„És elhagyom a megfigyelőhelyzetemet, és torkig vagyok a szabad élettel, úgy érzem, mit sem tanulhatok már itt sem most, sem később.” Mintha Kafka búcsúszava lenne ez, a művészettől és az élettől – a tragikomikus, de inkább komikus Az odú című novellában. Az örökké figyelő művész, aki sokkal többet mutatott meg a múlt századból, mint bárki más.

„Miért virrasztasz?
Egynek virrasztania kell, úgy tartják.
Egynek ott kell lennie.”
F. K.

„És elhagyom a megfigyelőhelyzetemet, és torkig vagyok a szabad élettel, úgy érzem, mit sem tanulhatok már itt sem most, sem később.” Mintha Kafka búcsúszava lenne ez, a művészettől és az élettől – a tragikomikus, de inkább komikus Az odú című novellában. Az örökké figyelő művész, aki sokkal többet mutatott meg a múlt századból, mint bárki más. Mindenki azt hitte, hogy Thomas Mann lesz az, aki a leghűségesebb képet festi a 20. századról. De mégsem. Mint mondják, a 20. század Nietzsche-kor, de ugyanúgy Kafka-kor is. Kafka is egy kibontakozó válságot ábrázolt, sőt, mondhatni, hogy gondolkodása egészét ez mozgatta: a válságba jutott egzisztencia. De mit is kell ez alatt érteni? Honnan indult ki a válság?

Az európai válság három szinten jelent meg. Az időérzékelés, a hagyomány kérdésében, és, ami mindezekből következik: egzisztenciális téren. Az idő „felgyorsult”, „kizökkent”. Az objektív idő megélésének ez a változása egyes vélemények szerint a reneszánszból eredeztethető, amikor a „sötét” középkorból hirtelen kipattantak az igazán izgalmas témák – az antikvitás kincsei. Az időhöz való viszonyulás változása azonban sokkal inkább az ipari forradalmaknak köszönhető, hiszen rendkívül rövid idő alatt óriási, a hétköznapi világtapasztalatot is érintő technikai áttörések zajlottak le ebben az időszakban.  Az emberek számára az élet hajszává vált, a ki nem használt idő pedig elvesztegetetté. Úrrá lett a pánik és megnőtt a boldogságért (értsd: pénz és karrier) való küzdelem jelentősége. Hiszen az önerőből kiküzdött társadalmi korlátok közötti áttörés lehetősége bárki számára elérhető lett.  Ennek a „gyorsabb” világnak különböző hivatalokra volt szüksége, ahol minden olajozottan, fennakadás nélkül, az állam nevében és érdekében működhetett. Ez a bürokrácia a társadalom, a rendszer és az egyén közötti ellentétet erősítette. Nincs sok lehetőség a békülésre: mindkettő elsődlegesen saját érdekét tartja szem előtt. S mint legtöbbször, az állam lesz az erősebb. A kínai fal építése című novellában a kínai társadalom a Monarchia társadalmának metaforájaként is olvasható: az emberek azt sem tudják, ki az aktuális császár. Nem a személye, hanem az intézmény tarja egyben a Birodalmat. Ugyanígy a Monarchiában is a tényleges hatalom a hivatal kezében volt, legalábbis a hétköznapi döntések sokasága, amivel az átlag polgár élete folyamán találkozhatott. Így magától értetődik az egyén kiszolgáltatottsága a hatalom felé. De mégis volt egy kibúvó: ha az egyén a karrierjét az állami gépezetben érte el, ami pedig nem szólt másról, mint megvesztegetésről, hatalomról, pénzről.

