és az utókor, illetve a tudomány számára készült – ennek ellenére Lowetinszky éppen „nemi életének egyes mozzanatait, szomszédsági pletykákat, valamint munkahelyi sikkasztásait rejtette morze-jelek, illetve – ritkábban – cirill-írás mögé”. (14)  És hiába rejtőzködik effajta titkosírással, még rövidítésekkel is él: „Lowetinszky naplójában «Kéj»-ként, illetve csak «K»-ként tüntette fel közösülései során bekövetkező ejakulációit.” (15)  Ezt a naplófolyamot (illetve a róla készült történészi elemzést) felhasználhatjuk ugyan párhuzamként a Móricz-naplóhoz, de tisztában kell lennünk azzal, hogy értékelésének nehézségei éppen egyediségéből következnek. A rögzítés ekkora szövegmennyiséget eredményező vágya ugyan nemcsak a saját korában, hanem bármilyen időszakban kivételes lenne, ha viszont Lowetinszky tetteit kívánjuk értékelni, ismét az egykorú, összevetést lehetővé tevő források hiányába ütközünk: „a meglehetősen szabados életvitel, melyet különösen ifjúkorában űzött, egyáltalán nem számíthatott kirívónak korában és környezetében, legfeljebb ma már az utókor nemigen tud róla.” (16)  Ha tehát Lowetinszky naplójával vetjük össze Móricz naplóinak, leveleinek a szexualitásról nyíltan beszélő nyelvét, nem láthatjuk egyedinek az író bátorságát: a szexualitás irodalomba emelésében viszont Móricz nyilvánvalóan merészebb volt kortársainál.
A közönségnek szánt műveiben Móricz egyre bátortalanabb lett az idő előrehaladtával, és ez nem az öregedéssel vagy szuverén alkotói döntésekkel hozható összefüggésbe, hiszen, miként idéztem, az élete utolsó időszakát meghatározó Litkei Erzsébetnek írt levelekből vagy a róla szóló naplórészletekből ez a bátorság nem tűnt el. Az életmű látható és láthatatlan részének távolodása sokkal inkább a húszas-harmincas évekre a szeméremsértést már nem irodalmi, hanem jogi problémaként kezelő befogadó közeg (értve ezalatt már nemcsak az olvasókat, irodalmárok, de az ügyészeket is) megváltozásával függhet össze. Ugyanakkor azt is fontos leszögezni, hogy ahhoz, Móricz miként kísérletezett a testiség szövegbe emelésével (akár a közönségnek szánt, akár csak önmaga által látható műveiben), semmi köze sincs a személyes szemérmességének. Ha hihetünk Németh Lászlónak (más kortársi megszólalást pedig ebben a vonatkozásban nem találtam Móriczról), akkor egy a hétköznapi életben, szóbeli megnyilvánulásaiban kimondottan szemérmes embert állítottak a bíróság elé szeméremsértés vádjával:

„Valaki, akit akkor mutattam be, azonnal pornográf képekkel kedveskedett neki. Gyönyörűen kipingált képek voltak, Amerikában vásárolta őket. Móricz Zsigmond a legszemérmesebb ember volt, akit csak ismertem. Sosem felejtem el azt a komor megbotránkozást, amellyel az első képet a kezébe vette. A kiállításukra mondott valamit, csakhogy a kedveskedőt meg ne bántsa. Hanem amikor magunkra maradtunk, már megvolt a mentsége. Hogy milyen fess, fiatalos ember ez a képmutogató, pedig annyi idős, mint ő. Amikor megtudta, hogy nemcsak a képeket forgatja, hanem az élőket is: Nagy inger az, mondta méltányolva. Láttam szemében a regényt: a férfi, amint kujonságával a halálnak szembeúszik. Egy este nagynevetve jön: Le a kalappal előtte. Együtt voltunk a gőzfürdőben. Az egyetlen trágár szót ezzel az emberrel kapcsolatban hallottam tőle. Ez már a médium szava volt, aki föl tudja adni magát, hogy a másikat megérthesse.” (17)

 

