A Magvető Kiadó gondozásában idén ősszel jelenik meg Kováts Judit Nyíregyházán élő író első regénye „Eltagadva, elhallgatva” címmel. Ennek apropóján is kérdezzük pályakezdéséről, írásairól, terveiről.

A Magvető Kiadó gondozásában idén ősszel jelenik meg Kováts Judit Nyíregyházán élő író első regénye „Eltagadva, elhallgatva” címmel. Ennek apropóján is kérdezzük pályakezdéséről, írásairól, terveiről.

Onder Csaba: Néhány éve kaptunk egy prózaszöveget, Métely címmel egy Kováts Judit nevű szerzőtől. Nem volt kérdés, hogy közöljük, nagyon erős szöveg volt, sokkal inkább azon tűnődtünk, ki lehet ez a szerző, aki ilyesmit ír, Nyíregyházán, s akiről még sohasem hallottunk. Mikor és hogyan kezdtél el írni?

Kováts Judit: Grafomán ember vagyok. Nagyon régóta rögzítek mindenféle, számomra fontos dolgot. Nem klasszikus értelemben vett naplót írok, mert van, hogy egy félév is eltelik két bejegyzés között, és van, hogy naponta papírra, akarom mondani, laptopra vetek valamit. Első publikációim egyébként nem szépirodalmi alkotások voltak, hanem lábjegyzetekkel, hivatkozásokkal ellátott tanulmányok, szakcikkek, forrásmunkák, amelyek a történész-levéltárosi pályámhoz kapcsolódtak.

Onder Csaba: Hosszú ideig dolgoztál levéltárosként Nyíregyházán, a Megyei Levéltárban. Mit tudhatunk erről, iskoláidról, eddigi pályádról, olvasmányaidról, példaképeidről?

Kováts Judit: Igen, két évtizedig a múlt volt a szakmám, a hivatásom és ez a szenvedélyem a mai napig. Tanulmányaim szintén ehhez kapcsolódnak: először történelem szakon végeztem éppen itt, a nyíregyházi főiskolán, aztán az ELTE-n szereztem levéltáros diplomát. A két évtizedből az első öt évet a sátoraljaújhelyi levéltárban töltöttem, és azt hiszem, ez az időszak meghatározó volt nemcsak a további pályámra, hanem az egész életemre nézve is. Ott, Zemplén megye archívumában a Rákóczik, Lorántffyak, Kazinczyk, Kossuthok világa a hétköznapi valóságot jelentette a számomra. A nagy előd, Kazinczy nyomdokaiban jártam, aki „levéltáros” volt szintén, és tizenhat éven át rendszeresen gyalogolt át Széphalomból Újhelybe a megyeházára, a „munkahelyére”. Az íróasztala, amelyen dolgozott, a széke, amelyben ült ott állt a szemem előtt, nap mint nap forgattam a két hatalmas mutatókönyvet, amelyet vezetett, rendeztem azokat a törvényszéki aktákat, amelyeket ő is rendszerezett, és amelyek egyikén – Poloka Erzsók boszorkányperén – kézírásával az állt, hogy „babonaság, haszontalan mende-monda”.  Olyannyira abban a világban éltem, hogy kapásból őt idéztem, amikor a gyerekeim valamiféle babonasággal hozakodtak elő.

Onder Csaba: Hogy vezetett innét az út a szépirodalom művelése felé?

Kováts Judit: Első kitérőm a szépirodalom felé az 1817-es éhínséghez kötődik. Az évszázadok során rendszeresen sújtotta éhínség a szegénységet, olyan katasztrofális pusztítást azonban egy sem végzett, mint ez: szó szerint megtizedelte a népességet. Ezrével haltak éhen az emberek minden vármegyében, így a mi vidékünkön is. Füveken, gyökereken tengődtek, kukoricaszárból, fakéregből őrölték a lisztet, de az abból sütött kenyértől felfúvódtak, és semmi tápértéke nem lévén, végső soron ugyanúgy éhen haltak, mintha semmit sem ettek volna.