A hagyomány szintjén a válság egyértelmű. A világ isteni irányítottságába és transzcendens értelmezhetőségébe vetett hit megrendült, mely alapvetően megváltoztatta a múlt kulturális megképzésének stratégiáit, s az áthagyományozott múltértékelés hamissá vált. A transzcendens érték- és értelemkeresése helyett az evilágiság felé tolódott a hangsúly: az élvezet, az állandó ingerkeresés, meghatározóbb magatartásformákká váltak. Az értékek relativizálódása, a közérdekkel szemben az egyéni érdek előtérbe helyezése révén meggyengültek azok az összetartó erők, amelyek társadalomépítő vetületet adtak volna a cselekedeteknek, mely az egyéni harcot közösségi szintre emelte volna. A régi rendszer megbomlott és kezdte átadni a helyét valami újnak. A hagyományos vallásosság tartalma is újragondolásért kiáltott. Nietzsche is ezt hangoztatta, sőt a hitet kereső Dosztojevszkij is. Túl sok profanitás, túl sok hatalom ragadt hozzá, ami megkérdőjelezhetővé tette az egyház hitelességét. Hiszen az egyház is a hatalom gépezetének részeként működött. A két hatalmi rendszer, az állam és az egyház közötti analógia szembetűnő. Mind a kettő élén egy olyan személy áll, aki csak interpretáltként létezik, tevékenyen nem vesz részt a világ alakításában. A hatalmi gépezet csúcsa tehát valójában nem létezik, sokkal inkább pánikszerű képződményként, burjánzó végtelenségként tűnik fel.  A perben – s most ismét Kafkánál vagyunk –  soha nem lehet a fentebb lévő bírákkal találkozni, mert olyan kusza az egész rendszer, hogy az alantasabb bírák sem ismerik őket. Az igazságszolgáltatás építménye lényegében véget nem érő hierarchiák sorozata. A hagyományos alá- és fölé rendelés már megszűnőben volt, és helyébe az új bürokratikus rendszer lépett, vagyis: a szomszédos irodák egyformasága, a végtelen lehetőségek egymás mellettisége, ahol bárki lehetett bármi, és bármi mögött lehetett bárki. Kafka írói világában így jelenik meg mindez: a fogadó szobái az éjjeli ügyintézéssel – A kastélyban. Vagy a padlásajtók mögötti hivatalok fülledt légköre – A perben.

Az időérzékelés és a hagyományos hit- és múltkonstrukcióhoz való viszony változásából az egzisztenciális válság már egyenesen következik. Az idő felborulása, vagyis az időpánik és a hit megingása az emberi létezést válságba sodorta. A hatalmi rendszer pedig egyenesen válságba sodorta a személyiséget, hiszen kiszolgáltatottá tette: nem feltétlenül a világnak, sokkal inkább önmagának. S ez a válság a 20. században mindennél erőteljesebben bontakozott ki. Kafka életműve az előszele és tematikai „gyűjtőmedre” e válság irodalmi artikulálásának. A válság azonban, mint tudjuk, egyben új utak keresése is: az egzisztencia új alapokra helyeződik, az én számára teljes mértékben átalakult a kép a világ és az önmaga közötti kapcsolatról,. Az identitáskeresés vágyakozássá és sóvárgássá vált, a többnek látszani vágyás, a szerepek külsődlegességei iránti sóvárgás lett meghatározó. A szerepek külsőségei mögött azonban már nem volt meg a korábban a hagyomány által biztosított belső tartalom.