Szövegelemzés a tárgyalóteremben

A húszas-harmincas évek szeméremsértési pereiről összefoglaló, magyar nyelvű munkát nem találunk, holott a bíróságnak és az irodalomnak a periratokban írásos nyomot is hagyó találkozásai sok szempontból nagyon tanulságosak. Egyrészt figyelmeztetnek arra, hogy a Nádas Péter által kárhoztatott kínos sémák, feszengő hallgatások nem pusztán a magyar írók prüdériájából következtek, másrészt az ilyen ügyekbe keveredett írók életének és irodalmi beszédmódjának alakulására adnak legalábbis részleges magyarázatot, harmadrészt sajátos, közös szövegelemző szemináriumok anyagaként is olvashatóak, hiszen az ilyen perek során felolvasták a „bűnös” szöveget és együttesen értelmezni próbálták. Ahogy Ferencz Győző meg is jegyzi arról a perről szólva, amelyet Radnóti Miklós ellen folytattak le 1931-ben az Újmódi pásztorok éneke című kötete miatt, a bíróságon nagyobb figyelmet keltett a könyv, mint az értelmezők körében:

„Van abban valami sötét irónia, amit Radnóti persze aligha értékelt, hogy a magyar királyi ügyészség, rendőrség, törvényszék egész apparátusa megmozdult verseskönyvének megjelenésekor, és olyan átható figyelemben részesítették, verseit az ügyészség vádindítványában olyan alapos tartalomelemzésnek vetette alá, mint korábban egyetlen irodalomkritikusa sem.” (18)

