“Olyan bőséges forrása ez az emlékezetnek, mely sokszínűsége, gazdag mintázata okán a személyes emlékezet kutatásának elemző figyelmére is méltó lehet. S nem mellesleg, nagyszerű alapja az iskola alakuló identitásának.”

A Bessenyei György Gimnázium és Kollégium Jubileumi Emlékkönyve, Kisvárda, 2011
Kritika 2011/téli lapszámunkból

Nem könnyű eldönteni, mit is mondhat egy iskolai évkönyv, emlékkönyv annak az olvasónak, aki kívülállóként veszi azt kézbe. Mihez lehet kezdeni egy kötetnyi visszaemlékezés, személyes történet, fénykép, osztálykép idegenségével, ha nem kíséri őket kommentár, egy hang, amelyhez legalább egy arc köthető a sok közül, és amely azt mondja például: „Ez én voltam egykor, ez pedig az osztályom…” Akár kétségbeejtő is lehet, ahogy végiglapozva egy ilyen kötetet, némán merednek ránk az osztálytablók körömnyi arcképei, a tanári kar portréi, az iskola életéből kiragadott események fotói. Csak találgatni lehet, mit jelent egy-egy fáradt, unott, meglepett vagy éppen derűs arckifejezés a diákok arcán. Vajon az osztályképek vidámsága csak a fotós kívánságának eredménye, esetleg ilyen könnyed volt az aznapi délelőtt? Örök barátok, akik átkarolták ott egymás vállát, vagy csak egy eltévedt mozdulat hozta őket olyan közel egymáshoz?

De nem mindig segít az sem, ha a szövegekhez fordulunk: a tárgyilagos, visszafogottan érzelmes hangvételű igazgatói, igazgató-helyettesi köszöntések után megismerjük az iskola tárgyilagos történetét, szakmai önéletrajzát adatokkal, számokkal. Elismeréssel bólintunk a sport- és tanulmányi versenyeken elért sikerek felsorolását látva, elmosolyodunk az aranyköpések gyűjteményét böngészve, de a személyes hangulatú, hosszabb-rövidebb történetek, visszaemlékezések olvasásakor már fel-felbukkan egy kellemetlen érzés, valami olyasmit sugall, hogy most emberek, egy közösség bensőséges élményeit ismerhetnénk meg, de ez az egész nem nekünk szól, most csak leselkedünk és hallgatózunk. Az iskolai évkönyvek, emlékkönyvek eklektikussága csak fokozza ezt az érzést: szárnyaikat bontogató diák újságírók élményei, szerelmes- és búcsúversek, (sokszor megdöbbentően jó) zsengék, ballagási beszédek. Érteni vélem, de sosem fogom tudni biztosan, miért olyan érzelmes és elragadtatott a ballagó diák, miért szövi át olyan visszafojtott megilletődöttség az iskolában töltött évekre visszaemlékező tanárt. Mindez most még elkerül, ha saját középiskolai éveim emlékkönyveit lapozom át, de az azt követő évek albumait már nehéz nem kívülállóként befogadni. Ettől még az is könnyebb, ha idegen városok ismeretlen iskoláinak kiadványai kerülnek kézbe. A kívülálló óvatosságát, illetéktelensége miatti félszegségét ilyenkor könnyebben felülírhatja a kíváncsiság, a megértés és az elemzés vágya.

A kisvárdai Bessenyei György Gimnázium és Kollégium alapításának 100. évfordulójára kiadott kötet borítóján elsőre azt olvasom: évkönyv. Másodjára észreveszem a hibát, emlékkönyv ez, címe konkrét és lényegre törő: A Bessenyei György Gimnázium és Kollégium Jubileumi Évkönyve. Valójában évkönyv és emlékkönyv is egyszerre, 100 év emlékeinek gyűjteménye és az iskola közelmúltjának, jelenének keresztmetszetét is bemutató kiadvány. Még akkor is, ha évkönyvként már egyáltalán nem hasonlít azokra az iskolai értesítőkre, melyek kiadására a 19. század közepétől kötelezték Magyarországon is a középiskolákat, s mellőzi azokat a tényszerű, objektív tartalmakat, amelyeket a ma már hagyományosnak tekintett évkönyvek nem szoktak kihagyni: az adott iskolaév fontosabb mozzanatai, ünnepélyek, hivatalos események stb. A jubileumhoz méltó lett a kötet terjedelme (csaknem 300 oldal), az iskola alapításának 100. évfordulójára a szerkesztők (Bíró Gábor, Deák-Takács Szilvia és Nehéz Rudolfné) megpróbálták a lehető legtöbb emléket „megmozgatni” − ennek eredménye e kiadvány, melynek több mint felét teszik ki a személyes emlékezések szövegei, s valójában ezek lehetnek képesek az egyszeri olvasó érdeklődését igazán felkelteni.

