“Mielőtt bárki felháborodna az illetlennek tűnő címen, előrebocsátom, hogy Gore Vidal esszégyűjteményéből loptam, és nem pejoratív felhanggal, nem öncélúan használom. Zalán Tibor a nyolcvanas években arctalan nemzedéknek nevezte az akkor pályakezdő írók-költők csapatát. Az ötvenes, hatvanas években született, akkor huszonéves fiatalok teret kívántak maguknak az irodalmi életben. A ma már ötödik-hatodik x-et taposók azóta arcot formáltak, sarkukban pedig itt a következő csapat, a mai huszonévesek máris markáns profillal bíró nemzedéke. E nemzedék egyik sokoldalú egyénisége Áfra János.
Kritika a Glaukóma című kötetről.

de hallgatásától
megeredt a szemem”

Mielőtt bárki felháborodna az illetlennek tűnő címen, előrebocsátom, hogy Gore Vidal esszégyűjteményéből loptam, és nem pejoratív felhanggal, nem öncélúan használom.

Zalán Tibor a nyolcvanas években arctalan nemzedéknek nevezte az akkor pályakezdő írók-költők csapatát. Az ötvenes, hatvanas években született, akkor huszonéves fiatalok teret kívántak maguknak az irodalmi életben. A ma már ötödik-hatodik x-et taposók azóta arcot formáltak, sarkukban pedig itt a következő csapat, a mai huszonévesek máris markáns profillal bíró nemzedéke. E nemzedék egyik sokoldalú egyénisége Áfra János. Miként az előző korosztályok tagjai is többnyire az egyetemi ifjúság köréből kerültek ki, úgy ma is zömmel a bölcsészkarok „firkászai” töltik meg a folyóiratok, internetes irodalmi portálok oldalait, és most már a könyvesboltok polcait is.

Áfra János a Debreceni Egyetem magyar nyelv és irodalom mesterszakos hallgatója volt eddig a tanévig, az Alföld folyóirat tördelőszerkesztője, a KULTer.hu alapító főszerkesztője, a Szkholion és a Prae.hu szerkesztője, számos irodalmi kör tagja, mindemellett képzőművészettel foglalkozik (digitális formák, performanszok, elektrográfia); egyetemi és széleskörű kultúraszervező és alkotó munkáját a Magyar Irodalom- és Kultúratudományi Intézet ez év februárjában Juhász Géza-díjjal ismerte el. Az idei Ünnepi Könyvhétre pedig megjelent Glaukóma című verseskötete, amelynek első bemutatója szülővárosában, Hajdúböszörményben volt. A kötet a JAK-füzetek 171-ik darabja.

Szeretném elöljáróban leszögezni: aki könnyed, laza lírára számít, csalódni fog. Meg kell dolgozni a szövegekért. Áfra János Glaukómája nem a rím vagy az időmértékes verselés, nem a kötött forma segítségével kíván hatni ránk. Ezekkel a költői eszközökkel Áfra szövegei nem élnek. A líra – de az összes irodalmi műfaj – egyébként is nagy változáson ment át az elmúlt két évtizedben. Az a fajta magatartás, amely a rendszerváltás előtt öncenzúrában, sorok közé rejtett vagy bizonyos határokon belül nem is nagyon bújtatott mondandóját váteszi hevülettel, patetikus felhangokkal tűzdelve alkotta az irodalmi kánont, ma már mosolyogtatóan avíttnak és szükségtelennek tűnik. (Ez így egészen nem igaz, elég, ha Kovács András Ferenc verseire vagy Markó Béla szonettjeire gondolunk – persze, ők is az ötvenes években születettek nemzedékét erősítik…)

A kötet hat ciklusra tagolt, és már itt tetten érhető a szigorú szerkesztés. A szerző több helyen is nyilatkozta, hogy a könyv összeállítása során sok vers kikerült a végső változatból. Hat ciklus, ciklusonként tíz-tíz vers, vagyis összesen hatvan lírai szöveggel szembesül az olvasó. Mielőtt rátérnénk a ciklusok és azokon belül az egyes versek értelmezésére, időzzünk el itt egy kicsit; a tartalomjegyzék tüzetesebb tanulmányozása során feltűnik, hogy a fejezetekben szereplő versek egyike mindig a következő rész címadója is egyben. Így lesz az első, Nincs más hátra ciklus második verse, a „Pillanat félre” a második ciklus címe, majd ennek első verse a következőé (A torzulás íve) és így tovább, majd zárásként a Nincs más hátra című vers olvasható, mely egyben – kivételként – az első ciklus címadója…