Ha magyar nyelven összegző, az egyes pereket egyetlen történetté rendező monográfiát nem is találunk, jónéhány olyan esetfeldolgozásra rá lehet bukkanni, amely segít abban, hogy Móricz szeméremsértési perét ne egyedi eseményként lássuk: Radnóti Miklós mellett többek közt Szabó Lőrinc a Remarque-fordítás, Tersánszky Józsi Jenő a Kakuk Marci új kalandjai című novella vagy a könyvgyűjtő Kellner István könyvkereskedő és könyvkiadó egy erotikus gyűjtemény miatt állt hasonló ügyben bíróság előtt. (Ferencz Győzőtől is kapunk egy felsorolást, Radnóti szeméremsértési pere kapcsán: „Babitstól Kassákon, Illyésen és József Attilán át Várnai Zseniig szinte minden, magát baloldalinak valló írónak volt sajtópere, és ezek a perek a hatalom megfélemlítési gyakorlatához tartoztak, ritkán végződtek komoly büntetéssel”. (19)  Móricz vagy Szabó Lőrinc esete viszont azt is jól mutatja, hogy erős egyszerűsítés lenne a szeméremsértési perekben pusztán a jobboldali hatalom baloldali írók megfélemlítésére indított akcióit látni.) Ha pedig nemzetközi párhuzamot keresünk, évtizedekkel kell visszamennünk az időben – Franciaországban ugyanis a 19. század közepe-vége volt az effajta perek legfőbb időszaka. Miként azt Yvan Leclerc Crimes écrits. La littérature en procès című, 2001-ben, Párizsban megjelent könyve kapcsán a Bovaryné esetét tárgyaló Rőhrig Eszter írja, „III. Napóleon császársága alatt egymást érik az irodalmi perek, 1853 és 1875 között nyolc író-költő került vád alá. Flaubert mellett Baudelaire, Eugène Sue, Paul Verlaine és Barbey d’Aurevilly is idézést kap a bíróságra.” (20)  Ezek a francia perek, köztük a Flaubert ellen indított, szintén azért izgalmasak, mert a jogászok esetenként határozott irodalmi érzékenységet mutattak: a Flaubert-perben résztvevő ügyész, Pinard például „jogi szempontból ítélte meg az irodalmat, de az alábbiakban megláthatjuk, hogy mindennek ellenére a mű különösségét, a mai olvasó számára még jobban látható újszerűségét is azonnal érzékelte.” (21)
Nem véletlen, hogy Magyarországon a harmincas években sokasodtak meg az irodalmi szeméremsértési perek: „1929-ben cikkelyezték be a 38 állam által elfogadott, «a szeméremsértő közlemények és a velük való üzérkedésnek elnyomása végett Genfben létrejött nemzetközi egyezményt», amely már a mozgóképre is kiterjedt. Ennek értelmében hat hónapig terjedő fogházzal volt büntetendő az, aki «szeméremsértő iratot, rajzot, metszetet, festményt, képet, falragaszt, jelképet, fényképet, mozgófényképfilmet vagy más ilyen tárgyat» kereskedés, szétosztás, közszemlére tétel céljából készít, forgalmaz (akár a nyilvánosság kizárásával) vagy hirdet, illetve üzletszerűleg kikölcsönöz.” (22)  Ahogy Sipos Balázs írja, maga a törvény Európa-szerte az első világháború kiváltotta „morális pánik következménye volt”, „a magyarországi törvények közé becikkelyező jogszabály indoklása szerint éppen a nagy háború alatt «általánosan megrendült erkölcsi érzék» miatt” léptették életbe. (23)
Magyarország a megerősítő okiratot Genfben, 1929. évi február hó 12-én írta alá (24)  – amikor tehát Móricz A királyné és a Titok miatt először állt bíróság elé, még csak az 1878. évi V. törvénycikk XIV. fejezet 248 §-a alapján fogták perbe, „sajtó útján elkövetetett szemérem ellen való vétség miatt”. A lehetséges büntetés három hónapig terjedő fogház és száz forintig terjedő pénzbírság volt, viszont, amennyiben az „irat, nyomtatvány vagy képes ábrázolat szerzője, készitője, nyomtatója, ha ennek többszörözése, terjesztése vagy nyilvános helyen kiállitása az ő tudtával történik: hat hónapig terjedhető fogházzal, és ötszáz forintig terjedhető pénzbüntetéssel büntetendő.” (25)  Lehettek tehát szeméremsértési perek már 1929 előtt is, ahogy voltak is: érdekes párhuzam az az eset, amelyet nemrégiben Bíró-Balogh Tamás tárt fel, Kosztolányi kapcsán. 1911-ben a Szent Szkarabeusz című regény két fordítóját, a regényszöveget magyarító Kunfi Zsigmondot és a versbetéteket lefordító Kosztolányi Dezsőt vádolták meg pornográfiával. Az esetről így számolt be a korabeli sajtó: „Dr. Geguss Dániel rendőrkapitány, aki a rendőrségen a nyomtatvány útján elkövetett vétségeket kezeli, néhány héttel a könyv magyar kiadásának megjelenése után indítványt tett az ügyészségen Jerusalem regényének elkobzása iránt. Az ügyészségen 62.285. szám alatt kezelik ezt az aktát. Geguss szerint a könyv szeméremsértő tartalmú és a terjesztése megakadályozandó. Az ügy dr. Balás Elemér királyi ügyész elé került.” (26)  Annak, hogy Kosztolányit elítélték volna, nem találjuk nyomát (bár felröppentek olyan hírek, hogy elrendelték a regény példányainak elkobzását, de ez nem bizonyítható, sőt, valószínűtlen), (27)  azt viszont biztosan tudjuk, hiszen elolvasható a perirat ma is, hogy Móriczot felmentették. Megtudták ezt korabeli olvasói is, hiszen a nyilvános tárgyalásról a fellebbviteli bíróság döntését követően hírt adott a sajtó:

„Mit szabad az írónak és mit enged meg a törvény?
A Tábla is felmentette Móricz Zsigmondot.
(Saját tudósítónktól.)

Az ügyészség szeméremsértéssel vádolta meg Móricz Zsigmondot két novellája, a Titok és A királyné miatt. Az egyik a Nyugatban, a másik Az Estben, később mind a kettő a Baleset című kötetben jelent meg. A Töreky-tanács felmentette Móricz Zsigmondot a vád alól, azzal az indokolással, hogy novellái művészi értékűek és egyáltalában nem szeméremsértőek.
Szombaton tárgyalta az ügyet másodfokon a Tábla Gadó-tanácsa, mely dr. Berinkey Dénes védő és dr. Kéler Béla főügyész felszólalása után a felmentő ítéletet érdekes indokolással hagyta helyben. Kimondotta, hogy a szeméremsértés fennforgását az eset körülményei szerint kell eldönteni s nem álszeméremmel és álszenteskedéssel vagy beteg idegzettel, hanem azt kell nézni, hogy vajon egy sajtótermék tartalma olyan-e, amely a nemi életet oly formában állítja előtérbe, amely az általános erkölcsi érzéket – nem egyes kivételes vagy egyes beteg embereknek erkölcsi érzékét, hanem az egészséges erkölcsi érzéket – és az egészséges szeméremérzetet, bántó, durva módon sérti. Ha ez nem állapítható meg, akkor a törvény helyes értelmezése szerint, amelyet a Kúria és az ítélőtábla szem előtt tart, nincs szeméremsértés. Az ítélőtábla szerint sem A királyné, sem Titok című novellákban a nemi életet nem tolták olyan módon előtérbe, hogy az egészséges erkölcsi és szeméremérzést durván sértené.” (28)

