Louise O. Vasvári a New York-i Stony Brook Egyetem professzor emeritusa, jelenleg a New York University tanára. A Nyíregyházi Főiskola Angol Tanszékének tanára, Kádár Judit irodalomtörténész arról kérdezte, hogy milyennek látja a hazai humán tudományok állapotát, és miért jobb a nemzetközi magyarságtudománynál az összehasonlító magyar kultúratudomány.

Louise O. Vasvári a New York-i Stony Brook Egyetem professzor emeritusa, jelenleg a New York University tanára. A Nyíregyházi Főiskola Angol Tanszékének tanára, Kádár Judit irodalomtörténész arról kérdezte, hogy milyennek látja a hazai humán tudományok állapotát, és miért jobb a nemzetközi magyarságtudománynál az összehasonlító magyar kultúratudomány.

Kádár Judit: Nemrég jelent meg az USA-ban a Comparative Hungarian Cultural Studies (Összehasonlító magyar kultúratudomány) című vaskos tanulmánykötet, amit Ön és Steven Tötösy de Zepetnek szerkesztettek, s amelynek közösen írt bevezető tanulmányában a hazai humán tudományok modernizálását szorgalmazzák. Miből gondolják, hogy a magyar társadalomtudományi és bölcsészettudományi kutatásnak meg kellene újulnia?

Louise O. Vasvári: Először is, a magyar humán tudományok lemaradtak a nemzetközi mezőnytől a kommunizmus alatt, amikor a tudósok elől minden el volt zárva, és nem utazhattak külföldi konferenciákra. De egyébként sem taníthatták azt, amit szerettek volna. Az ő helyükre azután a tanítványaik kerültek, és bár igaz, hogy most már több mint húsz éve többet lehet utazni, de még ezek az utódok sem kapták meg azt az elméleti hátteret, amit a nyugatiak. Ott a rendszer másképp működik, a publikációk sokkal fontosabbak, különösen Észak-Amerikában. Még Angliában vagy Franciaországban is előfordul, hogy ha valaki bekerül egy egyetemi állásba, az már nagyjából örökre ott is marad, de az USA-ban a véglegesítéshez még hat év kemény munka és sok, szakértők által elbírált publikáció kell. Persze ott is van, aki aztán semmit sem csinál, de ha már valaki a disszertáción túl x számú tanulmányt publikált, és ennyi éven keresztül részese volt a rendszernek, az a kutatást általában később sem hagyja abba. Szerencsére itthon is vannak olyan tanárok, akik nagyon érdekes dolgokat próbálnak tanítani, különösen a fiatalabb generációból. A könyvünk szerzői közt is sok a fiatal magyar kutató. Igaz, továbbra is akadályozza a fejlődésüket, hogy az egyetemeknek nincs pénzük az utazásaik támogatására, s alig jutnak el külföldi konferenciákra.

KJ: Igen, most már egyre többen vannak, akik az új, PhD-rendszerben szereztek tudományos fokozatot.

LOV: Valóban, a másik nagy probléma abból származik, hogy korábban más rendszerű volt a doktori képzés. Régebben itt a tehetséges diák az egyetem elvégzése után rögtön bekerült oktatónak az egyetemre, s ha megírt egy disszertációt, végleg megszerezte a helyet. Észak-Amerikában, miután a hallgató elvégezte az egyetemet, és mielőtt még elkezdene disszertációt írni, két-három éven át doktoranduszoknak meghirdetett kurzusokat kell felvennie, miközben tanársegédként tanít is.

KJ: Ez most már itt is így van.

LOV: De nálunk egy diák nem kerülhet ki úgy az egyetemről, hogy azt mondja, ez a témám, mert mi úgy gondoljuk, hogy akkor még nem lehet témája, ahhoz még tanulnia kell. Ha esetleg nem kap ösztöndíjat, egy évet akkor is teljes munkaidőben az egyetemen kell töltenie, hogy tudományos közegben legyen, ami által a háttérismeretei mélyülnek, és nem az lesz, hogy én ehhez a 18. századi íróhoz értek, vele foglalkozom, és egész életemben ezt fogom csinálni. Egyébként nagyon ritka, hogy valaki ott kapjon állást, ahol a tudományos fokozatot megszerezte, hiszen a kontinensen rengeteg egyetem van – de az illető szellemi fejlődése szempontjából ez nagyon is egészséges. Ez most Magyarországon átmeneti idő, még nincs elég tanár, akinek PhD-je van. De a könyvtárak rettenetes helyzetben vannak, és szerintem ez a legnagyobb probléma, pedig viszonylag könnyen meg lehetne oldani.