Ennek tükrében a kötetet nyitó igazgatói köszöntő a hagyományok létrehozásához, ápolásához köti a 100. évforduló megünneplését, s világossá teszi: a visszaemlékezéseket érintő gyűjtőmunka célja nem pusztán a múlt bemutatása, s végképp nem nosztalgiázás. Útkeresés inkább, identitáskeresés, megpróbálva bemutatni, hogyan lesz egy alapvetően mesterséges csoportból (iskolai osztályok, tanári gárda) olyan emlékező közösség, melynek hivatkozási pontjai évtizedeken át érvényesek tudtak, tudnak maradni, mi több, közös értékek szervezik életük bizonyos szegmenseit. Az említett közösségi identitás megtalálásához az a belátás segíthet hozzá, hogy a személyes emlékezés az, amely utat nyit az egyén számára a közösség felé. Az a kezdeményezés, mely a személyes emlékezet darabjait kísérli meg összegyűjteni, maga is konkrét felidézési és megemlékezési tevékenységgé válik, a jubileumi évkönyv így olvasható egyfajta kísérletként a fogalomról (helyről, intézményről, iskoláról, a „besiről”) való emlékezés kultúrájának létrehozására.

Tehát az iskola identitásának létrehozásában végeredményben az egyénre nehezedik az emlékezés feladata, mi több, kényszere, s jól kiolvasható a kötet több írásából az is, ahogy ez a kényszer egyszerre készteti az egyént, az emlékezőt a saját múlthoz való személyes viszony újragondolására. Az emlékkönyv magánemlékezetekre bízza az emlékezést, így olyan töredezett minta, szétágazó szövet jön létre, mely a legkülönfélébb emlékezési stratégiák és elbeszélői magatartások nyomait viseli. Ez a töredezettség időnként akár zavarba ejtő is lehet, ám az évkönyv sajátossága, hogy még így is (vagy talán épp ezért) képes létrehozni azt a hangulatot, amelyre az igazgatói bevezető utal. Igaz, ott már meglévő, eleve adott fogalomként utalnak rá, míg a kötetet olvasva inkább az az érzésünk, hogy valójában épp a róla való diskurzus, felidézésének vágya teremti azt meg. S ez így rendben is van, hiszen, ahogy az emlékezet és emlékezés sokat idézett kutatója, Pierre Nora megjegyzi, a múlt iránti érdeklődésünk az egyetlen olyan eszköz, amely visszahozhatja nekünk a „dolgok ízét”.

A kötet első felét azok a hosszabb-rövidebb terjedelmű visszaemlékezések, emlékezés-kísérletek alkotják, melyeket a gimnázium volt és jelenlegi tanárai és tanítványai írtak. Több tucat szerző szövegeiről van szó, melyek közt a kronologikus rendezőelv érvényesül. Szerencsére mégsem érhető tetten egy átfogó narratíva megalkotásának szándéka, ezért is bontakozhat ki a már említett sajátos mintázat. A szerkesztők részéről rokonszenves döntés, hogy nem emeltek ki egyes elbeszéléseket a többieket háttérbe szorítva. Pedig a szerzők névsorát böngészve több országosan ismert név bukkan fel (a teljesség igénye nélkül, csak az érdekesség kedvéért: az első magyar űrhajós, Farkas Bertalan is a gimnázium diákja volt, az ő írását is olvashatjuk az emlékkönyvben), s számos olyan korábbi diáktól is közölnek ebbe a kötetbe szánt szövegeket, akik ma már a város, a régió ismert személyiségei. S hogy mégis legyen egy kohéziós erő, hivatkozási pont, amely segítheti az elbeszélések és az iskola viszonyainak jobb megértését, A múlt című fejezet az iskola rövid, tárgyilagos, konkrét tényeken nyugvó történetével kezdődik – ismét a szerkesztőket dicséri, hogy e „hagyományos” elbeszélést nem rendelték a szubjektív szövegek fölé, azaz az iskola tényekre alapuló kronológiája nem élvez egyértelmű elsőbbséget az emlékezésben és a közösségi identitás konstrukciójában.