Az effajta perekről fennmaradt iratokban azért is találjuk nyomát az értelmezői tevékenységnek, mert nehéz a jogi kategóriákat a szövegekre vonatkoztatni: már Flaubert pere kapcsán kiderült ez, hiszen „az ügyész, Ernest Pinard már a vádirat ismertetésének második mondatában elismeri, hogy a közerkölcs fogalmának képlékenysége miatt nehéz az irodalmi művön számon kérni a közerkölcs megszegését.” (29)  Móricz perében először a két novellát olvasták fel (vagyis nemcsak műelemző szemináriumot, de felolvasóestet is prezentáltak), majd, a perirat szerint, értelmezték a szövegeket. Nem tudom megállni, hogy ennek summázatát ne idézzem a peranyagból, hiszen ritkán olvashatunk ilyen típusú elemzéseket (a ma helyesírási hibának tűnő nyelvi megoldásokat a szövegközlés pontossága miatt hagytam meg):

A királyné cimü novellában elmondja, hogy a királyné kiment a mezőre, szóba állt egy paraszttal, azután tovább ment. A paraszt a találkozás óta elvesztette nyugalmát; a királynét látta folyton; kifakadt a királyné ellen, hogy magát megnyugtassa, de a királyné távollétében nem tudott az életnek örülni, nem tudott dolgozni.
Amikor a királyné ismét megjelent s nem nézett a paraszt felé, az káromkodni kezdett. Emlegette, hogy milyen jó volt azelőtt az élete, most a királyné rabja. Otthagyta ekéjét a királyné elé sietett, hol alázattal beszélt, hol lázongott. Hivta a királynét magával a virágos fübe. A királyné leszidta a parasztot, szoborrá vált, a szerelmes paraszt azonban letette őt a friss szénába. «S a királyné nem tudott védekezni, mert valóban kőszoborrá vált.»
A «Titok» cimü elbeszélésben azt irja le, hogy a fiatal lány életében a havi tisztulás első megjelenése milyen elváltozásokkal jár, nem tudja gondolatait rendben tartani, szédül, émelygés fogja el, testét elönti a hőség. Amikor a leány a vérzést észrevette, szégyelte, ruháját eldugta, de azután szabadabban beszélt a fiukkal, mint máskor.
Az ágyban ujból vérzés fogta el, retteget [sic], de nénje jóindulattal kezelte, s aztán megnyugtatta, boldogság fogta el. A gyermek ekkor már nő lett.
Móricz Zsigmond vádlott az első esetben népmonda alapján meseszerü elbeszélést irt; a második esetben pedig fiziológiai folyamatot rajzolt meg.
A királyné cimü elbeszélésben azt festi le, miként büvöli meg a női szépség a természet ölén élő egyszerü embert is. Szerelemre lobbanása kizökkenti őt megszokott életéből, szélsőségekbe ejti, elfelejteti vele a legnagyobb társadalmi külömbséget [sic]. Mindenkép birni akarta ezt a nőt, akit szeret.
Ennek az elbeszélésnek tehát nem valamely viszás vagy tilos nemi felgerjesztés a célja, nem valamilyen kifogásolható érzéki képzeteket akar az felkelteni. A történetnek a nemi élettel való vonatkozását nem tólja sem bántóan, sem ingerlően előtérbe. Az elbeszélés végén azt irja, hogy a királyné a szerelmével őt ostromló parasztot lehordván, lehunyta szemét és teljesen és tökéletesen márványszoborrá vált, ‒ a paraszt fogta a királynét s szép kedvesen letette a friss szénába ‒ s a királyné nem tudott védekezni, mert valóban kőszoborrá vált.
A szerelem nagy hatalmát festő elbeszélésben lehet és szabad az irónak ilyent és annyit mondania, mert ezzel erkölcsi visszatetszést nem vált ki olvasójától, akinek nemi érzését nem izgatja meg nem engedett módon, meg nem engedett eszközzel és meg nem engedett irányban.
Nem ütközik bele tehát ezzel valamely tételes, tiltó büntető rendelkezésbe sem.
A vád tárgyává tett másik elbeszélés pedig a nemi életkörét csak annyiban érinti, hogy a nő nemi fejlődésének egyik mozzanatát irja le.
Ez a leirás, ha talán tulzottan realisztikus is, nemi felgerjesztés célzatát még burkoltan sem foglalja magában. Arra alig is lehet alkalmas. A gyermekből nővé serdülő leány lelki és testi átváltozását rajzolja meg. Azonban ezt is anélkül teszi, hogy erkölcstelenséget, vagy fajtalanságot tárva [sic] az olvasó elé.
A kir. törvényszék tehát büncselekmény hiányában Móricz Zsigmond vádlottat az ellene emelt vád alól felmentette.” (30)

