Az üzenet két szóból állt: „Nem szeretlek!”. Julika nem értette a dolgot, hiszen szép és kívánatos nő volt, és azt is jól tudta, hogy bármelyik férfi odaadná érte a fél karját, vagy legalább pár ezer forintot, hiszen már temérdek ajánlatot kapott. Mégis csupán egyetlen férfit engedett magához közel, aki pedig most eldobta, mint egy megunt tárgyat. Sehogy sem állt össze a kép. Minden férfi kívánja, és a barátja is kívánta, továbbá az ágyban is odaadó volt, hiszen hagyta magát, és minden menet után újra sminkelt. Akkor hol lehet a baj?

Ritó Szabolcs hivatali abszurdja

Kopogtak. A helyiséget bejárta az ódon ajtót érő tompa koppanások sorozata, de válasz nem érkezett. Újra kopogtak. Az asszisztens nyugodt tekintettel pásztázta az adminisztráció sorait, mit sem törődve az ajtóban állóval. Újra kopogtak. Az asszisztens felpillantott, égető tekintetét egyenest az ajtó közepére szegezte, és ha egyetlen pillantásával ölni tudott volna, akkor az ajtó túloldalán minden dolog azonnal megszűnt volna létezni, s miután ezt egy röpke gondolatmenet erejéig végigfuttatta magában, csöndes megelégedéssel görbült mosolyra a szája és rögvest visszatért az adminisztráció kusza soraihoz. Újra kopogtak, egyre türelmetlenebbül, s ezúttal a három akaratos koppanást éles torokköszörülés kísérte. Az asszisztens újra felnézett, idegességbe borult ábrázatát egy éles nyelvcsettintés kísérte. Szokatlan megnyilvánulás volt ez egy magafajta nőtől. A harmincas évei elején járó, szőke, göndör hajú, tipikus női szépség volt, aki után bomlottak a férfiak, és ezt a tökéletes összhangot képes volt elrontani egy nyelvcsettintéssel. Tudta, hogy nem tett jót az imidzsének az iménti megnyilvánulás, hiszen a főnöke a másik szobában, vagy a kollégái a másik irodában meghallhatták a modortalan csettintést, és akkor majd mit szólnak?! Ideges lett, felállt és az ablakhoz sétált. Újra kopogtak. Először három tompább, aztán három határozottabb koppanás érte az ajtót, majd újabb krákogás és egy finomkodó férfihang: Elnézést, tudom, hogy bent vannak! Kinyitnák, kérem?! Reggel 9 órára volt megbeszélve a találkozóm az igazgató úrral, és már éppen 9 óra van.
Az asszisztens újra az ajtóra nézett, majd szemügyre vette magát az ablakon visszatükröződő képben. Megigazította a melltartóját. Formás, nőies keblei diadalmasan ültek a helyükön, mintha az egész világ terhét elbírnák, s bármi ütközzön is velük, az elmorzsolódik domború felszínükön. Megigazgatta a haját, gyors mozdulattal elővarázsolt egy rúzst, és újra felfestette a néhány perccel korábban megigazított árnyalatot, majd békésen, tűsarkú cipője kopogásának kíséretében visszasétált az asztalhoz és helyet foglalt. Az ajtó kinyílt. Két férfi lépett be: József, a hivatásos segítő már részeg volt, pedig alig kezdődött el a nap, a másik férfi viszont kétség kívül józan, valószínűleg szakmán kívüli. József elbotladozott az asztalig: ––Jó reggelt a szépséges Julikának! – motyogta, hogy aztán némileg zavaros módon eljusson a nagy iroda ajtajáig, és ott eltűnjön.