Az Országos Levéltárban, a Helytartótanács irataiban kutattam éppen a témát, amikor váratlanul „kenyérminták” estek ki az aktákból. Nem egy, nem kettő, nagyon sok. A folyamodványok mellékletei voltak ezek a megfeketedett, piszkos kőre hasonlító szörnyűségek, amelyek nekem, a 21. század emberének, meg kell mondjam, minden számadatnál többet mondtak arról, mit jelent az éhezés és az éhhalál. És akkor, ott az Országos Levéltárban ülve, a megfeketedett, kenyérnek csúfolt szörnyűségeket bámulva, arra gondoltam, hogy ezt a tanulmányt másképp kellene megírni, mint az eddigieket, vissza kellene adnom valahogy azt a hatást, amit ezek a fakéreg kenyerek rám is gyakoroltak.

Végül az 1817-es éhínségről egy alternatív tanulmány született; a szöveg legvégén feltűntettem ugyan három forrásegyüttest, de hivatkozások, lábjegyzetek már nem szerepeltek benne, és teremtettem egy narrátort, Meggyesaljai Pétert, aki magas rangú vármegyei hivatalnokként, egyes szám első személyben mondja el annak a borzalmas esztendőnek a krónikáját. Ez a szöveg kétségtelenül az első kirándulásomnak tekinthető a szépirodalom terén.

Nem tagadom, hogy Meggyesaljai Péter alakjában felsejlik az a vármegyei életben is tekintélynek számító Kazinczy, aki az 1831-es kolerajárvány leghíresebb áldozata lett, és felsejlik a fiatal, 29 éves Kossuth Lajos is, aki éppen ennek a járványnak egyik biztosaként a legfontosabb, leghálátlanabb és tulajdonképpen megoldhatatlan feladatot kapott: az epekórság, ahogyan akkor nevezték, továbbterjedésének minden áron való megakadályozását. Ennek érdekében megszüntette a vásárokat, bezáratta a templomokat, megtiltotta a misézést, a harangozást, a temetést, a halottakat külön kolerás temetőbe temettette, és mindezzel magára haragította a papokat, a városlakókat és a vármegyei tisztikar jó részét. Végül minden erőfeszítés hiábavaló volt, a kolera elérte Újhelyt is, és kitört a hegyaljai a parasztfelkelés. Meggyesaljai Péter történetei közül az 1831-es koleráról szóló, általad is említett Mételyt küldtem el A Vörös Postakocsinak, ezzel mutatkoztam be a lap Olvasóinak.

Onder Csaba: Akkor ezek szerint ennek van még folytatása is?

Kováts Judit: Igen, eddig öt-hat történet készült el – „A Rettenetes” címűt szintén közölte a Postakocsi –, de egybe még nem álltak össze, úgyhogy feltett szándékom egyszer ismét elővenni őket.

Onder Csaba: Mi következett eztán?

Kováts Judit: Meggyesaljai Péter történetei után egy nagyon személyes témát dolgoztam fel: az édesanyám betegségét és halálát, amely kereken egy évet ölelt fel. Ez alatt az idő alatt ciklikusan ugyan, de egyfolytában írtam a bejegyzéseimet a haematológiáról, a sugárkezelésekről, kemoterápiákról, a hospice-ról, a haldoklásról és a halálról. Miután mindennek vége lett, és eltelt egy újabb év, valami arra ösztönzött, hogy öntsem formába, szépirodalmi eszközökkel mondjam el mindazt, amin átmentünk: ő és én. Tekinthetjük gyászmunkának ezt az alanyi prózát, ami született, bár utólag én már úgy látom, hogy a gyászmunka könnyebb lett volna nélküle, mert több mint egy évig tartott a megírása, és közben százszor szaggattam fel újból és újból mindent, amit felejteni lett volna jó. Összesen három fejezet jelent meg belőle – a Holmiban, a Jelenkorban és A Vörös Postakocsiban – és nem vagyok biztos benne, hogy a többit napvilágra szeretném hozni.

Onder Csaba: Polgári foglalkozásodra nézve most a Nyíregyházán működő Feliciter Kiadó vezetője vagy. Mivel foglalkozik a kiadótok?

Kováts Judit: Még levéltárosként dolgoztam, amikor a férjemmel létrehoztuk a kiadót, amely szépen-lassan növekedésnek indult, néhány év múltán pedig – amikor két malomban őrölve, soha, sehol nem bírtam utolérni magam – választanom kellett közte és a levéltár között. Nagyon nehezen hoztam meg a döntést, pontosabban, döntöttem én többször is, aztán mindig visszatáncoltam, végül egy májusi estén, a személyes dolgaimat tartalmazó kartondobozzal a hónom alatt, mégiscsak kivonultam a levéltárból. Majdhogynem giccsbe hajló, filmbeli jelenet volt: mivel már hat óra is elmúlt, rajtam kívül egy lélek sem volt az épületben, úgyhogy csak a biztonsági őr köszönt el tőlem.