A felmentő ítélet tehát megszületett, a bűnügyi költség az államkincstárt terhelte, vagyis semmiféle közvetlen következménnyel nem járt ez a per a bíróságon nem is egyszer megforduló, és nemcsak jogi eszközökkel, de a sajtóban is sokszor támadott író számára. Az olvasók figyelmét pedig a tárgyalásról szóló újságcikk felhívta a két novellára és egészében a Baleset című kötetre, vagyis az ügy még reklámként is felfogható akár. De mennyiben is felel meg az izgatott várakozásnak a két novella – egyfelől „szeméremsértési szempontból”, másfelől művészi értékük okán?
A királyné, amelyet Móricz maga a perben meséhez, mondához hasonlított, első közelítésben valóban a népmeséket idézi: a mesék boldog végén egymásra találhat a szegény legény és a királylány is, különösen akkor, ha a legény próbatételeket állt ki a leány kezéért. Ebben a szövegben ilyesmiről szó sincs, csak egy találkozásból született szexuális vonzalomról, a nő ráadásul nem is leány már, hanem feltehetőleg férjes asszony. A szerelem és a királyné magasztossága, égi volta („mint glória vette körül a mosoly”) találkozik a nyers testiséggel („Mit csinálsz? – szólította meg a királyné. / ‒ Verejtékezek – mondta a paraszt.”), amelynek az asszony nem tud ellenállni, hiába tiltakozik. A mesékből többnyire kimarad (de tudjuk mindannyian), hogy a zárlatot jelentő lakodalmat a testi egymásratalálás is követi – a nemi aktus maga már ennek a novellának sem része. A periratnak többször megismételt állítása, hogy a királyné kőszoborrá (ott: márványszoborrá) vált, és ezért nem tudott védekezni, jól mutatja, hogy a szimbolikus olvasatra a Dr. Töreky Géza királyi törvényszéki elnök által vezetett vádtanács már nem volt képes (és lehet, hogy ezt Móricz sem erőltette, hiszen, úgy tűnik, a felmentéshez elég volt a meséhez kapcsolni a novellát). A novellát olvasva azonban úgy tűnik, a szoborszerű asszonyt épp a vad, hőséget árasztó paraszt változtatja élővé azzal, hogy vágyat kelt benne. De a novellát az utolsó mondat nélkül erősebbnek gondolnám: mintha csak azért lenne ott a zárómondat, hogy a bíróságon rá lehessen mutatni, nincs itt semmilyen szemérmetlenség vagy fajtalanság, hiszen mit is lehetne kezdeni egy szoborasszonnyal. Így zárul ugyanis a novella:

„A paraszt azonban már nem vesztegetett több szót a dologra, fogta a királynét, s szép kedvesen letette a friss szénába.
S a királyné nem tudott védekezni, mert valóban kőszoborrá vált.” (31)