Az ismeretlen férfi az asztalhoz lépett. Világos szövetkabátját szétgombolta, miközben kezében egy pár vászonkesztyűt tartott, mintha egy filmből lépett volna elő. Kérdőn nézett az asszisztensre, aki újra elmélyedt az adminisztráció rejtelmeiben és nem volt hajlandó tudomást venni a jelenlétéről. A férfi végigmérte Julikát. Tekintete kellemesen gördült végig a nőies formák magaslatain és vissza, keresve a nő tekintetét, hogy választ kapjon. Megköszörülte a torkát, a nő pedig fölnézett és újra, idegesen csettintett a nyelvével. A férfi illedelmesen megszólalt:
–Jó reggelt hölgyem! Csőd Árpád igazgató úrhoz jöttem, 9 órára volt megbeszélve a találkozónk. Lenne olyan kedves és szólna az úrnak? – az asszisztens végigmérte a férfit, tudta jól, hogy nem ellenfél. Napjában tíz-húsz ilyen forma embert vág a sarokba, akik rajta akarják átverekedni magukat. Halovány mosoly ült az arcára, amikor eszébe jutott a múlt heti gorilla alkatú ember, akit egyetlen mondattal küldött a padlóra, amikor az kikelt magából és az ügyintézők passzivitását szidta, mire Julika csak annyit mondott magyarosan: Nátmájbiznisz! – mire az illető elhallgatott és távozott. Julika alaposan megnézte az előtte álló fess fiatalembert. Majdnem kellemes benyomást keltett a vászonkabát és a kesztyű, a kivilágló öltöny és a kellemes arcvonások, mondhatni ideális párt alkottak volna, de a női büszkeség nem engedte, hogy behódoljon:
–Nem gondolja, hogy én azért ülök itt napi nyolc órában, hogy a magafajtának hajbókoljak, ugráljak, nyitogassam az ajtót és kívánságműsort teljesítsek? – fakadt ki indulatosan, s közben szikrázó tekintete kérdőjelet vájt a férfi arcába. – Hogyha annyira fontos magának az a találkozó, akkor fogja magát, menjen ahhoz az ajtóhoz és kopogjon be! Abban úgyis profi! – az igazgató ajtajára mutatott, s egyben a férfi útját is kiadta, aki döbbenten, de tiszteletteljesen meghajolt a nő előtt, elmotyogott egy halk köszönömöt és az igazgató ajtajához sétált.

A nagy irodából egy férfi és egy nő rohant ki. Kétségbeesve toporogtak az asszisztens asztalánál:
–Julika! Julika! Hol van a poroltó? – az asszisztens fölnézett, száját flegmán félrehúzta és egyértelmű mozdulattal bemutatott a kollégáinak, aztán a bejárat melletti fal irányába köpte a rágóját.
–Jaj, Julika! Köszönjük a segítséget! Mi lenne velünk nélküled! – leemelték a falról a poroltót és rohantak vissza az irodába. Néhány elhaló sikoly hallatszott, majd a poroltó sziszegése hosszabb-rövidebb szakaszokban, míg végül egy fiatal nő sétált ki az irodából és nyugodt mozdulattal bezárta maga mögött az ajtót. A férfi még az igazgató ajtaja előtt állt és a névjegytábla alatti két feliratot vizsgálta: „Kérem, kopogással ne zavarjanak!”, majd picit lejjebb: „Kérem, kopogjanak!”. Az ajtó puha szivaccsal és műbőrrel volt bélelve, hogy semmilyen zajt ne engedjen át egyik irányban sem, így a kopogás is reménytelennek bizonyult. A férfi meg sem próbált bejutni, inkább az érkező nőhöz fordult:
–Nagy a baj odabent? Talán segíthetnék valamiben –mondta nyugodt hangon, mintha már találkoztak volna, de a nő legyintett:
–Józsi kiégett! Ilyen a mi szakmánk. Az ember csak dolgozik heti hét napot, napi nyolc órában, a szívét-lelkét kiteszi a rászorulókért, aztán egy napon csak úgy kiég.
–Döbbenetes! – a férfi nem tudta mit jelent a kiégés, de a poroltóból és a dolgozók kétségbeeséséből ítélve komor valaminek képzelte. – És hogy történt?
–Tipikus eset. Most tartottuk a heti szupervíziónkat.
– Ez olyan megbeszélés féle? – vágott közbe a férfi érdeklődve.
– Nem, nem! – tiltakozott a nő. – Ez szigorúan relaxáló gyűlés, amit a segítő szakemberek tartanak heti rendszerességgel. Ilyenkor hozunk mindenféle finomságot, mint fű, varázsgomba, hasis és egyéb hallucinogének, aztán fogjuk az egészet és összekeverjük. Hozunk egy óriási pipát, amibe beletunkoljuk az így keletkező „komposztot”, aztán meggyújtjuk, és amíg van benne anyag, a pipa körbe jár, mi pedig hallucinálunk.
