Günter Grass prózaverse a „Was gesagt werden muss” akkora vihart kavart, hogy a világsajtó több mint egy hete ezzel van tele. Igaz, a vezércikkek helyett mára a tárcák rovatába szorult vissza a téma, de még mindig napirenden van.

Günter Grass prózaverse a „Was gesagt werden muss” akkora vihart kavart, hogy a világsajtó több mint egy hete ezzel van tele. Igaz, a vezércikkek helyett mára a tárcák rovatába szorult vissza a téma, de még mindig napirenden van.
Günter Grass versében nem kevesebbet állít, minthogy Iránnal szemben – ahol egyetlen atomfegyver létét sem sikerült bizonyítani – éppen Izrael az, aki egyre nagyobb és ellenőrizetlen nukleáris potenciáljával veszélyezteti az „amúgy is törékeny világbékét”, hogy a szomszédja ellen tervezett, esetleges megelőző csapással az iráni nép megsemmisítésére tör, ehhez kapcsolódóan pedig kritizálja Németországot az Izraelnek szállítandó újabb, atomtöltetekkel felszerelt tengeralattjáró miatt.  A nyolcvannégy éves Nobel-díjas író verse, ha úgy vesszük, szédületes pályát futott be: a szerzőt nem kívánatos személynek nyilvánították, azaz kitiltották Izraelből.
Úgy tűnik, mintha a nagy művészek politikai kérdésekben képtelenek lennének a világ kedve szerint beszélni. Az aggodalom vezérli őket, amikor a hangjukat hallatják – és az is meglehet, hogy nagyságuk ellenére olykor szerencsétlenül fogalmaznak –, de a vihar, ami körülöttük támad, túlméretezettségével szinte megijeszti az embert. Günter Grassból kibújt a lappangó antiszemita, miközben eddig ő volt a német nép múlttal való szembenézésének legfőbb motorja, a mi Kertész Imrénkből nyolcvanadik születésnapján, a Die Weltnek adott interjú után, itthon gyökértelen kozmopolita, sőt, egyesek szemében hazaáruló lett, Tar Béla, miután a Torinói lóval elnyerte a Berlinále nagydíját, az Ezüst Medvét, a Tagesspiegelnek tett „könnyelmű kijelentéseivel” – amelyektől utóbb elhatárolódott – az egész magyar művészvilágnak okozott kárt.
A legfrissebb terítéken lévő, a Bádogdob, a Ráklépésben, a Patkánynő, a Hagymahántás és számos más remekmű világhírű szerzője, akitől egyetlen verse miatt az izraeli belügyminiszter elvenné a Nobel-díjat. Mi, magyarok jóval a világ előtt járunk, juttatja eszembe a svéd akadémia józan szava, mi szerint Grass a díjat szépírói érdemeiért kapta, hiszen jó féléve annak, hogy Kertész Ákos a New York-i Magyar Nemzetben megjelent, a magyarság hibáit ostorozó cikkével valóságos politikai hecckampányt zúdított a fejére. Ha nem is az egész világsajtó foglalkozott a nyolcvan éves íróval, de Magyarország első közjogi méltósága, maga a köztársasági elnök is hallatta a szavát, amikor arra buzdította az országgyűlést, vizsgálja meg, mi az útja-módja az állami kitüntetések visszavonásának. Végül, ha a Kossuth-díjat meg is hagyták Kertész Ákosnak, a főváros megfosztotta díszpolgári címétől, mivel „oly mértékben sértette meg a magyarságot”, hogy méltatlanná vált rá. Kertész Ákos vesszőfutása ezzel nem ért véget: az őt ért utcai, uszodai atrocitások miatt a testi épségét érezvén veszélyben, politikai menedékjogot kért, és Kanadába távozott.
Értem én azt, hogy nem tetszik nekünk, ha olyasmivel szembesítenek bennünket, ami kedvünk ellen való, kényelmetlenül érezzük magunkat, feszengünk tőle. Hiszen ki szereti, ha fejére olvassák a hibáit? Ha pedig a saját népünkkel teszi ezt valaki, feljogosítva érezzük magunkat, hogy kivonjuk a kardunkat, és szent harcba induljunk ellene. A háború az háború, még ha egyetlen ember ellen vívjuk is csupán, éppenséggel ha Nobel-díjas az illető, messzebbre hallatszik a csatazaj,
Mégis, ennek ellenére is szeretnék olyan világban élni, ahol következmények nélkül lehetne jogunk egyetérteni vagy nem egyetérteni Günter Grassal, Kertész Imrével, Tar Bélával vagy Kertész Ákossal, és ahol bátran ki is mondhatnánk ezt az egyetértésünket vagy egyet nem értésünket anélkül, hogy indulatokat váltanánk ki. Azt hiszem azonban, hogy ez a mostani nem ilyen világ, mert ha bármely hatalomnak joga van kitiltáshoz, megfosztáshoz, miért ne lenne joga akármely polgártársunknak fejbe verni bennünket, ha másképp gondolkodunk, mint ő? Művészi szabadság, szólásszabadság, szabad véleménynyilvánítás – hajlok rá, hogy azt higgyem, üres szavak csupán.