A vágy. Sóvárgás. Ahogy Deleuze és Guattari írja: „a bürokratikus erósz”. Nem is lehetne jobb helyet találni a sóvárgásra, mint a hivatal – ki más tudhatta ezt olyan jól, mint Kafka, aki maga is egy biztosítóban dolgozott. Bezártság és robot a gépezetben. De mi is ez az erósz? Van Platónnál a jól ismert sóvárgó vágy, mely mindig keresi önmagát, kiegészítését. Kafka világában is mindenki ennek a keresésnek van alárendelve. Nem a másik felét, hanem önmagát, az igazát keresi. A vádlottak megszépülnek, és vonzóbbá lesznek. A perben szereplő nők pedig vágynak erre a szenvedélyre: Brünstner kisasszony, Leni, aki minden elítéltbe szerelmes, ahogy utólag az ügyvéd megvallja, vagy akár a lányok Titorellinél. És nem a bűnösség a lényeg, hanem az állapot, a vágyakozás feszültsége. Hiszen, ha meggondoljuk, Joseph K. is nagyon jól meglenne, ha nem ragad rá környezete komolysága, a sóvárgás kiválasztottsága. Ez a hisztéria ugyanaz, mint A kastélyban, ahol, ha valakinek egy kicsi köze is van a kastélyhoz, az már elve előnyben részesül. Hisz nem a hatalmi gépezet kelti a hatalmat, hanem az emberek paranoiája. Soha nem biztos semmi, csak a folytonos sóvárgás. Mindig ez az erósz viszi előre a történetet, mert a vágy ad igazi tartalmat életüknek. Ez az új hit. Ezért értelmezte Kafkát Thomas Mann és Max Brod is a vallás szemszögéből. A folytonos istenkeresést látták benne, hiszen a vallás és a sóvárgás közös lelki mechanizmusok alapján működnek. Az idő megélése helyett, a feladatban való felőrlődés, illetve a feladathoz való túlzott ragaszkodás, a már-már az erotika végsőkig felfokozott vágyával rokonítható feladatvágy jelenik meg Kafka világában. Érdemes felfigyelni A per bíráinak a törvénykönyveiben szereplő erotikus képekre, a vágy törvényére. Mégis: a vágy nem élet, mert a túlzott vágy darabokra szedi a jelent, az életet és a személyiséget. Mert ha a vágyunkká válunk, akkor mi is vágyak leszünk. Ez a hivatali hisztéria lényege: a cél soha nem érhető el, a vágy örök marad, a végtelen labirintus szövevénye. Holott Kafka szereplői mindig ebből akarnak kiszabadulni és menekülő utat keresni, gondoljunk csak Joseph K-ra vagy Gregorra. Mindegyik főhős az elnyomott életből való kiszakadásra vágyódik. Lényegében a vággyal akarnak a vágyból kitörni, hogy más életet élhessenek, mert szabadok akarnak lenni.

Kafka tehát a válságot ábrázolta, mondhatni, hogy előhírnöke volt egy olyan korjelenségnek, amely az igazi pusztításait a század közepén végezte. S Kafkában az volt a nagyszerű, és egyben érdekes, ahogyan eljutott ezekhez az észrevételekhez. Mondhatnánk persze, hogy előzményeként ott volt Csehov, Nietzsche és Gogol. (Igen Gogol is, hiszen műveik hangulata alapján kortársakként foghatjuk fel őket). Habár Gogol idejében az orosz társadalom válságba jutott, hirtelen, a reneszánsz tapasztalata nélkül kellett a modern korba lépniük, vagyis a modern újkori európai hatás középkori talajba érkezett. Együtt a modern város és a középkori orosz falu, együtt a régi szunnyadó mentalitás és a vitális Európa. Gogol tökéletesen ábrázolta az orosz világ pokoli burjánzását. Mintha éppen erről szólt volna az egész 19. századi orosz irodalom, a felgyorsult fejlődés és a tétlenség sötétsége közötti feszültségről, ami jó terepet adott a pokoli lét megállíthatatlanságának. Ezért válik uralkodó tematikává a megváltás lehetőségének keresése.  Holt lelkek. Majd: a Bűn és bűnhődés. A félkegyelmű. Lényegében mind a bűnösség témakörét járják körbe, a folytonos megváltási lehetőséget kutatva.  De mi is volt a bűn? Valami olyasmi, ami az embertől függetlenül keletkezik? A hit megrendülése? A mindent szabad a cél érdekében eszménye? A karrier mindenek felettisége? A siker, a pénz és az élvezet hajszolása? Ez lenne a 19. század válsága? Lehetséges. Nietzsche ezt is érzékelte, nem hiába szállt szembe minden létező dologgal, különösen a meghamisított élettel, a 19. század maszkabáljával. Ahol mindenki takart a cél érdekében, hiszen ott ragyogott a legnagyobb isten, a legnagyobb fikció: a pénz.