– Döbbenetes! – csúszott ki újfent a férfi száján.
–Na igen! Ilyenkor kollektív tudatunk van, vagyis inkább úgy mondanám, hogy egy nagy közös álmot álmodunk, amit egyszerűen szupervíziónak nevezünk.
A férfi értetlenül pislogott. Addig úgy tudta, a szupervízió egy rendszeresített megbeszélés a segítő szakemberek számára, hogy a munkájuk során fölmerült problémáikat kibeszéljék és megoldást találjanak rá, azonban a mai verzió teljesen eltért a korábbitól. Kikerekedett szemmel figyelte a nőt, akinek az arcán semmilyen érzelmi változást nem talált. A nő nem hazudott.
–És hogy történt ez a kiégés? – próbálta újra fölvenni a beszélgetés fonalát, hátha valahogyan elkanyarodhatnak ahhoz is, amiért érkezett.
–Józsi minden reggel ivott. Ma sem volt másképp, viszont a fű és a hasis ma egy új beszállítótól érkezett, és talán azért, mert túl száraz volt vagy nem is tudom, de a szokásosnál magasabb hőfokon égett, és Józsiban kigyulladt az alkoholgőz. Ennyire egyszerű.

Az ajtó újra kinyílt. Testes füstfelhő gomolygott kifelé, mintha sosem akarna megszűnni. A dolgozók a padlón kúsztak és kórusban kiabálták, vidáman nevetgélve:
–Kúszom, mászom, csúszom, nyalok! Féreg vagyok! Féreg vagyok! – az elhasznált kábítószer megülte az elméjüket. Julika megvetően nézett le rájuk gömbölyded keblei mögül, de mielőtt újra az adminisztrációba mélyedhetett volna, megszólalt a tűzjelző. Julika csettintett a nyelvével. Elöntötte a méreg, hogy fel kell állnia, de mielőtt felállhatott volna, megcsörrent a telefon. Felvette és letette. Nem szólt bele és nem kérdezett. A férfi értetlenül nézett a nőre, akitől már kérdeznie sem kellett, rögtön tudta mire gondol:
–Nincs semmi baj! A tűzoltók telefonáltak, mint minden pénteken. Tudja, nálunk gyakran előfordul, hogy kiég valaki, a tűzoltók pedig itt vannak a szemközti épületben. Szólnunk sem kell nekik, maguktól idetelefonálnak és jönnek. – A férfire újdonságként hatottak a nő szavai. Szokatlan volt ugyan az összkép, de lassan kezdte megérteni a flegma asszisztens viselkedését, ahogy újabb rágót töm a szájába és hangos csámcsogás közepette századszorra is felkeni magára a rúzst, és kezdett értelmet látni az egymás lábába kapaszkodó, földön kúszó dolgozók vonatozásában is. Furcsa mód semmi sem történik véletlenül. Hüledezve nézte, ahogy az egymásba kapaszkodó dolgozók végig kúsznak az irodában, majd a főbejárat ajtajában az utolsó láb is eltűnik. A nőre nézett:
–Gondolom, nem állítják meg őket…
– Miért tennénk?! – kérdezett vissza nő értetlenül. – Holnapra kitisztulnak. Nehéz nap áll mögöttük, rájuk fér egy kis szórakozás.
A férfi az órájára nézett, 9 óra 20 percet mutatott a készülék. A nehéz munkanap fogalma átértékelődött benne. Korábban 8 – 12 órás műszakokban dolgozott, de sosem érezte magát igazán fáradtnak. Feltételezte, hogy a munkakör nem volt fárasztó. Ezen gondolatmeneten végigfutva arra a következtetésre jutott, hogy az itteni dolgozók munkája rendkívül megterhelő lehet, ha 20 perc után belefáradnak. Míg a gondolataiban merengett, a nagy iroda ajtajában egy védőruhába öltözött tűzoltó jelent meg, és intett a nőnek:
–Készen vagyunk Ancsikám, eltakarítottuk a romokat. Örülök, hogy segíthettünk! – A nő mosolyogva visszaintett és a tűzoltó távozott.