Az egyes részeket grafika is elválasztja egymástól, mintegy érzékeltetve és erősítve a kötet linearitását. Némely képben mintha magát a szerzőt vélnénk felfedezni, de ebben sem lehetünk biztosak, hiszen az azonosítást megnehezíti, hogy a képek kissé torzítva illeszkednek a cikluscímek elé. A második elé helyezett például fokozza ezt a sejtésünket; a Szag című szövegben olvassuk: „gyanútlanul járt óvodába/ hajráfban, mert fel sem merült benne,/ hogy ettől most olyan, mintha kislány lenne”. A Megemelt égbolt előtti tekintet pedig kifejezetten Áfráé (is lehetne). Az ötödik és a hatodik ugyanazt a szakállas férfit ábrázolja, ám míg az előbbin szemünkbe néz, az utolsó képen már lesüti szemét. A szem, a tekintet egyébként is fontos szerepet játszik, nem véletlenül az a kötet címe, ami. A betegség, mint metafora végighúzódik a szövegeken, s nemcsak a zöldhályog a megjelenési forma. A kötetbemutató kétperces videó elején Áfra utal az ezzel kapcsolatos felvetésekre: „nem én vonzódom a betegségekhez, a betegségek vonzódnak hozzám”.

Szót kell ejteni egy, a fejezetek elé illesztett versről, Az elsőkről. Őstörténet, genezis, a minden dolgok előtti prehistorikus idő jelenik meg itt. Ahogyan a világot nem ismerhetjük meg teljességében, mert minden dolgok határáig nem juthatunk el, úgy egyik ember sem ismerheti meg soha a másikat teljes valójában. Innen már csak egy lépés, hogy feltegyük a kérdést: önmagát milyen mélységig képes megismerni az ember, ha egyáltalán.

a mi időnk előtt adatott a szem,
de mindent látott, így semmit
a maga voltában nem ismerhetett”

Így indul a „preciklikus” predictio, előlegezve, mi vár ránk a hátralévő oldalak olvasása során, hogyan jutunk el a születés („ott fekszünk: én, meg a/ fiam”) és a végső aktus („de ha már nincs vágy, nincs/ minek kielégülnie”) közé szorított sorsfelmutatásig.

Szemérmesnek mondható ez a könyv annyiban és annak ellenére, hogy mindent feltár, mindent elmond a személyes szenvedésről, de nem egyes szám első személyben teszi ezt, hanem különféle szereplők szemével láttatja a lírai ént. Anya, nagymama, az óvoda- vagy iskolatársak, a szerető, az elveszített apa helyére lépni nem tudó férfi monológjai vezetik a figyelmes olvasót. A születéskor már betegségekkel megküzdő csecsemő látlelet pontosságú, vagy inkább egy zárójelentés precizitásával leírt életkilátásai sorjáznak az Epikrízisben. Gipszelt dongaláb, műtétre váró gyomorszájszűkület (Tejút) majd a Megkerült vonzásban a kisvárosi gyerekkor ártatlansága, amikor „a gyerek még nem tudja,/ ez igazából milyen dolog, elhinni/ az éjszakai túlórákat, elviselni szótlanul,/ amint a férfi, akiből van, egy másik/ nő után újra karjaimba fordul”. Az óvodáskori egymásra eszméléssel (Hegesztés), majd a nagymama szemével láttatott versekkel zárul az első ciklus (Falu mélyén; Begyűjtés).

A második ciklusban, továbblépve az időben, az apa monológjaival mélyülhetünk el az akár családtörténetként is olvasható könyvben. A torzulás íve a hatágú vágás vissza-visszatérő motívumával jelzi a rákos apa szenvedésen túli szeretetét a hatéves fiú iránt („majd az ágyon félrebeszélve próbálok/ ülve maradni, próbálom odaadni neki A kis herceget,/ közben észrevétlenül tanul meg félni a feketelyukaktól,/ így nem lesz meglepetés, ha nyomtalanul eltűnök”). Ez a hang folytatódik az Azon a vonalon kezdő soraiban: „még rámalszik kisfiam, párnája/ három irányba nyesett alhas”, majd a Nem tételben olyan befejező sorokkal találkozunk, amelyek sokáig visszhangzanak bennünk:

ugye, Uram?, teremts csak, élvezd, ahogy
elvérzel belénk, de mikor többet nem tűnik fel
a dobogás, majd tudd, hogy nem vagy
otthon”

Az utolsó, egyszavas verssor nélkül is megállja a helyét a szöveg, persze egészen más értelmet nyerve, ugyanakkor olcsó megoldás lett volna ott befejezni, mintegy poénra kihegyezve. Az effajta megoldások amúgy is távol állnak Áfra Jánostól. Ezt követi a Kapcsolás nem kevésbé megrendítő befejezése (u-gyan-i-lyen sze-gény, u-gyan-i-lyen/ bé-na é-vek óta nagy-ma-ma?), majd néhány verssel később az Üveggolyók, amely a fejezet – érzésem szerint – kiemelkedő verse.

