A háborút Miskolcon vészeltük át. Úgy emlékszem, ’40-ben költöztünk el Abaújnádasdról, az ősi fészekből, mert apánk a vármegyén kapott mezőgazdasági felügyelői állást.

A háborút Miskolcon vészeltük át. Úgy emlékszem, ’40-ben költöztünk el Abaújnádasdról, az ősi fészekből, mert apánk a vármegyén kapott mezőgazdasági felügyelői állást.

Miskolc ipari nagyváros lévén, hosszú ostromot állt ki. A németek az Avasról, az oroszok a másik hegyről lődözték fáradhatatlanul egymást. Akkor már kenyérből ínséget szenvedtünk. Erzsi, anyám segítsége Nádasdról, bedagasztott, úgy vitte süttetni a tőlünk nem messze lévő sütödébe. A németek az Avasról nemcsak az oroszokat lőtték, hanem magát a várost, és a sorban állókat is. Csak úgy, szórakozásból meg unalomból. Erzsinek hál’ Istennek nem esett baja.

Egy szép napos délutánt máig őrzök az emlékeimben. A Hunyadi utcai házunkhoz egy kis kert is tartozott, aminek a végében egy filagória állt. Szép időnk volt, kiültünk hát egy kicsit napozni, rövid idő múltán azonban a németek éppen mifelénk kezdtek el lövöldözni, olyannyira, hogy egy lövedék pont a szomszéd kertje fölött robbant. Én romantikus lélek révén, ámulva néztem a gyönyörű látványt: először láng csapott fel, aztán sötétbarna füst, aminek a színe minden pillanatban változott. Anyánk és apánk rohantak az óvóhelyre, az öcsém, Dani, mint jó katonanövendékhez illik, hasra vágta magát, én azonban a filagória rácsán át csak bámultam a jelenséget. Aztán észrevettem az udvar közepén egy repeszdarabot, föl akartam venni, de olyan forró volt, és úgy megsütötte a kezemet, hogy rögtön elhajítottam, nem tudtam eltenni emlékbe.

Az oroszok ollózva, két oldalról támadták és kerítették be Miskolcot. Amikor megkezdődött az ágyúzás, leköltöztünk a pincébe, ahonnan úgy egy hétig fel se nagyon jöttünk. A pince meg volt erősítve, az ablakainak betonkeretet csináltak, és teljesen becsukható vastáblákat szereltek föl rá. Nagyjából bombabiztosnak tűnt. Két díványt vittünk le, azon aludtunk négyen összezsúfolódva. Lili, a húgom nem volt velünk, Nádasdon ragadt. A háztulajdonos emeleti lakásában a házmester zsidókat bujtatott, azok is lejöttek a pincébe. Tudtuk, hogy zsidók, de nem foglalkoztunk velük, senki nem szólt ellenük. Volt köztük egy Kovács Matyi nevű fiatalember, rajta kívül két férfi meg két nő, talán házaspárok. Ez a fiú, a Matyi, egy mókamester volt! Nem volt se vizünk, se villanyunk, csak gyertyánk, de azt se lehetett állandóan égetni, úgyhogy feküdtünk a sötétben, Matyi meg beszélt. Hogy miket tudott az mondani! Akkor már az ennivalóval is gondban voltunk, Matyi meg: „Jaj, ha még egyszer a fürdőkádban lehetnék, és a zuhanyból bor csöpögne a számba!”. Ilyeneket beszélt, de úgy tudta ezeket előadni, hogy majd megszakadtunk a nevetéstől.

Egy szép decemberi napon, azt hiszem vasárnap volt, egyszer csak jön a házmester nagy izgatottan – ő általában a lakásában tartózkodott, mert az övé alagsori volt –, hogy bent vannak az oroszok. Erre mindannyian felrohantunk, és együtt örvendeztünk a felszabadulásnak. A zsidók is magukon kívül voltak a boldogságtól, hogy megmenekültek.

A nagy boldogság után hamarosan megérkeztek a zabrálók, akik különösen az órákra pályáztak. Én az enyémet a csillárba rejtettem, gondoltam, ott nem fogják megtalálni. Apám egy ócska órát tett a zsebébe, azt adta oda nekik, közben magyarázta, hogy a többit már elvitték.

Egyszer egy nagyon fiatal és nagyon vékony katona tévedt be hozzánk. A szüleink tudtak szlovákul, amitől úgy meghatódott, hogy átölelte anyánkat, aki majd meghalt ijedtében. Ez a katona Szentpéterváron volt balett táncos, és örömében ott, a konyha közepén bemutatta nekünk azt a guggolós, orosz táncot, a kalinkát. Meg kell mondjam, úgy járta vastag, vattázott pufajkájában, prémes sapkával a fején, nehéz csizmával a lábán, hogy csak bámultuk. Szerencsére csak pár órát időzött nálunk, mert délután megjelent egy tiszt, és az első három szobát katonaorvosok számára foglalta le.

A házunk mögött volt még egy kisebb épület is, egy vasutas lakott benne négy fiával és Ica nevű lányával. A minket szórakoztató balett táncost oda szállásolták be. Azzal, hogy orvosok költöztek hozzánk, kifejezetten jól jártunk, mert fegyveres őr állt a kapuban, és onnantól a zabrálók elkerülték a házat. Az orvosok normálisak voltak, nem bántottak, nem háborgattak bennünket. A vasutas lánya, Ica viszont egyszer azzal rontott be hozzánk, hogy tudnánk-e neki helyet szorítani, mert akik náluk vannak, úgy berúgtak, hogy fél otthon maradni. Onnantól fogva Ica hozzánk járt aludni; nappalra hazament, estére visszajött. Más fekhelyünk nem lévén, egy fekvőszékben aludt. Mi fogadtuk be apám egyik kollégájának a feleségét meg a kislányát is. Ez a kolléga kiment nyugatra, a feleségének azonban patikája volt, és emiatt a kislányával itthon maradt. Egyik éjszaka az oroszok rátörték a patikát, mindent megittak, amiben szesz volt, őt elkezdték molesztálni, úgyhogy a hálóingére fölkapta a kabátját, fölöltöztette a gyermekét, és hátul, a kerteken át elszökött hozzánk. Úgy két-három hétig velünk laktak ők is.

