Véresen komoly intellektuális játszma az érzékekkel és az érzésekkel. Mindez egyszerre és egyazon szövegtestben. Lászlóffy Csaba Az éden kényszerképzete című, négy kisregényét tartalmazó kötete ezúttal is – a tőle megszokott módon – szellemi kihívás és kaland.

Nyelvi pontosság, összetettség, árnyaltság. Líra, próza, dráma, esszé. Mindegyikben otthon és egyazon időben. Képekben sűrű sorok, gazdag beszéd. Reptető és legyökereztető mondatok. Véresen komoly intellektuális játszma az érzékekkel és az érzésekkel. Mindez egyszerre és egyazon szövegtestben. Lászlóffy Csaba Az éden kényszerképzete című, négy kisregényét tartalmazó kötete ezúttal is – a tőle megszokott módon – szellemi kihívás és kaland. Kihívás, mert az egyes prózák – ha különböző mértékben is – a szokványos olvasói gyakorlattól eltérő alapállást, stratégiát igényelnek.  Lírai mélyrétegei fölfokozott beleélőképességet, vendégszövegei, más textusokra vonatkozó filozofikus utalásai mobilizálható tudást feltételeznek. Kaland, mert olyan terepre vezet, ahol vagy az észlelés száz fokával van jelen az ember vagy elveszti a nyelvbeli intenzív létezés lehetőségét. Ezúttal a befogadásnak nincs másik útja, mint zsigerileg beleolvasódni a szövegbe. Akkor is, ha ez írássá – terjedelmi okok miatt – csak részlegesen váltható, néhány fontosabbnak ítélt jellemző áttekintésével.

Kezdjük annak a kérdésnek a „hipotetikus tisztázásával”: miért a kötetben másodikként szereplő kisregény alcíme válik a könyv címadójává? Mi az oka ennek a nem szokványos megoldásnak? Talán „beszélő címet” választott a szerző? Látnunk kell, Az éden kényszerképzete alkalmas az önáltatás kifejezésére, annak jelzésére, hogy a lehetséges világok legjobbikaként szeretnénk betudni azt, amelyben így vagy úgy élni „kényszerülünk”, azaz az édenbeli állapot illúzióját belülről erőltetjük, tesszük látszólagos, kommunikált valósággá – oly intenzivitással, hogy végül betegesen ezt tekintjük igaznak. De képes utalni arra a vágyra is, amely mind testi, mind lelki, mind szellemi síkon szervezője és kohéziós tényezője az egyes műveknek, megtartója a személyiségnek, az önmagát és viszonyait teremtő embernek, a tökéletességet elérni akarónak, azt keresőnek. Ez az, amit Lászlóffy Csaba így fogalmaz meg Az áldozatban: „Az agyonbonyolított, irracionális világban, mint valami parttalan óceánkavargásban, egyetlen mentőövem a fantázia.” (26.) Azaz az átláthatatlan, kilátástalan társadalmi térben a képzelet hozza létre azokat a perspektívákat, amelyek között elviselhető a lét. Lászlóffy Csaba ezúttal tehát az illúziók világába vezet.

