Az ünnepélyes csendéletet a nádpálca uralja. Sudár termete jó állapotban lévőnek mutatja. De mitől lehet érdekes egy irodalmi kiállítás számára egy nádpálca, ha nincs ráírva semmi?

„Ki vagyok én? Nem mondom meg…” – Petőfi választásai
Látogatható 2011. szeptember 22-től
(A kiállítás honlapja itt tekinthető meg)

Mitől lehet érdekes egy natúr, pácolatlan nádpálca? Márpedig valami miatt fontos kell, hogy legyen, ha a Petőfi Irodalmi Múzeum új Petőfi kiállításán épp a bejárati ajtóval szemben található. Hívogatóan néz a belépőre. Egy diszkréten megvilágított, falba süllyesztett üvegvitrinben látható. Két másik jelentéktelen tárgy társaságában vár. Az ünnepélyes csendéletet a nádpálca uralja. Sudár termete jó állapotban lévőnek mutatja. De mitől lehet érdekes egy irodalmi kiállítás számára egy nádpálca, ha nincs ráírva semmi? Ha nem rejtettek a csöves szárába titkos iratot? Ha még csak egy rovásírásjel sem ad neki büszke fontosságtudatot? A derék nádpálcával ugyanis semmi különlegeset sem tettek. Csak a két végén nyisszantottak le eredeti hosszából. És már készen is állt, ahogy most is, hogy átadja magát a kíváncsi utókornak. Mint egy talált tárgy. Egy ready made.

Amikor a kiállításon jártam, épp egy általános iskolai csoport próbálta kitölteni a tárlatvezetést lezáró tesztet. A padlózatba süllyesztett világító ablakok Petőfi életének állomásait és évszámait sorolják fel. A bejáratnál, ahol a kis szobába toppanunk, a gyerekkor található. A kiállítás végén pedig, némi utóélet vesz érzékeny búcsút a látogatótól. Pontosabban venne búcsút, már persze abban az esetben, ha a következő kiállításra is váltott jegyet a látogató. De ezt e sorok írója, sajna, nem mondhatott el magáról. Ezért neki szégyen szemre vissza kellett fordulnia, és a bejáraton keresztül távozni, vagyis ott, ahol betoppant. Ezért még egyszer áthaladt Petőfi életének állomásain, és e play back végén, bal kéz felől ismét szigorúan befigyelt a fent nevezett délceg nádpálca. Petőfi tériesült életében tartottam tehát visszafelé a gyerekkor felé, mint egy szegény kisgyerek, aki a Petőfi-sínek közé esett. És ekkor alaposan szemügyre vettem. „Koren István professzor nádpálcája.” Ezt tudtam meg róla, a nádpálca decens bemutatkozása alapján. Továbbá még ezt a kiegészítő információt tudtam meg: „Petőfi szigorú tanára hat nyelven beszélt, zenei műveltségét Liszt Ferencnél és Erkel Ferencnél szerezte meg.” Erről később Kerényi Ferenctől is tájékoztatva lettem, amikor a fájdalmasan korán eltávozott tudós hangján olvastam kiváló Petőfi-monográfiájában. (Kerényi Ferenc: Petőfi Sándor élete és költészete, Kritikai életrajz, Osiris K. Bp., 2008. 36– 46.) A nádpálcáról azonban nem tudtam meg semmi többet tőle sem. Azt már tudom tehát, hogy zenei műveltségét hol szerezte. Na de a nádpálcát? És vajh, kérdem naivan, mire használta a tiszteletre méltó professzor úr?