A férfi elvesztette a logikába vetett hitét. Korábban arra tanították, hogy a világban mindennek van értelme, hogy az irracionális jelenségek megközelíthetők a racionalitás alapján, ma azonban összeomlott a világképe. Vászonkabátját a sarokba dobta, és csüggedten a koszos padlóra kuporodott. Julika felnézett az adminisztrációból, gyönyörű szemei fagyos ridegséget sugároztak a férfire, Ancsika viszont megtörte a csöndet:
– Egyébként mi járatban van felénk? Talán segíthetek valamiben. – A sarokban kuporgó öltönyös alak reményvesztett arccal bámult maga elé. Húsz perc alatt összeomlott benne minden, amit a világról addig hitt és gondolt. Amikor reggel kikelt az ágyból, még határozott elképzelése volt a dolgok menetéről, határozott elképzelése volt arról, hogy mit fog tenni, hogy amikor idejön, mit fog mondani, a szavainak milyen következményei lesznek, és mindez hogyan fog kihatni a világra, mindenek előtt pedig a saját világára. Azonban a megérkezése óta minden mintha önálló életre kelt volna körülötte, a megszokott dolgok pedig új és véletlen irányba haladtak tovább. Megpróbált néhány szót kipréselni a torkán, hogy elmondja miért jött, de csak néhány hangfoszlány született, miközben az arcán ülő céltudatosság zilált tanácstalansággá torzult. A nő csöndben guggolt mellette, majd Julikára nézett és intett neki, hogy hagyja magukra őket. Julika leplezett boldogsággal állt fel az asztaltól, mintha terhére volna ott hagyni a munkát, pedig 9 órától csak a barátjától kapott sms-t olvasgatta a telefonján. Az üzenet két szóból állt: „Nem szeretlek!”. Julika nem értette a dolgot, hiszen szép és kívánatos nő volt, és azt is jól tudta, hogy bármelyik férfi odaadná érte a fél karját, vagy legalább pár ezer forintot, hiszen már temérdek ajánlatot kapott. Mégis csupán egyetlen férfit engedett magához közel, aki pedig most eldobta, mint egy megunt tárgyat. Sehogy sem állt össze a kép. Minden férfi kívánja, és a barátja is kívánta, továbbá az ágyban is odaadó volt, hiszen hagyta magát, és minden menet után újra sminkelt. Akkor hol lehet a baj? Töprengett magában, miközben az előző éjszaka képei villantak föl előtte. Érezte, ahogy test a testben összefonódva lüktetnek egymásban, ahogyan csókok érintik a nyakát. Megsimította a csók helyét és elpirult. Halk, elégedett kacagás tört fel belőle és egy pillanatra megcsillant benne az emberi esendőség, s elmerengve sétált ki a szobából.

A nő levette a drága magassarkú cipőt és letette a fal mellé, majd levette az elegáns kosztümfelsőt és a férfi vászonkabátjával együtt a fogasra akasztotta:
–Máris kényelmesebb – nevetett, és leült a földre a férfi mellé. Szóval mi járatban felénk? – tette fel újra a kérdést, mire a férfi lassan föleszmélt a révületből és megpróbált válaszolni.
–Megbeszélt találkozóm lett volna ma reggel 9 órakor az igazgató úrral.
–Árpáddal?
–Igen. Már két hete megbeszéltem vele, hogy végezni fogok egy kutatást az intézménynél. Arról volt szó, hogy ma reggel 9 órakor személyesen megbeszéljük, hogy mikor és hol kezdhetem a vizsgálódást.
–Jaj, maga a társadalomkutató! – vágta rá a nő gyerekes közvetlenséggel, mintha ezer éve ismernék egymást. – Árpád sokat mesélt magáról! Mondta, hogy nagy tervei vannak nálunk, és hogy a közreműködésünkkel szeretne vizsgálatot készíteni a társadalmi torzulásokról. Hogy a mi klienskörünk ideális alapanyag lenne a maga számára. – Majd nagy lendületet hátra hagyva:
– Azt viszont egy szóval sem említette, hogy mára bármit is megbeszéltek volna.
– Pedig így volt – sóhajtott a férfi. Házon kívül egyeztettünk, ahol megkapott minden szükséges dokumentumot és igazolást, én pedig megkaptam a mai időpontot, de nem jött össze.