Ebből az iskolatörténetből kiderül, hogy az intézmény alapításához Kisvárda városa komoly anyagi áldozattal járult hozzá, s ennek köszönhetően alig több mint egy évvel az iskolaalapítást kimondó miniszteri rendelet kihirdetése után, 1911. szeptember 15-én megnyílt a városban az Állami Főgimnázium. Az 1935/36. tanévre az intézmény gimnázium lett, működő internátussal. A második világháborút követő időszakot az újrakezdés, az építés és rombolás jellemezte. Az 1948-as évtől az új gazdasági célkitűzésekhez igazodva létrehozott Gépipari Technikumot a gimnáziumhoz csatolták, ám a képzés viszonylag hamar megszűnt (az itt végzett néhány évfolyam diákjai ma is „besis” diákként tekintenek magukra). Az 1960-as évektől indulhattak el a tagozatos osztályok: matematika, matematika-fizika, angol, német, sőt ének és rajz specializáció is választható volt itt. Az intézmény 2002 óta viseli mai nevét. Az Arany János Tehetséggondozó Program résztvevője, megyei bázisiskola, sok-sok diákkal: a 100. tanévnyitón több mint 900 diák kezdi el a tanulást.

Az iskola a 21. században változatlanul a tudás legfőbb közvetítőjének tekinti magát, feladata a nevelés és erkölcsi formálás – mindezt a kötet elején közölt emléknapi köszöntőben idézett Bessenyei-szövegrészek (Holmi, Egy Magyar Társaság iránt való jámbor szándék) erősíti meg. Az egyes visszaemlékezések, iskolához köthető történetek erkölcsi tanulságai pedig ezekhez a fogalmakhoz kötődnek. Néhol már-már meseszerű, ahogy a hazug diákot lefülelik, s végül a belátás szemérmes megbánással párosulva zárja le a történetet, anekdotát, máskor egy apró ballépés következményét (egy tanári rosszalló szót, egy büntetést) egész életutat befolyásoló tényezővé formál az emlékező tudat. Változatos emlékezési mechanizmusok nyomait fedezhetjük fel a kötet lapjain: akadnak magabiztos emlékezők, akik a memória csalhatatlanságában bízva kanyarítanak részletekben gazdag elbeszélést az iskolában töltött évekről, s vannak, akik eleve bizonytalanul, kapaszkodót keresve, nevek, helyszínek, évszámok után kutatva kísérlik meg események rekonstrukcióját. Az emlékezések kísérői a kötetben az iskola gyűjteményéből és több magánarchívumból származó nemhivatalos és néhány hivatalos fotó. Amellett, hogy különösen értékes dokumentumok, sokszor az emlékek felidézésének vezérfonalát biztosítják, sőt, előfordul, hogy maga a fotó válik az elbeszélés alapjává, így ami egyszer már véglegesen feledésbe ment, az a kép alapján konstruálódik újra. S nem lenne teljes az iskola emlékkönyve az iskolát ábrázoló képek nélkül: nem csak az évszázad során készült képekről van szó, melyek az épületet (melynek tervezője az a Wälder Gyula volt, akinek nevéhez a nyíregyházi Kossuth téren álló római katolikus templom épülete is kötődik) különböző perspektívából, hol jobb, hol megviseltebb állapotában ábrázolják. Volt diákok korabeli vagy már képzett művészként megalkotott grafikái ékelődnek a szövegek közé, melyeken az iskolaépület egyszer komoran, szigorúan borul a diákok feje fölé, máskor otthonos, bensőséges tér vagy épp a városkép meghatározó, megkerülhetetlen pontja. Bizonyítják ezek a rajzok, hogy az iskoláról beszélni csak annak tereit felmutatva lehet, s hogy ezek a terek, csakúgy, mint a benne megszülető, hozzá kapcsolódó emlékek, maguk is az emberi tudat konstrukciói, így szubjektívek, s változásuk, formálódásuk az emlékezéssel párhuzamosan zajlik.

Bevezetőjében Bíró Gábor, az iskola igazgatója invitálja az idegen látogatót, hogy „pillantson be hívogató ablakainkon”. Az a figyelmes olvasó, aki ezt megteszi, egy évszázados intézmény történeteit ismerheti meg. Olyan bőséges forrása ez az emlékezetnek, mely sokszínűsége, gazdag mintázata okán a személyes emlékezet kutatásának elemző figyelmére is méltó lehet. S nem mellesleg, nagyszerű alapja az iskola alakuló identitásának.