KJ: Alapkönyvekre sincs pénz…

LOV: A könyvtárak sehol nem tudnak minden könyvet megvenni, viszont most már a digitális könyvtárakból, mint amilyen a JSTOR vagy a Literature Online, le lehet tölteni a tudományos cikkeket. A mai világban, nemcsak a bölcsészetben, hanem általában az elméleti tudományban, a legújabb, legfontosabb tudományos eredmények először cikk formájában jelennek meg. Mégis, az itteni egyetemek és a könyvtárak ezeknek a folyóiratoknak csak töredékére fizetnek elő, így a magyarországi kutatók nem tudnak bekapcsolódni a nemzetközi kutatásba, mert egész egyszerűen nem tudnak a külföldi szakirodalomhoz hozzáférni. Pedig nem lenne túl nagy befektetés, ahhoz képest, hogy ezer és ezer szakfolyóiratot lehetne használni. Itt még senki sem értette meg egészen, hogy ez mennyire fontos. Nyomtatott folyóiratot nem is kell venni, húsz év múlva már nem is lesznek ilyenek; ezt a hozzáférést kellene megvásárolni.

KJ: Valami átalakulás azért megindult a magyar bölcsészettudományban, ami abból is látszik, hogy az irodalmi tanszékek a legtöbb nagy egyetemen irodalom- és kultúratudományi tanszékekké alakultak át. De mitől lesznek ezek kultúratudományi műhelyek?

LOV: Amerikában előfordult, hogy valahol megszüntették például a német tanszéket, mert nem volt elég diák, és ha nincs hallgató, nem adnak rá pénzt, és sok helyen azért alakultak át, hogy a bezárást megússzák. Ha itthon a ’kultúratudományi’ elnevezést nemcsak azért vették be a nevükbe, hogy a tanszéket ne szüntessék meg, hanem mert tudnak róla, hogy van ilyen megközelítésmód, az már valami.

KJ: Nemcsak azt sürgetik Tötösy professzorral, hogy több tudományág kapcsolódjon össze, például az irodalomtudomány vegye tekintetbe a társadalomelmélet vagy a kultúraszociológia eredményeit, hanem azt is, hogy az így létrejött kultúratudomány váljon összehasonlítóvá. Miért olyan fontos ez?

LOV: Összehasonlítás nélkül nem megy. Ha a tudomány egyetlen nyelvvel, egyetlen irodalommal foglalkozik, abból csak nacionalizmus lehet. Látjuk az egyre-másra megjelenő cikkeket, hogy a mi magyar nyelvünk mennyire különleges, mi mindent tud kifejezni. De hát honnét tudja ezt valaki, aki egynyelvű? Persze régen másutt is így volt. Amikor a középkori eposzokat kezdték el tanulmányozni, a franciáknak csak az volt a fontos, hogy spanyolul mindössze egy maradt fenn, amiből azt a következtetést vonták le, a francia kultúra jobb, mint a spanyol. Az egyfókuszú kutatásból csak az jöhet ki, hogy a mi kultúránk vagy a mi irodalmunk jobb. Mindent össze kell hasonlítani kulturális szempontból, nyelvi szempontból valami mással.

KJ: Ebből az egyfókuszúságból következik, hogy a kutatók hovatartozását tekintve egyébként nemzetközi magyarságtudományi kutatás befelé forduló, mert összehasonlítás híján a saját eredményeire hivatkozik.

LOV: A magyarság diaszpórában is él. Az irodalom, amit a kanadai vagy az ausztrál magyarok, a túlélő zsidók, a szomszéd országokban élő kisebbségek írnak, az mind hozzátartozik a magyar kultúratudományhoz. Az Osztrák-Magyar Monarchia volt országainak a mai napig vannak közös vonásaik, s a volt kommunista államokat is érdemes lenne összehasonlítani, hiszen a posztkoloniális Magyarország ugyanazokkal a problémákkal küszködik, mint a negyven éven át szintén megszállt többi nép. A zsidóság kutatását sem kapcsolják össze a magyarságtudományi kutatással, miközben történelmi okokból indokolt lenne, hogy része legyen a zsidó magyar tudomány (Jewish Hungarian Studies) is. A magyar kultúratudományi kutatást célszerű lenne közép-európaira bővíteni, s akkor például az erdélyi német származású Nobel-díjas Herta Müller is beleférne. Kiderülne, hogy az őt foglalkoztató kérdések – a nyelvről, az identitásról, a múltról – közösek. És Kertész Imre támadása helyett, hogy nem magyar, inkább azt kellene megpróbálni megérteni, íróként miért csak Németországban tud dolgozni, s Müllernek miért Berlinben kell ahhoz élni, hogy a falusi életről és a kommunizmusról, amiben felnőtt, írni tudjon. S akkor el lehetne gondolkodni, hogy vajon mindez mit mond el rólunk, több mint húsz évvel a kommunizmus után.