A vágy felébredése tehát még része a novellának (a királyné elalélt hangon szól a novella végén és lehunyja a szemét), az aktust azonban már az olvasó képzeletére bízza Móricz, ahogy ezt nem egy művében láthattuk már. Az asszony és a férfi ellentétét számos módon nyilvánvalóvá teszi a szöveg: a királyné távozásakor a szellő ibolyaillatot hoz, a paraszt ellenben büdös, az asszony arcát festék és púder fedi, a paraszt verejtékezik. Egymásratalálásukra semmiféle magyarázat és mentség nincs (felségsértés az, hogy a paraszt szemet vetett a királynéra, olvassuk a novellában), kizárólag a leküzdhetetlen testi vágy.
Az 1924-ben született novellát nehéz nem hozzákapcsolni a Simonyi Mária és Móricz közti szerelemhez. Különösen úgy, hogy tudjuk Móricz naplóiból és levelezéséből: kettejük szexuális játékai során Mária gyakran becézte őt „büdös parasztnak”. De felfigyelhetünk a királyné leírásában azokra a részletekre is, amelyek a Simonyiról ránkmaradt Móricz-szövegekben is ott vannak: ilyen például a nagy madárszem és a békaszáj. Móricz, persze, ezt az értelmezést sem kötötte a bíróság orrára.
Mai (és női) szemmel nézve ugyanakkor az is feltűnő, hogy a királyné és a paraszt egymásratalálása kissé férfinézőpontból lett megírva (hogy sarkítva mondjam: örült volna a paraszt, ha pusztán a verejtékezését látva és szagolva így megkívánja őt a királyné), ami, ha azt sem felejtjük el, hogy a kettősbe nem nehéz Simonyi Máriát és Móriczot belelátni, egyáltalán nem meglepő. Ahogy számomra a Titokból is nyilvánvalóan kiderül, hogy egy férfi írt novellát az első menstruációról: az a vértenger és szenvedés, ami a kislány nővé válását kíséri, (fiziológiai szempontból mindenképp) kicsit eltúlzottnak tűnik. (Holott Móricz Zsigmondnak nem kevés tapasztalata lehetett menstruációról, premenstruációs szindrómáról, még ha ezt akkoriban nem is a mai, intimbetét- és tamponreklámok meghatározta világ nyíltságával intézték a nők. Bár gyerekkorát, lévén öt fiú- és egyetlen, nála jóval fiatalabb lánytestvére, még fiúk közt töltötte, felnőttként nőkkel élt együtt: első házasságában Jankával, három lányával és esetenként egy szolgálóval, második házasságában viszont, beleszámítva a szakácsnét és a szobalányt is, nyolc nővel. Mindenesetre, ha Móricz műveiben előkerül a menstruáció, akkor komoly megpróbáltatásként, görcsök és fájdalom kíséretében látjuk csak – így van ez Az Isten háta mögött Veresnéje esetében is.) A novelláról még a bíróság is azt állapította meg, hogy „felgerjesztés célzatát még burkoltan sem foglalja magában” – ha a többi, szeméremsértési perben előkerült művel vetjük össze, amelyekben nemi aktusok, utcalányok és bordélyházak szerepelnek, valóban nem könnyű megérteni, miként kerülhetett ez a szöveg, képletesen, a vádlottak padjára. A novella a nemi élet és a szégyen elválaszthatatlan összetartozását mutatja meg, illetve a nemi vágy ébredését köti össze az első vérzés jelentkezésével. Szemérmet ugyan nem sért a Titok, a női egyenrangúságot sokkal inkább. A novellában egy tanár igyekszik egy kislányt bevezetni a törtekkel végzett műveletek rejtelmeibe: az, hogy a férfi sztereotip módon gondolkodik a lányokról („Nem bírja koncentrálni magát. Leány. Ostoba lány. Ilyen elemi logikai munkára is alkalmatlan.” (32) ), még hagyján, de a novella zárlatából már úgy tűnik, a nővé válás egyúttal azt is jelenti, hogy ezt követően semmi szükség nincs a gondolkodásra:

„‒ Törtet törttel úgy szorzunk – mondta magában váratlanul ‒, hogy közös nevezőre hozzuk, aztán… Édes néni én nem… én nem… ‒ mondta hangosan.
‒ Jaj, szegény gyermek – mondta a néni – hát már te is nő vagy!…
A kisleány boldog ütést érzett, valami titok virágzott ki benne. Lehunyta lassan a szemét, és lágyan elmosolyodott. Semmi fájdalmat nem érzett, csak igen szelíd és jó és kimondhatatlan boldog lankadtságot.” (33)