A kiadó fő profilja egyébként a HÍD-lapok kiadása. Ezek gazdasági lapok, a környező országokban terjesztjük őket. A romániai PUNTEA 14. évfolyamában jár, kvázi havilapként jelentetjük meg, de az időszaki BRÜCKE vagy az orosz, szerb, szlovák nyelvű kiadványaink szintén évtizedes múltra tekintenek vissza.  A lapok mellett mindenféle-fajta kiadói munkát végzünk: hetedik éve adjuk ki a „Régi Magyarország” c. falinaptár sorozatunkat, de készítettünk már videofilmet, a forgatókönyvírástól a vágásig bezárólag, mondjuk a „Lakosságorientált rendőrségi modell”-ről vagy Nyírlugosról is. Legutóbb komplex városmarketinget bonyolítottunk egy éven keresztül ugyancsak Nyírlugos megbízásából, és ez a klasszikus kiadói termékeken túl tartalmazott helytörténeti szakköri foglalkozásokat a diákoknak, de weblapfejlesztést, logotervezést vagy a város arculati kézikönyvét is. Mindemellett rendszeresen dolgozunk a Kazinczy Társaságnak: nagy büszkeségünkre mi gondozhattuk Kazinczy Breviáriumát, a 200. születésnap alkalmából pedig a „Fény és nagyvilág nékem Széphalom” c. Kazinczy-monográfiát. Folytathatnám a sort a „Nyakigláb, Csupaháj, Málészáj” díjnyertes meséskönyvünkkel vagy a „Száműzöttek a Hortobágyon” c. kötettel, amely a tizenhárom hortobágyi kényszermunkatábor egyikét, a borsósit megjárt huszonkilenc, még élő szemtanú visszaemlékezéseit adja közre.

Onder Csaba: Beszélnél a regényedről, amely tudomásom szerint a második világháborúhoz kapcsolódik, és egy átlagos, hétköznapi ember szemszögéből mondja el a történteket.

Kováts Judit: Négy-öt éve kezdtem el idős emberekkel interjúkat készíteni a háborúról, a frontról, az orosz megszállásról, majd a kuláküldözésekről, a kollektivizálásról. Szabadidőmben, kis diktafonommal jártam hozzájuk, ők nagyon örültek nekem, én pedig alig vártam, hogy mehessek. Összesen huszonhárom személlyel készítettem interjút, az életkoruk a hetvenegynéhánytól a száz évig terjedt, az anyag pedig, amit felvettem, meghaladja a száz órát. Volt, akinél mindössze egy alkalommal jártam, de akad közöttük több olyan is, akihez háromszor-négyszer elmentem, és még mindig beszéltünk meg újabb időpontot. És volt olyan is sajnos, akihez legközelebb már nem értem oda, mert váratlanul meghalt.

Ezek az interjúk az oral history kiemelkedő forrásértékéről győztek meg, arról, hogy az élő emlékezet képes azokat a hiányokat, lyukakat kitölteni, amelyeket a történettudomány hagy maga után. A vele szemben fenntartásként megfogalmazott szubjektivitás viszonylag könnyen kiküszöbölhető: kellő számú, a különféle társadalmi csoportok képviselőit megszólaltató interjú visszatérő, ismétlődő elemeiből rekonstruálható az objektív történés. Az egyetlen probléma vele kapcsolatban, hogy a huszonnegyedik órában vagyunk, és nagy a mulasztásunk – tudományé, művészeté egyaránt –, de mintha még mindig nem sietnénk eléggé. Az én interjúalanyaim közül hatan haltak meg a beszélgetéseink óta.

Az „Eltagadva, elhallgatva” címet viselő regényemben sok mindent felhasználtam ezekből az interjúkból. A témája a második világháború, narrátora egy nyolcvanöt éves öregasszony, aki ’44-ben érettségi előtt álló diáklányként élte át az eseményeket. Az írás az ő kettétört életén keresztül mutatja meg a háborút úgy, ahogy a forrásokból és történelemkönyvekből sohasem ismerhetjük meg. Somlyói Anna fiktív személy, minden, amit elmond azonban, megtörtént, igaz esemény.