Nekünk szerencsénk volt, talán azért, mert tudtunk szlovákul, minket végül is egy orosz sem bántott. Az első éjszaka azért rémes volt, mert két sebesült, haldokló katonát vittek le a pincébe, és azok egész éjjel nyögtek, de úgy, hogy fölhallatszott a lakásba. Hajnalra elcsendesedtek, meghaltak szegények.

Az igazsághoz tartozik az is, hogy az alagsorban, a házmesterék mellett lakott egy utcalány, aki Erdélyből jött, amit onnan lehetett tudni, hogy az volt a mondása: „halljunk oda”. Erdélyben így fejezték ki, ha valamin csodálkoztak. Ez a lány boldogan kiszolgálta az orosz katonákat, amivel tulajdonképpen a többi nőt mentesítette egy kicsit.

Az orvosok pár nap múlva elmentek, a helyükre egy alezredest szállásoltak be. Az teljesen bolond volt, folyton lövöldözött, hol a parkettába, hol a képekre, közben nagyokat röhögött, szerencsére azonban senkit nem bántott.

A sofőrjével lakott együtt abban a szobában, ahol Lilinek egy rövid gyerekágyféléje volt. A röhej az volt, hogy az alezredes, a lábát a székre kilógatva, ezen a gyerekágyon aludt, a rekamiét átengedte a sofőrjének. Az alezredes szilveszter reggelén két kofferrel állított be, és meghagyta anyámnak, hogy vigyázzon rájuk, mert ő Pestre megy szilveszterezni, utána majd visszajön értük. Anyám ki akart bújni a megbízás alól, mert a bőröndök nyilvánvalóan zabrált holmival voltak tele, a méltatlankodását azonban, hogy mire vannak az emberei, elintézte annyival az alezredes, hogy „azokra nem bízom, mert rögtön ellopnák”.

Anyánk végig rettentő bátran viselkedett a megszállás alatt, a teherautóról képes volt leráncigálni a székeit meg a szőnyegét, közben megállás nélkül veszekedett rájuk. Aki félt tőlük, bántották, a bátorságot azonban megbecsülték.

Egy alkalommal az alezredes sofőrje pisztollyal a kezében és egy kenyérrel a hóna alatt állított be, amivel úgy kihozta anyámat a sodrából, hogy felháborodva a kezére ütött, mire a nagy melák ember szó nélkül eltette a fegyvert, kettétörte a kétkilós kenyeret, az asztalra csapta, és azt mondta anyámnak, hogy egy darabot vágjon le neki, a többit elteheti. Anyánk szépen kiegyenesítette a kenyeret, s természetesnek vette, hogy a görbéjét kapja az orosz és a nagyobbik darabot mi.

Az alezredest követő szállásolók egyszer hússal meg liszttel állítottak be, és kiadták, hogy húsos derelyét, pirogot csináljak nekik. Savanyú káposztát is hoztak hozzá valahonnan. Nekiláttam pirogot készíteni, ipari mennyiségben. A húst megcsináltam pörköltnek, ledaráltam, megtöltöttem vele a derelyét, kifőztem, leszűrtem, rátettem a savanyú káposztát, azzal összekevertem, Erzsi pedig bevitte nekik. Amikor hozták vissza az üres tálat, azt mondták, hogy nagyon jó volt, de a káposztát legközelebb a tésztalébe kell beletenni. Mondhatom, jó ízlésetek van – gondoltam magamban, mert egyébként tényleg nagyon finomra sikerült. Hál’ Istennek nekünk is maradt, és mi is jóllaktunk belőle.

Egy este rettenetesen megijedtünk. Mindig nagyon korán feküdtünk le, rögvest, hogy besötétedett, mert nem volt villany. Nem tudom, hány óra lehetett, egyszer csak zörgették az ajtót, de már bent is volt a gépfegyveres orosz, és ránk parancsolt, hogy öltözzünk, és menjünk fel az emeletre. El sem tudtuk képzelni, mi fog történni, a legrosszabbra gondoltunk. Az emeleten több lakót találtunk, padok és székek is voltak beállítva. Végül kiderült, hogy lent az udvaron járatnak egy teherautót – az volt a generátor – fönt pedig vetítés lesz. A Zója nevű, híres partizánlányról szóló filmet kellett végignéznünk. A Zsoldosék bájos, eleven kislánya nyolc éves lehetett akkor. Az oroszok kedvenc nótájának, a Volga, Volga címűnek, volt magyar szövege is – egy mesebeli kislányról szólt –, ezt arra a dallamra Györgyi elénekelte nekik. Majd széttépték, annyira odavoltak érte! Kirabolhattak valami trafikot, mert krémmel, vazelinnel, levelezőlappal, szappannal árasztottak el bennünket. Főleg Györgyit, de kapott mindenki valamit. A gyerekeket imádták, és a maguk módján így próbáltak kedveskedni nekünk.

A sorozat korábbi részei a linkekre kattintva olvashatók:

Az én háborúm, 1. rész. Apukát bevitték katonának

Az én háborúm, 2. rész. Itt vannak a ruszkik a nyakunkon

Az én háborúm, 3. rész. Se nevük, se emlékük