Ha létezett volna vagy léteznék olyan, hogy feminista bíróság, akkor nyugodtan a színe elé citálhatta volna Móricz Zsigmondot a Titok című novellája miatt. Persze, a novella nemcsak egyféleképpen értelmezhető: úgy is olvashatjuk, mint arról szóló szöveget, hogy a férfiak mennyire nem látnak bele a nőkbe (a tanár nem tudja, miért nem képes figyelni a lány a matematikára), miként úgy is, hogy a kislány még a rá nőként váró boldogságot képzeli el első vérzésekor, az élete végefelé járó néni viszont már annak a sok szenvedésnek az első jeleként tekint rá, ami minden asszonyra vár. A két novellát a Móricz-novellisztika gazdag terméséből kétségtelenül a miattuk indított szeméremsértési per emeli ki: az a per, amely, hogy maradjak a szexualitás terminusainál, szinte csak előjáték volt a harmincas évek elején Móriczot ért támadásokhoz és az írótársait a bíróság elé állító szeméremsértési perekhez.

Jegyzetek

1. Az írás egy Móricz Zsigmond életművére irányuló kutatás keretében született, a projekt az Európai Unió támogatásával, az Európai Szociális Alap társfinanszírozásával valósul meg (a támogatás száma: TÁMOP 4.2.1/B-09/1/KMR-2010-0003).
2.  A feljegyzés Leányfalun született: 1939. január 14. (kézirat) M 100/3958/a
3. KEMENES Géfin László – Jolanta JASTRZĘBSKA, Szentek, prostituáltak, öngyilkosok (Móricz Zsigmond: Sárarany; Az Isten háta mögött; Úri muri; Rokonok) = K. G. L. – J. J., Erotika a XX. századi magyar regényben 1911-1947, Budapest, Kortárs, 1998, 27.
4. „Nincs mondat, amelyet ne engedtem volna be a tükörfolyosóba”, Pál Melinda interjúja Nádas Péterrel, Magyar Narancs, 2001. május 24.
5. KEMENES – JASTRZĘBSKA 1998: 35.
6. KEMENES – JASTRZĘBSKA 1998: 35.
7. MIHANCSIK Zsófia, Nincs mennyezet, nincs födém. Beszélgetés Nádas Péterrel, Pécs, Jelenkor, 2006: 364-365.
8. MÓRICZ Lili, Kedves Mária! Móricz Zsigmond levelei Simonyi Máriához, Budapest, Magvető, 1979, 94.
9. Móricz Zsigmond a Kelet Népe szerkesztője, Levelek I-II., A válogatás és az utószó TASI József munkája, sajtó alá rendezte és a jegyzeteket írta SZ. FEHÉR Judit, G. MERVA Mária és TASI József, Petőfi Irodalmi Múzeum, Budapest, 1988, 522.
10. MÓRICZ Virág, Móricz Zsigmond szerkesztő úr, Budapest, Szépirodalmi, 1967, 171-172.
11. Az összevetésre való felszólítás egyébként a szeméremsértési perekben védekezésképpen is előfordul: amikor Szabó Lőrincet állítják bíróság elé Erich Maria Remarque Der Weg Zurück című regényének fordítása miatt, más érvek mellett ő is a korabeli kontextust hozza fel védekezésképpen, azt állítva a magyarításról, hogy „kifejezései messze elmaradnak a napi irodalom, sőt az újságok hangja mögött.” Ld. BUSKU Anita Andrea, Újabb adalékok Szabó Lőrinc életéhez = Szabó Lőrinc Remarque-fordítása, Szabó Lőrinc Füzetek 9., 2008, Miskolc, 48.
12. Egyetlen apró párhuzam annak igazolására, miért izgalmas összevetni Móricz naplóit Lowetinszkyével: a naplóját mániákusan vezető altiszt a feleségével való első egyesülést élete végéig számon tartja, az évfordulókról megemlékezik a naplójában” (BALOGH János Mátyás, Fél évszázad „szerelmi dolgai” (Egy altiszti altest önképe és statisztikája), Aetas, 2008/3, 112.) – miként Móricz a naplójában arról a keddről, amikor először történt meg a szexuális aktus közte és Simonyi Mária között.
