“A víz ha bizalmas barátod
mártsad meg benne arcodat
áztassa le végleg magáról
a rátapadó maszkokat”
Mossa le
A víz a legtisztább barátod
mártsd meg benne magad
mossa le az elmaszatolt
arcokat arcodról
hangokat hangodról
öblítse át a szavakat
körgyűrűk pulzáló
árama törje meg az
írisz kaméleon-fényeit
fejedet vízbe rejtsed
árassza el a hallójáratot
ne közvetítsen idegenné
vált mondatokat hamisan
csengő igéket múltba
fürkésző szemek ne
fókuszáljanak tükörképből
rád meredő pupillákra
megőrzendő vízcseppekre
évek óta hiába keresett
alkalmas végszavakra
Melyik valóság
A víz ha bizalmas barátod
mártsad meg benne arcodat
áztassa le végleg magáról
a rátapadó maszkokat
körgyűrűk pulzáló ritmusa
törje meg sima bőrüket
a vízfelszíni habtusa
oszlassa szét ön-kívüled
hangjuktól füled meghasad
hát fejedet vízbe rejtsed
valahol félbehagytad magad
másik feled elfelejted
amikor mégis szembejönnél
hogy tűnt szemekbe visszanézz
már ismeretlen a tükörkép
mire a hullám körbeér
elmozdulnak az arcfoszlányok
szétcsúsznak a szemtengelyek
a megsokszorozott magányod
ellen melyikünk vétkezett
melyik álarc melyik valóság
méregeted a maszkokat
hullámkezek ha sorba raknák
felismernéd-e még magad
*
Kapcsolódó írás a Vörös Postakocsiból: Kulin Borbála kritikája B. Tóth Klára első, idén megjelent verseskötetéről
