“Az utolsó mondatok konstatálása
valami ósdi bálteremben zajlik.
Odakinn hideg szél köhög, kulcs-
lyukban zörgő semmi cél.

Vers 2011/őszi számunkból

Kemény Istvánnak szeretettel

Az utolsó mondatok konstatálása
valami ósdi bálteremben zajlik.
Odakinn hideg szél köhög, kulcs-
lyukban zörgő semmi cél.
Odabenn bársonnyal bevont
asztalon a Nagy Történet ormótlan
és merev teste fölött vetnek kockát.
Az utolsó ráncok körbeérnek.
Az utolsó párnák kisimulnak.
Az utolsó hajós vízreszállhat.
Az utolsó repülő földet ér.
Az utolsó maszkok lángra kapnak.
Az utolsó szálak ellebegnek.
Az utolsó szónok szónokol:

Ha nincs már távolabbi pont,
nincs már távolabbi holnap,
vegyük hát azt, ami közelebb,
tehát a Város felőli oldalt,
amit ki-ki magába zárhat,
de nem jön el senki hozzá,
üres marad a háza,
s kisebb baj, hogy épp megállt az óra,
marad a kakasszó holnap virradóra…
És legyintett egy csikket eltaposván:
egyaránt gyanús a nagyforgalmú
műút és a posvány, és eltaposván
még telt egy nagy harákra –
íme a biztatás, itt belül holtra válva:

Az utolsó mondatok
konstatálása?
Uraim!a nagyképűség
bizonyos fix pontjain állva
szóródni kell nekünk most
szét a vakvilágba,
szem előtt tartva
azt is, mit nem szabadna,
(ha szürke pernye hull
lágyan a talajra)
hogy bár csak egyetlen kis
érzés megmaradna…
Nem mondhatok mást,
csak amit úgyis tudnak,
semmi sem áll le,
mielőtt szét ne hullna.

És aki elöl jár, adjon is magára,
mivel élen jár, ne gondoljon másra,
és ha teheti, utazzon el nyárra.
Aki elöl jár, legyen mint a pára,
és mert teheti, szívódjon fel nyárra.

Aki hátul van, szárnya nincs, de szállna,
mindig lemarad, súlyos mint a mázsa,
gyöngyöt vet, lecsordul homlokán a pára,
aki hátul van, kerülje a járda
(de ha az nem is, az úttest elkerülje,
sorsa balszerencsés, ha autóba ülne).

Megismétlem tehát: kerülje a járda,
és innentől fogva maradjon magára,
mert innen már csak két dolog van hátra:
a dédszülők érzelmes megvigasztalása,
és az utolsó kurblik felhúzása.

A Vörös Postakocsi 2011/ősz