A háború mellett a regény meghatározó kérdésfelvetése a múlttal való szembenézés, jobban mondva a szembe nem nézés. A kérdés az utóbbi időben többször terítékre került egy-egy külföldön megjelent nyilatkozat kapcsán – gondolok itt a Die Weltben Kertész Imrével a 80. születésnap alkalmából készített interjúra, vagy legutóbb Kertész Ákos óriási vihart kavart cikkére a New-York-i Magyar Nemzetben. Tagadhatatlan tény, hogy más országokkal ellentétben mi még mindig nem néztünk szembe a múltunkkal, és úgy léptünk be a 21. századba, hogy sem a holocaustot, sem ’56-ot, a rendszerváltást pedig végképp nem dolgoztuk fel. Emellett azonban engem az a kérdés is foglalkoztat: ha egyszer végre kitör rajtunk a szembenézni akarás, mivel fogunk szembenézni? Milyen múlt lesz az, amit látni fogunk? Hiszen annyiszor megváltoztatták, eltorzították, és annyi mindent eltagadtak vagy elhallgattak belőle! És felmerül bennem az is, hogy vajon tényleg meg akarjuk-e ismerni a múltunkat, és ha megismertük, el tudjuk-e fogadni olyannak, amilyen, vagy ha nem találjuk elég tetszetősnek, akkor nem tartjuk a magunkénak, és túllépünk rajta?

Mert az én regényemben is, amellett, hogy számtalan hősies helytállásnak lehetünk tanúi, ott sorakoznak azok, akik sáskaként estek neki a zsidó deportáltak után maradt holmiknak, akik a halott katonákról lehúzták az inget, a zubbonyt, a csizmát, és magukra vették, akik a magára hagyott német katonai raktár kifosztásakor egymást ölték, akik az oroszok mellé álltak, és akár azért, hogy magukat vagy valaki számukra kedveset mentsenek, akár azért, hogy valamiféle, addig sose volt kiváltsághoz jussanak, megtettek olyat is, amit nem volt muszáj. Feltétlenül szeretném azonban azt is elmondani, hogy meggyőződésem szerint a mi nemzedékünkön nem kérhető számon semmi, hiszen nem is éltünk még akkor, a Nobel díjas, Elie Wieselhez hasonlóan azonban azt gondolom, hogy ha apáink bűneiért nem is, de azért, amit ezzel a megörökölt múlttal teszünk, igenis felelősséggel tartozunk.

Onder Csaba: Tehát a regényed címválasztása nem véletlen…

Kováts Judit: Igen, a cím nem véletlenül az, ami, vállalt célom volt a hallgatást és a tagadást több síkon ábrázolni. A kollektív hallgatás kitöltötte csaknem az egész évszázadot – mondja Somlyói Anna a regény vége felé. Volt, amiről nem tudtak beszélni – szégyellték az erőszakot, ha nem tehettek róla, akkor is – és volt, amiről jobban tették, ha hallgatnak, mert a megszállóikból a szocializmusban hős felszabadítók lettek, márpedig a hősök nem gyilkolnak, rabolnak, erőszakolnak. A rendszerváltás után aztán, amikor bárki elmondhatott volna bármit, hiszen a megszálló orosz csapatok hazamentek, nem volt kinek elmondani. Eltelt egy emberöltő, lassan feledésbe merült minden, és ők is alig maradtak már.

A hallgatás mellett, ami még foglalkoztatott és foglalkoztat most is: számít-e valamit az egyéni akarat, van-e, lehet-e bármilyen csekély befolyása az embernek a sorsára, vagy a véletlenen múlik minden? Elítéljük vagy felmentjük-e azt az embert, aki azért, hogy kiszabadítsa a fiát az oroszok markából tíz másikat ígér helyette, és abból a tízből, akit szó szerint eladott, egy sem tér vissza?

Onder Csaba: Mennyit dolgoztál ezen a szövegen?

Kováts Judit: A regényt két évig írtam, közben fejezetek közölt belőle a Holmi, a Jelenkor és a Kalligram. A legelsőről az egyik irodalmi portálon megjelent egy kritika, és megmondom őszintén, elismerésnek vettem, hogy a cikkíró a nyolcvanöt éves narrátorral azonosítva engem, memoárnak hitte a részletet. A kötet ősszel a Magvető kiadó gondozásában megjelenik, és én nagyon szeretném, ha akkor az Olvasókkal együtt tovább beszélgethetnénk ezekről az elhallgatott, feldolgozatlan kérdésekről.