– Ez azért picit összetettebben – kezdett bele a nő. – Először is, ha nálunk szeretne bármilyen tevékenységet folytatni, akkor hivatalosan fel kell keresnie az intézményt, lehetőleg írásban.
–Már három hete megírtam a kérelmet, amit emailben továbbítottam az asszisztensük felé – mondta közönyösen a férfi a nő tekintetében kutatva, mire a nő elmosolyodott:
–Ez sajnos kevés. Az elektronikus postafiók csak azért van az intézménynek, hogy eleget tegyünk az intézményekkel szemben támasztott működési követelményeknek, de nem szoktuk olvasni. Elfelejtettük a jelszót.
– Oh, vagy úgy – csodálkozott a férfi. – Máskülönben többször telefonáltam is, amikor volt szerencsém beszélni az asszisztenssel, aki minden egyes alkalommal új telefonszámot adott, hozzáteszem, legtöbb esetben vagy nem valós számot, vagy nem illetékest.
–Na igen! Julika a mi tűzfalunk! Olyan, mint a számítógépes vírusvédelem, semmit sem enged át – kacagott a nő, miközben a férfi megnyúlt vonásait nézte. – Azért ne vegye annyira komolyan! – vállon veregette. – Tudja, én pszichológusként dolgozom itt már több mint 3 éve, de az asszisztens még a mai napig nem fogadja a köszönésemet, és nem enged be az ajtón, ha kérem. Sajnos, mivel a munkájának az egyik részét jól végzi, vagyis dekoratív megjelenésű, az igazgatónk pedig férfi, illetve a dolgozók közel fele szintén férfi, senkinek sem tűnik fel, hogy a munkája fontosabb részét nem látja el.
–És a nők? Miért nem fognak össze?
–A nők? Ugyan már! – legyintett gúnyosan. – Ha nem éppen azzal vannak elfoglalva, hogy milyen a sminkjük, akkor egymást bántják. Az asszisztens fizikailag túlságosan elkülönült pozíció, nincs olyan folyamatos kontaktus, ami lehetővé tenné az áskálódást. – A nő okfejtése logikusnak tűnt.
–Akkor mi lett volna a jó döntés?
–Nem létezik jó döntés – mosolygott a nő. – Ebben az intézményi hierarchiában minden mindennel összefügg. Demokratikusan működünk. Maga hiába beszélt az igazgatóval, ha hivatalos formában az asszisztensnél kell bejelentkeznie, aki azonban nem hajlandó tudomást venni magáról, így pedig nem kerülhet be az adminisztrációba, tehát a kérelme gyakorlatilag nem létezik. Azonban, ha az asszisztens tudomásul vette volna a maga kérelmét és rögzíti az adminisztrációban, az még csak a kérelmének a hivatalos elismerését jelentené, amit tovább kellene küldjön a pontosan ilyen ügyek elbírálását célzó Eseti Bizottsághoz…
–Mi az az Eseti Bizottság? – vágott közbe a férfi értetlenül.
–Az Eseti Bizottság a hivatalosan beérkező kérelmeket elbíráló szervezet. Igazság szerint, mint az a nevében is benne van, eseti jellegű, tehát minden új esethez új bizottság dukál – kacagott a nő.
– Fura, nem?
–Kész téboly! – borzongott a férfi egy pillanatig, majd önkéntelenül felnevetett. Érezte, hogy a nő személye és jelenléte megnyugtatja, feloldja a feszültségét. Egymásra néztek és a gondolataik egy pillanatra összehangolódtak, amint elmerültek egymás tekintetében. A nő sötétbarna, mandulavágású szeme a forró csokoládét idézte, s vállig érő sötétbarna haja egy pillanatra szemérmesen eltakarta az arcát, mintha egy angyal ült volna a férfi mellett. Mindketten zavarba jöttek.
– És kik vannak ebben az Eseti Bizottságban? – gördítette tovább a beszélgetést a férfi.
–Nos, az Eseti Bizottság összetétele változó, de általában benne vannak a hivatásos segítők, az asszisztens és az intézményvezető. Természetesen mindnyájan a saját munkakörük érdekét képviselik, tehát az asszisztens az adminisztrációt, a segítők a szakmaiságot, míg az igazgató az egész intézményt. Természetesen szavazás útján döntenek, ahol a szavazatok több mint 50%-át elnyerő érdek fog érvényesülni. A dolog szépsége, hogy minden személynek van egy szavazata, viszont 10 segítő van az egy asszisztens és egy igazgató ellenében.