De mondják azt is, hogy a 19. század egyszerűen a szenvedély kora volt. Napóleon kiszabadította a szenvedélyt, Byron irodalmat csinált belőle, míg Kierkegaard a belső vizsgálódás aszkézisét teremtette meg. Az önelemzés pátoszát, ahol a belső világ végtelensége mellett eltörpült a külső világ. Mi másban ért volna csúcsára az élettagadás? Hiszen gyönyörködhettek a belső világ szépségében, ehhez viszont fel kellett áldozni a külső világ egyszerűségét. Takargatásról szólt ez a színjáték, semmi többről. Elfojtásról és bűnről. A bűn tehát nem más, mint a könnyedség, vagyis önmagunk elvesztése. Mert Joseph K. sem akar mást, mint megtalálni önmagát. Ezért az egész gépezet, ezért a vágy. A sóvárgástól szebbé válik. Mert belül nincsen senki. Az identitás csupán a külsőségekre irányul, ebben keresi lényegét. A személyiséggé válás hamis csábítása ez. Az ügy lezárásáig bizonytalan marad minden: szabad az alakoskodás és az alakváltozás lehetősége, ahogy Block is kutyává válik az ügyvédnél. Nekik nincsen veszteni valójuk. Aki nem inogna meg A perben, az győzhetne. Erre viszont soha nem volt precedens, csak legendák maradtak, ahogy Titorelli mesélte Joseph K-nak. Mindenkit elbizonytalanítanak – önmagában. Az identitásában bizonytalanná vált ember pedig mélységesen kihasználható, és hihetetlenül veszélyes is, mert aki bizonytalan, annak nincsen személyisége: halott és a gépezet részévé válik.

Kafka az állattá válást nem feltétlenül úgy értette, mint ahogy sokan magyarázták. Vagyis nem az elembertelenedett, emberi bőrét levedlett világ ábrázolása ez, nem a darwinizmus és Freud ösztönelméletének bizonyítása történik meg elbeszéléseiben. Nála ez sokkal több és személyesebb kérdés, elég csak Az odúra gondolni. Itt a védekező állat képét láthatjuk, aki a saját korlátaiban vergődik. A saját járataiban és a biztonságot jelentő folyosókon érzi magát a legjobban, de még így is mindig retteg, hogy nincsen meg a kellő biztonsága, és hogy másképp kellett volna építenie odúját. Maga köré zárta világát. Az állatba menekült embert látjuk itt, aki tervezgeti a saját többfolyosós labirintusát, melyet életterének nevez. Kényszeres cselekvések és kényszeres gondolatok, melyek már olyan félelmetesek, hogy egyszerűen nem lehet mást csinálni, mint nevetni rajta. Nevetni azon, hogy a hatalom elől az egyetlen menekvés az állattá válás (devenir-animal). Ahol az állattá válás nem a kor sajátossága, hanem az odú maga. Ahol nem lehet másképp kijátszani a hatalmi gépezetet. Ahol csakis a hisztéria számít. Nem tudni kitől vagy mitől, de folyton félni, rettegni és rettegni és rettegni. A holnaptól, a mától, az éjszakától, a holdtól, a naptól, szóval mindentől. Begubózni a legmélyebb pontokba, kierkegaard-i önsanyargatásba, és nem-szabadon élni a szabadság címszava alatt. Örökké perben lenni és örökké várni és harcolni. Mindig az állati védelembe húzódni. Lényegében az egész építménye csakis erre irányult, a gondtalan állati létbe süllyedést ábrázolta. Ám az ember, minél mélyebbre hatolt az állati lét védelmébe, annál jobban elveszítette az emberségét – a gondolkozási képességét. A metamorfózis lehet, hogy megvéd, de megfoszt mindattól, amivel többek lehetünk, mint ember. Freud rámutatott az emberben lakozó állati ösztönre, ami kellőképpen beépült a hétköznapi tudatba. Ám ezzel a teóriájával mentséget is gyártott a tettekre. S mivel minden mentség védőfal, így mindenki védve volt a támadások ellen.