Koren István  (1805–1893) Aszódon vezetett egyszemélyes gimnáziumot, amelyben ő volt minden tantárgy oktatója, úgymint a klasszikusok olvasásának, a latin nyelvnek, a hittannak, a természetrajznak, a magyar nyelvnek, a számtannak, az egyetemes történelemnek és a földrajznak nem kevésbé. A nagy költőhöz hasonlóan maga is szlovák volt, ám német és magyar nyelven is magas színvonalon beszélt. Sőt igét is hirdetett, mint evangélikus líceumot végzett tudós ember, ha épp szükség volt rá: hol német, hol szlovák, hol magyar nyelven. Akkoriban ebben nem találtak semmi kivetni valót. Tehát Koren magániskolájában tanult Alexander Petrovics, amiképpen a nevét írta ekkoriban a későbbi nagy magyar költő. Jó maga Aszódra néhány évvel később úgy emlékezett vissza, hogy minden ott kezdődött 1835 és 1838 között: szerelem, költészet és rebellió. A diákok titkos diáktársaságot hoztak létre. A vezér a professzor feleségével rokon család sarja, Karel Neumann volt. Titkos társaságuk a mozgolódó olasz csapatoknak drukkolt. Az egyletet a Neumann-fiú vezette, alias Rinaldo Rinaldini, benne tag volt a kamasz Alexander, alias Becskereki, aki a híres magyar betyár nevét vette fel. Ez mindenképp biztató kezdet egy leendő forradalmár számára. A polgári társaságok, egyletek, és hamarosan részvénytársaságok, gyárak alapításának lázas időszaka ez a kor, a reformkor. A diákok titkos egylete is vállalkozásként működött, mint akkoriban minden. Két garas volt a tagdíj. Kirándulni jártak a környékre, világi dalokat énekeltek és cigarettáztak. Ez utóbbi egyleti tevékenységet ma már nem ajánlhatjuk jó szívvel a zsenge fiatalság figyelmébe. Na és egy kamaszszerelemre is fényt derítettek még a szorgos kutatók. Alexander állítólag Cancriny Emília (1823–1900) iránt táplált gyengéd érzelmeket. Amikor a becses hölgyet matróna korában erről és a láng lelkű Petrovicsról faggatták diszkréten, semmire sem emlékezhetett vissza. Neki ugyanis nem tűnt fel, hogy lett volna ilyen nevű lovagja akkoriban. Talán ez is a nagy költő által legyártott legenda. Az bizonyos, hogy nem maradt fenn az aszódi időből magánéleti vers. A morális kutatók alapos megfontolások után abban egyeznek meg, hogy ha mégis íródott volna efféle vers, és az mondjuk Koren professzor kezébe került volna, vagy ha csak tudomást szerez efféle indiszkrécióról, annak bizonyosan nyilvános megszégyenítés kellett volna, hogy legyen a megérdemelt jutalma s nem publikáció, esetleg még honor is. De minderről, mint még annyi másról, mi keblünket azóta is sóvárogva marcangolja, sajna sincs adat.

És ezen a ponton akár fel is lehetne adni a bátor kutatást. Noha lehetett volna a nádpálcának drámai szerepe, de ez minden jel szerint mint nemzeti irodalomtörténetünk egy újabb nagy pillanata, elmaradt. A professzor nádpálcájának rendeltetése a mai iskolarendszer felől nézve immáron alig sejthető. És jobb társaságban nem is illik erről beszélni. Ma ilyes dolgok nem is történhetnek. És mára talán ki is haltak azok a generációk, amelyek a tanári nádpálca funkcionális és a pedagógiailag mód felett indokolt, sőt üdvös használatáról élményi alapon tudnának beszámolni. Hja, régi szép idők, sóhajthat fel korunk oktatáspolitikusa, gyakorló pedagógusa, kétségbeesett szülője. De ha e nemes ívű, délceg nádpálca nem is érinthette meg a nemzet nagy költőjének nemesebb testrészeit, akkor vajh miért szerepel ama kiállításon, amely a kései maradék könnybe lábadt szeme elé kívánja tárni a géniusz földi útját? Sejtetni engedjük az izgatott olvasó megnyugtatására, hogy talán azért, mert a remény jeleként tekinthetünk reá. Mint Jessze vesszejére, melyből kisarjadhat még egy jobb kor – mely után buzgón vágyakozunk – oktatásgyakorlata. És a gyanútlan diákok, kik, midőn felszabadultan rohangásznak tesztlapokkal kisded kezeikben, bántóan éles hangon ricsajozva és feleslegesnek vélt számok után kutatnak, ma még semmit sem sejtenek. De a nádpálca készen áll és türelemmel várakozik.