13. Balogh János Mátyás tanulmánya címében altisztként emlegeti Lowetinszkyt – valószínűleg azért, mert az „altiszti altest” különösen jól hangzó szószerkezet.
14. BALOGH 2008: 104.
15. BALOGH 2008: 108.
16. BALOGH 2008: 124. V. m. ö. a következővel: „[Lowetinszky] korának tabuit nem szegte meg; esetleg csak annyiban, hogy egyáltalán írt róla, bár kevés dolog állhatott messzebb tőle, mint például a pornográfia. Adatait elsősorban saját, illetve – ahogy tanulmányom elején már idéztem – lényegében a tudomány számára állította össze, egy ilyesfajta tevékenységet pedig még korának önjelölt hangadói sem kárhoztattak.” BALOGH 2008: 124.
17. NÉMETH László, Móricz Zsigmond, Budapest, Turul, 1943, 79.
18. FERENCZ Győző, Radnóti Miklós élete és költészete, Budapest, Osiris, 2005, 221.
19. FERENCZ 2005: 226.
20. RŐHRIG Eszter, Perbe fogott irodalom (Ernest Pinard, Gustave Flaubert és a Bovaryné), Műhely, 2010/4, 52.
21. RŐHRIG 2010: 54.
22. FARKAS Judit Antónia, Erotika és bibliofília (Kellner István tiltott könyves tevékenysége az 1920-as években), Korunk, 2010. március, 90. Magának a törvénycikknek a szövege is könnyen hozzáférhető a www.1000ev.hu-n.
23. SIPOS Balázs, Sajtó és hatalom a Horthy-korszakban. Politikai- és társadalomtörténeti vázlat, Budapest, Argumentum, 2011, 45.
24. A Kakuk Marci új kalandjai esetében már ez a törvénycikk szerepel a peranyagban: „Novelláját a bíróság az 1929. évi VII. tc. 2. §.-ának 1. és 12. pontjára hivatkozva obszcénnek és szeméremsértőnek találta. Emiatt dr. Löbl Ödönt, a nyomda tulajdonosát, Cserépfalvi Imrét, a lap tulajdonosát és felelős kiadóját, Ignotus Pált és József Attilát, a Szép Szó két szerkesztőjét, valamint Tersánszky Józsi Jenő írót, a lap külső szerkesztőjét bíróság elé állította.” Ld. http://bfl.archivportal.hu/virtualis_kiallitasok/jozsefattila/virtualis/jozsefattila.html Az 1929-es szigorítás egy (a szeméremsértő művek megítélésének szempontjából mindenképp) enyhébb időszakot zárt le: „Az első világháború és a forradalmak után életbe léptetett szigorú sajtórendészeti eljárásról szóló kormányrendeletet ugyan a bethleni konszolidáció jegyében 1921 decemberében hatályon kívül helyezték, ugyanakkor az állam továbbra is ellenőrizte az irodalmi és politikai lapokban megjelenő írásokat.” BUSKU 2008: 43.
25. Ld. www.1000ev.hu
26.  A „Szent Skarabeus” az ügyészségen. A rendőrség és a pornografia, Az Est, 1911. febr. 4. 2. Részletesebben lásd: BÍRÓ-BALOGH Tamás, A pornográf műfordításért feljelentett „katolikus író” (Kosztolányi Dezső életrajzához), Kalligram, 2010. november, 79.
27. Ld. BÍRÓ-BALOGH 2010: 79.
28. Pesti Napló, 1929. február 24.
29. RŐHRIG 2010: 52.
30. A peranyag a Petőfi Irodalmi Múzeumban az M 100/5226/1-3 jelzet alatt található meg.
31. MÓRICZ Zsigmond, Novellák II., a szöveget gondozta és a jegyzeteket írta H. BAGÓ Ilona, Budapest, Osiris, 2003, 669.
32. M. Zs., Novellák II., 799.
33. M. Zs., Novellák II., 802.

A Vörös Postakocsi 2011/ősz