Kafkánál azonban a metamorfózis nem ilyen egyszerű, az átváltozás „kafkai csavar”-ral történik meg: Az állattá-leendés (devenir-animal) menekvés volt, de nem azért, mert csak így lehet a rendszert túlélni, hanem azért, mert így lehetett több mint ember. Nem ösztönlény akart lenni, hanem kimenekülni az elfojtásokból. Kimenekülni a társadalomból. Kimenekülni minden kötelékből. A kisebbségi nyelv is ezt a célt szolgálja: az állati vadság hangja. Deleuze és Guattari lényegi megállapítást tesznek azzal, hogy felhívják a figyelmet: Kafka, a kisebbségi nyelvvel újította meg az irodalmat, „beordított” a barbár nyelvvel a „magaskultúrába”, és győzedelmeskedett a hivatali németen. De nemcsak nyelvi szinten, hanem emberi szinten is cselekvő újítás ez. Állatiassá tette az embert, de csak azért, mert ez volt az egyetlen lehetőség, hogy több lehessen, hogy feltöltődjön, és esélyt kapjon a kiszabadulásra minden olyan hatalmi szervből és rendszerből, amely arra törekedett, hogy elfojtson és elnyomjon. Könnyedebbé akart válni, kényszermentessé tenni az életet, ahol nem a hatalom irányít, nem a kultúra, hanem az emberség, ahol a gépezetet képesek vagyunk felrobbantani, és a válságot kezelni. Nem az ösztön miatt szakadnak ki a gépezetből a szereplők, mint Gregor, hanem az ösztön segíti a lökést megadni. Ez Kafka csavarja. Mindazonáltal egy szereplőnek sem sikerült élve megúsznia, s a legtöbben az állati létbe belebolondultak vagy bennragadtak. Nem véletlen, hogy kísérletszinten maradt minden. Befejezetlenségek sokasága. Hiszen nem lehetséges. Téves út.

Érdemes beszélni Kafka kapcsán a gépezetről, aminek az igazságot kellene szolgálnia. Hiszen igazság és gépezet mindig összefonódva jelennek meg: igazság nincsen gépezet nélkül, de fordítva is így van. A bűnre a gépezet felel, mindenhol ott van. Talán Amerika ezért lehetett vonzó Kafka számára, hiszen az egész ország a lehetőségek gépezete. Az elkallódott fiúban is ennek a gépezetnek a rabja Karl Rossmann, melynek darabjai fel-feltűntek útja során, mintha egész Amerika alatt egy csavaros szerkezet lapulna. Már a hajón kezdődik, már ott elcsodálkozik a gépezeten és egyszerűen vonzást érez iránta – vágyat. Vagy a nagybácsi munkája, aki egy kereskedelmi gépezetet működtet, vagy akár a szállodai lift, a választás. Mind ennek a gépezetnek van alárendelve, kiszolgáltatva, az egész világ mechanikus tákolmány. Az igazság pedig a gép kényszere, mint a fegyencgyarmaton, ahol az ítéletet az elítélttel fölösleges közölni, [h]iszen a saját bőrén tapasztalja majd.” A gépezet az igazságot a saját módján értelmezi. De mekkora szó ez – igazság! Mégis mindhárom regényében ezt kutatja a főhős, vagy ennek az áldozata. S mondani sem kell, hogy megtalálnia egyáltalán nem sikerül, mert annyira bizonytalan, hogy el is tűnik. Az igazságok törvénye, hogy mindig az erősebb győz. Titorellinél a festett igazság szobor a szárnyas Nikének és az igazság hagyományos alakjának a kotyvaléka, a vak igazság, aki gyorsan repül. Elhamarkodott ítéletek, kellőképpen meg nem vizsgált esetek. Mint a fűtő, vagy Rossmann és a nagybácsi közötti nézeteltérés, az ítélkezés vágyának áldozatai. Mint fentebb említettem, az elítélteket A perben mindig a vágy hajtja, a bürokratikus vágy. De hibába esdünk, ha azt hisszük, hogy a sóvárgás elérheti a célját, hiszen a törvény és az igazság akarása helyes mederbe próbálná terelni az életet, de mindig ott van a másik oldal, hogy kényszeressé is teheti, a túlzott ragaszkodás. Az „igazság” szerinti élet. Hisztéria. Mint A kastélyban az az ember, aki küldöncnek jelentkezett a kastélyhoz, de élete végéig várt a kinevezésére. Feszültségben élt, ami megakadályozta emberi kiteljesedésben, sőt választott élete megélésében. Sóvárogva, teljesületlenül halt meg. Lényegében az a baj, hogy a törvény igazságszolgáltatása lehetetlen helyzeteket teremt. Nem az igazságért van mindez, egyszerűen a gép fenntartása érdekében. Az emberek pedig a gépezet alkatrészei, akik eljátsszák a rájuk mért bohózatot. De a gépezetben csak hisztérikus tömegpszichózis lehet az úr, ahol az egyik ember gerjeszti a másik paranoiáját, ezért nagy dilemma ez. Ha a gépet erősíti valaki, vagyis elfogadja a játékszabályokat, akkor elvész önmaga lenni, viszont, ha nem játszik, önmaga lehet, de kiközösítik és elhagyatott lesz, végül pedig meghal, mint Az átváltozásban Gregor. A törvény pedig nem igazságot hoz, hanem sóvárgó vágyat az igazság felé. A bíráknak az a lényeg, hogy minél tovább húzódjon egy per, és minél láthatatlanabbak legyenek, mint Klamm A kastélyban. Senki sem az, aminek látszik, mert senkiről nincsen konkrét képünk, így felelős sincs. Viszont a szereplőknek önmagukról sincsen pontos képük, hiszen Joseph K. sem tudja, miért bűnös. Lehetséges, hogy a bűne éppen az önismeret hiánya? Talán, de az biztos, hogy a törvény nem ismertette meg vele sem az igazságot, sem önmagát, csak pótolta.