–Hol demokratikus ez? – nevetett a férfi, és tudta jól, hogy illene felháborodnia, hiszen az ő ügyében is egy ilyen holmi szedett-vedett, áldemokratikus bizottság döntött, mégsem érzett haragot. A nő szépsége elkápráztatta, és úgy érezte, hogy a közelsége egyre nyugtatóbban hat. Már nem izgatta, hogy szabotálták a kutatást, és nem érdekelte, hogy most is foggal-körömmel kellene harcolnia valahol az ügy sikeréért, mert sokkal fontosabb kérdésekre kereste a választ: Láttam vajon hozzá foghatót? Láthattam valaha is ilyen csodálatos teremtést? Létezhet nála szebb nő a világon?

A beszélgetés újra megakadt. Szégyellősen néztek egymásra. Mintha vákuum lett volna közöttük, a vonzás egyre erősödött. Végigpásztázták egymás arcának minden apró szegletét, az apró gödröket és domborulatokat, a piros ajkakat és a finoman vágott szemöldököt. Megszűnt létezni körülöttük a világ. A férfi keze lassan fölemelkedett és finoman megsimította a nő arcát, aki csókkal viszonozta az érintést. Arcuk egyre közelebb ért egymáshoz, míg leheletük párája mézédessé varázsolta az ajkaik között feszülő teret. Minden lélegzetvételükkel jobban erősödött a vonzódás, az ajkaik már összeértek, amikor hangos csattanás kíséretében valami a falnak csapódott az igazgató irodájában. Riadtan ugrottak fel.
–Mi volt ez? – kérdezte a férfi.
–Az igazgató irodája felől jött a hang – zihálta a nő. Nem számítottak a hirtelen robajra.
–Akkor mégis csak bent van az igazgató? – kezdett reménykedni a férfi, bár nem túl lelkesen.
–Nem. Árpád ma szabadságon van. A helyettese van bent, Ágota.
–Remek. Akkor eleve potyára hívott volna be. Milyen rendes! – tette hozzá csalódottan.
–Az Árpád véleménye sem számít! Csak az előbb nem tudtam befejezni az ügymenet magyarázatát, mert… – Megállt a mondat közepén és elpirult. Egymásra mosolyogtak.
– Az a lényeg – folytatta –, hogy az Árpád véleménye sem döntő. Hiába adta a beleegyezését a kutatásod megkezdésére, nálunk a végszót az igazgató-helyettes mondja ki. Ettől demokratikus az intézményünk. Nem a vezető dönt, hanem a helyettese. Illetve jobban meggondolva, a helyettes sem adhat végleges döntést, mert azzal szemben egy végleges döntés esetére felállított eseti bizottság tárgyalja meg a döntés legitimitását.
–Hát ez kissé zavaros. Egyáltalán hogyan születhet itt végleges döntés, ha bármikor és bárki megvétózhatja, az Eseti Bizottságban pedig egyértelmű többségben vannak a segítők?
–A segítők véleménye nem befolyásolja a dolgok menetét, mivel ők utálják egymást, ezért hajlamosak egymás ellen szavazni. Tulajdonképpen az igazgató és az asszisztens hozzák meg az első körben a döntést. Ahhoz azonban túl kell jutnod az asszisztensen, aki az igazgató jobb kezének tartja magát. Azt követően jön az Eseti Bizottság, ahol a szakmai stáb hiába van többségben, úgyis egymás ellen fognak szavazni, tehát kiütik egymást, és reménykedhetsz, hogy az igazgató és az asszisztens véleménye megegyezik, és ugyanazt a döntést hozzák.
–Lehetséges, hogy az asszisztens és az igazgató más véleményen vannak?
–Persze, volt már rá példa. Ha például az asszisztens, aki ugyebár magát az igazgató jobb kezének tartja, úgy véli, hogy az igazgató érdekét jobban szolgálja egy másmilyen döntés, akkor patthelyzet alakulhat ki a bizottságban. De ilyenre már régen volt példa.
