Heteken át érlelte, fontolgatta magában: Hogyan, milyen módon közelítsen hozzá, hogyan ismerkedjen meg vele, mert e szándéka már rég aszúvá érett, szinte abban a pillanatban, amikor meglátta. Két hónap telt el azóta: a sarki boltban, ahová vásárolni járt, a lány előtte araszolt a pénztárhoz, karján bevásárló kosárral.
Heteken át érlelte, fontolgatta magában: Hogyan, milyen módon közelítsen hozzá, hogyan ismerkedjen meg vele, mert e szándéka már rég aszúvá érett, szinte abban a pillanatban, amikor meglátta. Két hónap telt el azóta: a sarki boltban, ahová vásárolni járt, a lány előtte araszolt a pénztárhoz, karján bevásárló kosárral.
– Olyan, mint Piroska a mesében-mosolyodott el láttán, ám nemcsak a karjára fűzött kosár miatt ötlött fel benne a hasonlóság, hanem a tűzpiros barett miatt is, amely alól selymes zuhatagként indult vállára hollófekete, enyhén hullámos haja. Amikor a lány a pénztáros felé fordult, valamiféle remegés futott át testén: a kreol arcbőr, a bársonyos sötétbarna szemek, az érdeklődően ívelő szemöldök, a szájzugban incselkedő mosoly, a Mona Lisa-i ujjak összességében megtestesülni látta ideálját, s mikor tekintetével körülölelte alakját, megérezte: ő az igazi!
A következő napokba ugyanazon időben ment az élelmiszerboltba, remélve az újratalálkozást, de ez csak egyszer történt meg: szembefutottak. Mikor a lány kilépett a bejárati ajtón, ő udvariasan utat engedett, és úgy tűnt, mintha rámosolygott volna, talán valami köszönetfélét is rebegett.
Ezután már nem volt nyugodalma: mindenhol, mindenkor kereste, ám próbálkozásai meddőknek bizonyultak. Kérdezgette barátait, ismerőseit, érdeklődött felőle, de eredménytelenül, mígnem a bolt pénztárosnőjétől megtudta – bosszankodott is, hogy nem jutott hamarabb eszébe- ­­a lány helybeli, Zsuzsának hívják, egyetemista.
Ez az információ felvidította, és egyben leszűkítette felderítő szándékának földrajzát, mert – mivel maga is egyetemista volt– elérhető közelségbe került vágya beteljesülése, ám ezt megakadályozta a nyári vakáció.
Vegyes érzelmekkel utazott haza –vidéki volt –, örült a szüleivel, barátaival történő újratalálkozásnak, együttlétnek, de édeskésen keserű volt szájíze, magával vitte lelkében Ámor tüzének izzó zsarátját, nagyokat kortyolva a vágyból. Otthon futó kalandokban próbálta feloldani érzelmi tusáját, révbe juttatni csapongó lelkének hajóját. Tolta a napokat.
Az új tanév hétvégéin elment a különböző fakultások estjeire, mígnem Fortuna segítő karját nyújtotta: a bölcsész karon egy zenés összejövetelen meglátta: a lány Chopin-szerzeményeket játszott. Annyira beleélte magát a látvány bűvöletébe, hogy megfeledkezett az illemről: szomszédjához fordult és megkérdezte:ki ez a csoda? A megkérdezett rosszalló pillantásokat vetett rá, de látva esedező tekintetét, a taps elültével reagált: a lány a germanisztikán tanul, harmadéves.
A koncertet táncmulatság követte. Misem természetesebb: kereste-nézelődött a tömegben, mert táncra kérve karnyújtásnyira érezte vágya beteljesülését. Csalódni a kellett: nem látta, nem találta.
Ezután, ha lehet, még lázasabban kergette-űzte álmai kék madarát: a lyukasórák alatt, de időnként a feleslegesnek vélt foglalkozásait is mellőzve, elment a fakultás épületéhez többször is, de cserbenhagyta szerencséje. Esténként–miután megtudta a lány lakcímét– sétált az utcában és véletlen találkozás reményében. Látta elmenni, hazafelé jövet is, de nem volt mersze megszólítani, megállítani.
Egy napon döntött: levelet fog írni, találkát kér tőle. Időtlen órákon-napokon át fogalmazta–gondolataiban– a levelet, mígnem megírta. A levél rövid volt, nem édeskés, nem tolakodó, hiszen tartott a visszautasítástól, de benne volt a lényeg: jöjjön el a nagytemplom előtti térre szombaton délután négyre. Nem kért választ. A levelet maga vitte és dobta a címzett házának kapujára erősített postaládába még kedden.
Kétségek közepette teltek a napok, de ugyanakkor életben tartotta, időnként emelte is hangulatát a meghallgatott kérés beteljesülésének reménye.
A megadott napon idejében elindult albérletéből, hogy várja a lányt a téren. A városi zeneiskola előtt vezetett el az útja, amelyhez közeledve zongorajáték lágy hullámai fogadták: a nyitott ablakon át Chopin-keringő akkordjai ereszkedtek alá.
–Ő is ezt játszotta! –kerítette hatalmába a felismerés.
Megállt az ablak alatt, mozdulatlanságba merevedett, mint a hajó árbocához láncolt Odüsszeusz, átadta magát a test-lélek minden porcikáját leigázó élménynek: a billentyűk bársonyos csacsogásában, a kristályos érzelmi hullámokban Őt vélte hallani. Látta mosolyát, ajkait, azok vérpezsdítő közelségét, hajkoronájának andalító ringását, fegyelmezet ujjait, karcsú alakját, érezte a közelgő találka izgalmát és teste illatát, kezét kezében, amint belépnek a nagytemplomba… Nem is zongoraszóló volt ez, hanem szimfónia, mert szinkronban lüktetett belső énje a feléje áradó csodával, a körülötte lebegő tavasz illatával…
Mikor vége lett a varázsnak, összerezzent, órájára pillantott:
–Szent és, fél öt! – tört rá a felismerés és a kétségbeesés.
Rohant a térre, a templom felé, pásztázta, járta körbe-körbe, oda-vissza a kockaköveket, próbálta belerajzolni a semmibe a lány jelenlétét, ám mindhiába. Érdes lélekkel,
önmarcangolással telítve, tomboló fájdalomtól leigázva botorkált haza késő este.
Felszeletelt napokkal, éjszakákkal telt az idő: nem is borotválkozott, tartózkodott önnön pillantásaitól. Nem ment kedvenc boltjába, nem járt el az egyetemi estékre sem. Örökkévalóságnak tűnt két hónap elteltével borítékot talált postaládájában, benne levelet, amelynek végén –amolyan utóiratként– ez állt: „Jöjjön el szombat délután négyre a nagytemplom előtti térre”.
A levél érkezése és a jelzett szombat közötti napok kiestek emlékezetéből, csak a bódító remény emléke élt benne.
…Amikor a térre ért, négy órát ütött az öreg templom órája, megkondultak a harangok, kitárultak az ajtók és az orgonabúgás kíséretében kilépett Zsuzsanna hófehérben, hitvese karján.