KJ: Vagyis a ’magyarság’, a ’Hungarianness’ mibenlétét az egyes emberek identitása határozza meg. De miközben másutt népszerű kutatási téma a diaszpóra, a bevándorlás, az emigráció, ezekről nálunk alig esik szó.

LOV: A diaszpórákkal legalább a jobboldaliak foglalkoznak, de a bevándorlással, legalábbis kultúratudományi megközelítésből, szinte senki. Úgy tűnik, ez mindig is így volt. A Monarchiában a nemzetiségek különböző nyelveken beszéltek, a magas kultúra nyelve mégis kizárólag a német volt, a többi nem számított. Annak idején mindegyik nagyapám vasúti tisztviselőként dolgozott, és mindkettőjüktől elvárták, hogy tökéletesen beszéljenek németül. Miközben mindenki magyarosította a nevét. Ha ma valaki belenéz egy amerikai telefonkönyvbe, a sokféle név megmutatja a múltat, de a múlt a magyaroknál eltűnt, mert az elmagyarosított nevek átláthatatlanná teszik. Az Egyesült Államokról mondják azt, hogy olvasztótégely, s a bevándorlóktól a ’60-as évekig tényleg elvárták, hogy felejtsék el a kultúrájukat, és legyenek amerikaiak, de Magyarország is mindig ’melting pot’ volt, csak a folyamat sokkal sikeresebben ment végbe.

KJ: Steven Tötösyvel írt tanulmányuk szerint a kultúratudomány felé nyitás lassúságának egyik oka az a hazai törekvés, hogy a humán tudományok kerüljék az ideológiákat. Mi ezzel a koncepcióval a probléma? Nem kellene minden tudományos diszciplínának ideológiamentesnek lenni?

LOV: Félreértés az egész. Minden elmélet valamiféle ideológia. Ha az állítja valaki, ő meg tudja mondani, mi a jó irodalom, az egy ideológia. A pozitivizmus, amivel érvelnek – én racionális vagyok, csak a tényeket nézem –, az is.

KJ: Míg itthon létezik egy Nemzetközi Magyarságtudományi Társaság nevet viselő organizáció, a nyugati összehasonlító magyar kultúratudományt művelő kutatóknak nincsen szervezete. Mi ennek az oka?

LOV: Szerintem ez csak azért van, mert nagyon kevesen vagyunk, nagy területen, úgyhogy összejönni sem könnyű, mert hát ki tudja az utazást megfizetni. Én az amerikai magyar oktatók által létrehozott egyesület, az AHEA (American Hungarian Educators Association) tagja, és angol nyelvű online folyóiratának a felelős szerkesztője vagyok, de Kanadában is van két egyesület, és ott is van egy folyóirat, a Hungarian Studies Review. Ezt sajnos nem sikerült minden évben megjelentetni, és nem voltak benne recenziók sem, amit most az AHEA E-Journal igyekszik pótolni, mert nagyon fontos, hogy külföldre is eljusson a hír az itt megjelent könyvekről, bár Észak-Amerikában csak két-három helyen van magyar tanszék, és kevés a diák is. A magyar témákkal kultúratudományi keretben foglalkozunk. A kötetünkben szerepel például egy fiatal kanadai történész, aki az egyik kaliforniai egyetemen tanít modern európai történelmet, s miután két évet Magyarországon töltött, elkezdte érdekelni a közép-európai térség. De abszurdum lenne egy kanadai embertől elvárni, hogy csak a magyarság-témát kutassa, ami önmagában nem érdekel senkit, és nem is kapna vele állást. A tanszékek már egyre kevésbé szerveződnek nyelvek szerint. Azon az egyetemen, ahol korábban tanítottam, volt egy francia professzor, aki kijelentette, hogy kellene valaki, aki 19. századi francia irodalmat oktatná, mert ő a 18. századot csinálja. Ez a szemlélet a múlté. Az egyetem megfizetni sem tudná, és amit tanítana – az évszázadokra lebontott irodalom –, ma már nem kell a világban. Ha egy orvos negyven évvel ezelőtt megtanulta, hogy egy bizonyos operációt miként kell elvégezni, és azóta nem csinál semmi mást, az operációra szoruló páciens  biztosan nem az ő kése alá szeretne kerülni. Szóval ezért kell az összehasonlító kultúratudomány.