–Milyen régen?
–A múlt héten. Itt naponta tíz-húsz ügyben alakul Eseti Bizottság. Lényegében, ha az asszisztens és az igazgató véleménye megegyezik, akkor megszületett az első körös döntés, amit azután az igazgató-helyettes megvétózhat, ha akar, és természetesen akarja, mivel ezzel igazolja a munkáját, de mivel mi demokratikus intézmény vagyunk és egyetlen személy hatáskörébe sem utalnánk végleges döntést, az igazgató-helyettes döntését egy, a végleges döntés esetére felállított eseti bizottság hatáskörébe utaljuk, amit már az előbb magyaráztam. Így tehát az ügymenet folyamatos és az ügyek lebegnek, vagy legalábbis napirenden vannak. Hát, ilyen ez a mi kis bürokráciánk.
–Nem találok szavakat…
–Most bemehetsz az Ágotához, hátha mond valamit az ügyedben. – Biztatta a férfit és az ajtó felé irányította.
–Nem is tudom, van-e értelme. Elbizonytalanodtam.
–Egy próbát megér!
–Ha Te mondod … – Az ajtóhoz lépett. Megfogta a kilincset, majd várt egy pillanatot, hátha újabb ütés éri az ajtót, de nem történt semmi. Benyitott. Odabent papírhalmok hevertek mindenfelé. Az íróasztal kettétörve és felborítva, az ébenfából készült szekrények ajtói leszaggatva, az ügyfelek számára elhelyezett bőrkanapé szétmarcangolva. Mindent elleptek a romok. Beljebb lépett.
–Hahó! Van itt valaki? – Torkában a félelem gyúrt gombócot, a hangja remegett. Az íróasztal romjaihoz lépett. Az összetört deszkák barikádszerűen helyezkedtek el a földön, és mögülük kotorászás hallatszott.
–Hahó! Van itt valaki? – ismételte meg újra a kérdést, amikor egy tépázott asszonyfej bújt elő a deszkák mögül, szájában egy elektromos kábelt rágcsálva.
–Jó napot kívánok! – folytatta volna a férfi, a zilált asszony azonban rögvest felpattant, s zavaros tekintetével a jövevényt pásztázta. Nagyot szimatolt a levegőbe és közben dünnyögött:
–Anulu! Ana-nunu! Bagabumm! – Nagy köríveket rajzolt maga körül a levegőben:
–Bagabumm! Sokaaa!Dzsidzsi-baaa!
A férfi egy pillanatig értetlenül állt, majd inkább hátrálni kezdett. Az asszony továbbra is a levegőt szimatolta, miközben komótosan majszolta a néha fel-felszikrázó vezetéket:
–Badabumm! Sokaaa! – mutogatta a széles köríveket, majd az ablak felé fordult és arrafelé is elmutogatta az előzményeket.
A férfi kihátrált, megragadta a kilincset és lenyomta, amire a zárban lévő rugó hangos roppanással válaszolt. Az asszony meghallotta, visszafordulta és dühösen az ajtó felé iramodott: –Anulu! Anulu! Ana-nunu dzsidzsi-baaa!
A férfi gyorsan behúzta az ajtót és felrántotta a kilincset. A zár nyelve a tokban kattant, a rugó elroppant, Ágota pedig hangos csattanással kenődött az ajtó túloldalára.
–Sikerült beszélni vele? – kérdezte a nő kedélyesen.
–Nem, nem. Úgy döntöttem, inkább hagyom az egészet. Tudod, ez a bürokrácia teljesen megőrjít. Egyébként még be sem mutatkoztunk egymásnak.
–Jaj, annyira belefeledkeztem a beszélgetésbe – pirult el a nő. – Anna vagyok! – kezet nyújtott a férfinek.
–Én Péter vagyok! Nagyon örülök a találkozásnak! – Újabb szinkron mosoly kerekedett az arcukon, és a tekintetükkel, mintha szüntelen vákuumot generáltak volna, egyre mélyebbre hatoltak egymásban, míg nem egy ponton feloldódtak, és a gondolataik teljes összhangba kerültek.
–Akkor hát, kedves Anna, volna kedved beülni velem valahova egy kávéra?
–Nem.
–De hát miért?!
–A teát jobban szeretem.