A ciklus befejező darabja a Szag. Csupán az utolsó sorokat idézem, bár az előzmények nélkül annak, aki nem olvasta még a verset, nemigen érthető, azért hallgassuk csak:

a ketrecharcban legalább nem kell agyalni,
néha mégis gyerekszag csap meg a ringben”

A harmadik rész, mint arra már utaltam, az előző nyitóversének címét viseli: A torzulás íve, ami talán a kötet legegyenletesebb fejezete. Ez már az iskolás kor, a Megemelt égbolt és a Felszámolók ideje, a kamaszodás lázadó, önmagára eszmélő, olykor kegyetlennek tűnő, de mégis az anyáért aggódó korholó szeretet kora („a retkes élet!, én meg csak / jobbra-balra billegek, tördelem fagyos ujjaimat, / magam elé meredve próbálom felmérni/ a felpattogzott csempedarabokat, ezeket / a perceket így lehet átvészelni, szótlanul”). És persze a szerelem ideje, amikor ismerkedik az ember ezzel az érzéssel, a test és a lélek örömeivel és kínjaival (Kezdettől késő; Férfias szerep).

Már az eddigi szövegekben is központi szerep jutott a testnek, a csontoknak, zsigereknek, a bőrnek, a szemnek és a fénytörésein át szemlélt másiknak. A Belső horizont torokszorongató sorai után az apa helyébe lépni kívánó férfi vallomása zárja a ciklust (Azonos csúszás): „… nem fogad örökbe / az apja helyett, mert az alkohol… mert / az anyámmal… mert a pénzünket…, miért?” kérdezi, mint akinek már mindegy, hiszen – mint az orvosok megjósolták – „úgyis rákban döglök meg, / mint az apjuk”.

A negyedik rész a fiatal férfikor, a megismerhetetlen másik megismerésének ideje, a kérdéseké, „mert minden létezőnek ilyen az alakja, / ha a másikban önmagát kutatja”; a Túlkapás erotikus eszmélete, az önzetlen, odaadó férfi „kritikája” is egyben: „idővel megunom, hogy már leszopni sem lehet / rendesen, mert ő mindig csak jót akar nekem”. És persze az ezzel a korszakkal járó, elkerülhetetlen csalódásoké, a kínok megedző időszakáé is ennek a fejezetnek a története (Kivonulás; Felesleges kör; Közös fesztáv).

A Liften a repedés ciklusa folytatja a linearitást. Az anyával való aggódó viaskodást felváltja a szeretet törődése (Szenteste; Félremozgás), a Bőrre húzódás visszatekintése, a csontok, ínszalagok, műtétek emlékei, a halott apa feltűnése a befejező sorokban, az apáé, akiről lekoptak a hegek régen, akiből kifogytak a vesék, tüdők, „már csak csukott gerince van,/ foszló ruha alatt”. Az elengedni tanulás és nyomot hagyni akarás ideje ez, hogy az utolsó, Nem készül című részben a végső kérdésekig eljutva ne legyen válasz semmire: „mert mutatja a végtagok árnyékolása, / a létezésnek a fájdalom a mása”, olvashatjuk a ciklus nyitóversének befejező soraiban, és meglepő módon akaratlan (?) rímet vélünk felfedezni, és nem az elsőt a kötetben.

A második versben újra a szem kerül fókuszba, amint nemcsak nézi az önmagába omló havat, de eltűnődik, „hogy mínusz huszonöt fokon a szem / nem jegesedik el végleg”. Az ötvenkilencedik vers (Elzárt nézés) mintegy összegzése a megelőző szövegeknek, itt akár be is lehetne fejezni, de nem csak a tíz költeményre osztott fejezetek követelik meg a ciklus utolsó versét, a Nincs más hátra címűt, hanem így lesz méltó, kerek lezárása a kötetnek.

Áfra János költészetére bevallottan hatással van Marno János és Borbély Szilárd művészete. Mint egy interjúban elmondta, már előbb is kész volt egy kötetnyi anyaggal, de akkor talán erősen érezhető lett volna még a szellemi elődök hatása. E mostani könyvből a szigorú szerkesztés okán is kikerült több vers, és ez előnyére vált. Sőt, még a nyomdába kerülést megelőző néhány napban is eszközölt változásokat néhány szövegen, olvashattuk például már a Bőrre húzódás címűt az interneten, hallhattuk megzenésítve, ám a kötetbe egy átdolgozott végső változat került. Ez mindenképpen műgondról tesz tanúságot, és ha ebben egyik mestere, Borbély Szilárd hatása mutatkozik, akkor az jó.

Komlós Aladár írja, hogy aki nem látja a vers felszíne alatt a lélek remegését, az ne olvasson verset. Áfra János kötetét olvasva egy ifjú ember szemének fénytörésein át látjuk a világot. Egy fiatalember kissé koravén tekintetének szomorú tükrében nézzük az ő és olykor saját lelkünk remegését a létezésben.

*

Áfra János versei a Vörös Postakocsin