Az illúziók – ha külső megerősítést is nyernek – mindig belül születnek. A történet – az egyén felől nézve – az igazolásukra szolgál. Az eseményeknek úgy kell bekövetkezniük, hogy a hitelesítés folyamatában törésre ne kerülhessen sor. Ennek feltárásához elsősorban analízisre van szükség. Amit Az éden kényszerképzete olvasása során kapunk, válságpillanatok látleletei. Sűrű és értelmező állapotleírások. Képei épp oly pontosak, mintha diagnosztizálnának. Ha társadalmi jelenséget ragadnak meg, akkor szociografikusak (például a jegyellenőrzés zsúfolt gyorsvonatfülkéjének ábrázolásakor (260.)), ha egyéni sorshelyzetet, akkor tárgyilagosak (ilyenkor a jelenállapotot vissza-visszavezeti egy múltbeli lehetőség kihasználásának elmaradására, például: „Meg kellett volna tennie, még az első éjszakán” (108.)). Elemzőek, ha lelki folyamatot tár fel (így jár el például annak a kérdésnek a megválaszolásánál, hogy „Az önzés mi mindent tehet velünk?” (166.)) – és minden esetben plasztikusak. Lászlóffy Csaba láttatni akar és láttat. Képekben, hasonlatokban gondolkodik, gondolkodtat és ábrázol – filmszerűen pergetve, montírozva egymásra az eseményeket. Úgy vélem, ezúttal a tőle megszokottnál is intenzívebben épít a vizuális művészet és kultúra berkein belül megszokott vágástechnikákra. Különösen az R. és G. változatokban, valamint a Megérkezni valahová címűben alkalmaz rövid snitteket, él a mozaikszerűség biztosította játéklehetőséggel, az idő és tér textuális megjelenítése korlátainak tágításával.

Érdemes figyelni a szövegek mondandóján túl azok zeneiségére is. De nem csak a versbetétek okán. Lászlóffy Csaba komponál. És ezt egyértelműsíti az R. és G. változatoknál, amikor négy tételben „szólal” meg, akár a Beethoven-szimfóniák túlnyomó többsége. S úgy, mint a Schiller Örömódájával összekapcsolt IX. szimfónia. Az Első tétel 1. „hangja” ködszerű háttért nyit: „Mint a gyertya lángja az erős huzatban. A sérülések helye, igaz, már nem sajog (mármint a régieké); de a memória vakítóan hamis képeket fest le-lecsukódó szemhéja mögé. Mintha még létezne – legalábbis benne – valamilyen le nem zárult história.” (141.) Ebbe tör be a fő és a melléktéma: Rebi és Göb kapcsolata, válságos életük labirintusa. Adottságaik és megvalósulatlanságaik kerülnek terítékre a múlt és a jelen egymásra hallattatásával, mintegy felvázolva, villantva a jövőt. A Második tétel scherzójában a szexualitás démonai szabadulnak fel és el. Szélsőséges hangulati elemek sodrásában látjuk a szereplőket, akik lelki harmónia és szétesés között röpködnek. Erőszaktétel és azt elszenvedő meghunyászkodás stációi, s az ezek mentén zajló belső vívódások váltakoznak. Végletek között hányódó és hánykolódó személyiségek titkai tárulnak fel – tele megoldáskereséssel. A Harmadik tétel adagiója búcsúról és lemondásról beszél, melytől „[s]ajog az egyedüllét” (189.) és „[m]inden tapasztalás a mulandóval hadakozik” (189.). Itt számolódik el a múlt, a bűnként hordott, cipelt. Ami után fel kell tenni a kérdést: „Melyik elviselhetetlenebb: az emlékkel vagy emlékek nélkül élni?” (202.) A Negyedik tételnél visszatér a „homály” („Az ingerlő, buja zöld háttér előtt az utcavégen egy szürke gomolyag. Döglött kutya vagy terméskő? – a szem ha távolból nézi, a körvonalait homály takarja. Mint annyi mindennek[…]” (203.)), hogy az ebben uralkodó disszonáns helyzetből „két esendő lény – egy nő meg egy férfi – szerencsétlenül kátyúba jutott viszonyát” (203.) megoldja a klinikai kezelésről gyógyultan érkező Rebi és az eléje siető Göb ölelkezésében; mintegy az „örömóda” felzengésében. Végül a kezdőkép „le-lecsukódó szemhéja mögé” (141.) visszakanyarodva ismét a valóság határát feszegeti, meg azt, „hol ért véget az álom?…” (222.) Milyen úton igyekszünk aztán Megérkezni valahová? Az (Epilógusban): „Kifulladásig.” (290.)

(Cédrus Művészeti Alapítvány–Napkút, Budapest, 2011)