És persze ott a kérdés, hogy ebből a labirintusszerű burjánzásból hol van a kiút. Hol van a huszadik század Dantéjének kiútja? Biztos, hogy az elején említett Deleuze-Guattari-féle állattá-leendés (devenir-animal)? Nem lehet, hogy a kiút inkább a varázslatban van? A mesében? Kafka utolsó elbeszélései legalábbis erről tanúskodnak. Ilyen Josefine, az énekesnő, avagy az egerek népe, a Jelentés az Akadémiának vagy akár Az odú. Az elbeszélői perspektíva az állatoké, de a nevetés az olvasóé. Elsőre döbbenet, mert minden olyan igaz; mondhatni vesébe néző, végül mégis nevetséges és szédítő, mert olyan erősen mutat rá a lényegre, hogy nem is lehet hirtelen tudni, hogy nevessünk vagy sírjunk. Kafka nagy nevettető volt, mint Gogol vagy Arisztophanész. A válság előtt mindig megjelennek azok az írók, akik megérzik az előszelét az elkövetkezendő újnak, és ezt a mérhetetlen feszültséget humorral próbálják feloldani. Éppen ez az, amit elfeledtünk Kafkáról, és ezzel el is veszítettük a lényegét: a feloldódás lehetőségét. Nem kell őt annyira komolyan venni. Nevetni kell rajta, mert neki ez volt az útja. Ne vegyük magunkat túl komolyan, és akkor nem keveredünk perbe sem a világgal, sem önmagunkkal és megmarad a képesség egy igazán jó nevetésre. Mindenen, de különösen magunkon. Elmondom még egyszer: nem ez a mondanivalója, hanem ez a lényege. Belépő a világába, a világunkba. Nemde, már az is épp elég nevetséges, hogy az embert a 20. század állattá tette? Nem ezért történtek állati dolgok? Csak hagyni kell, hogy a mese magával ragadjon. Mese a valóságról. Nevetés önmagunkról. És akkor megjelenik egy szép új világ. A Kafka abszurd humora mögötti realitás.

Soha nem tudtam Kafka szereplőit valóságos alakokként elképzelni – az elbeszélés perspektívája is e felé halad, ahogyan Az odú és Josephine története bizonyítja. Hőseit mindig valamilyen nagyfejű és torz alakoknak képzeltem el, mintha valóságon kívül mozognának. Mégis a valóságnál valóságosabbak. Hogyan lehetséges ez? Úgy, hogy nem a helyes létezésben élnek, hanem a hivatal hajszájában, ahol a megnevezhetetlen hatalomtól félnek, a félelem pedig eltorzít, a láthatatlan felsőbbség ereje. A hatalmat a félelem teremti, mert hatalom másként nincs. Ezért próbálta visszahozni, hogy visszatérhessünk. De hogy hova? Oda, ahol az életet igazán komolyan venni csak nevetéssel lehet. Visszanevetni a sötétségre, mert a komolyan vett élet komolytalan. Önmagunk kinevetése viszont komoly dolog, hisz feloldja a labirintusokat és a torz alakokat. Kafka nem oldotta meg a válságot, de megmutatta, hogy mivel lehet átvészelni, és hogy merre érdemes haladni. Mert igazán jó csak komolytalanságból lehet. Hiszen ott nincsenek falak, nincsenek irodák és szűkös padlásterek. Csak játékosság. És Kafka fehér humora.