Ha van tavaszi fáradtság, talán létezik nyári is: ki kell pihenni az év első felét, a tanév második felét, várni a nyaralást, elodázni kicsit az év vége közeledését. Megkerestük állandó szerzőinket néhány kérdéssel, nem csak a nyárral kapcsolatban. Ezúttal Oláh András válaszait olvashatják.

Oláh András 1959-ben született Hajdúnánáson. Költő, drámaíró, Mátészalkán él. Válogatott verseket tartalmazó kötete “Közjáték vagyunk – 50 év 50 vers” címmel, hangoskönyv melléklettel jelent meg 2009-ben (Hungarovox Könyvkiadó). 2010-ben jelent meg legutóbbi kötete az Ünnepi Könyvhéten “Anyagfáradtság” címmel (Hungarovox Könyvkiadó).

VPOnline: Milyen nem irodalmi esemény volt a legutóbb Önre a legnagyobb hatással?

Oláh András: Több dolgot is fontosnak érzek. Tavasszal például a nyíregyházi születésű, de Párizsban élő és alkotó, franyo aatoth Várfok Galériában bemutatott kiállítása fogott meg, május végén a Szatmárnémetiben élő Fátyol Rudolf hegedűművész koncertje tartogatott izgalmakat, végezetül pedig meg kell említenem egy – a művészetektől távol álló, de engem lázba hozó – eseményt is: nemrég megkezdődött Mátészalkán a régi Fellegvár régészeti feltárása.

VPOnline: Van-e olyan hely a világon, ahová semmilyen körülmények között nem utazna el?

Oláh András: A hőséget és a hideget egyaránt rosszul tűröm. Így az egyenlítő környékét és a sarkvidéket biztosan kihagynám. Megjegyzem, eddig nem fenyegetett az a veszély, hogy efféle döntéskényszerbe kerüljek.

VPOnline: Mit visz magával olvasni, ha nyaral?

Oláh András: Ilyenkor többnyire prózát szoktam olvasni. Leginkább regényeket… Vélhetően így lesz ez most is. Valószínűleg könyvheti szerzeményeimet fogom magammal vinni. Elsőként talán Temesi Ferencet.

VPOnline: Megemlítené azt a három könyvet, amit éppen most olvas vagy olvasott?

Oláh András: Furcsa szokásom van: párhuzamosan több dolgot is szoktam olvasni. Most például Sz. Tóth Gyula naplóját (Tanári notesz), Szepes Erika: A mocskos mesterség című könyvét és Szenti Ernő verseit. Ez utóbbinak szomorú apropója van, hisz Ernőt a napokban temettük el…

VPOnline: Gyerekként mi volt a kedvenc olvasmánya és miért? Mit ad, adna ma gyermekei kezébe?

Oláh András: A mesegyűjteményeken (Illyés, Benedek Elek, a Grimm-testvérek, Andersen) hamar túljutottam. Nyolc éves voltam, amikor az első regényt elolvastam (A Pál utcai fiúk). Lényeges, hogy akkor került a kezembe, amikor még nem tudtam, hogy ez „kötelező olvasmány” lesz. Hihetetlenül nagy hatással volt rám. Onnantól kezdve válogatás nélkül faltam a regényeket. Imádtam Jókait, Coopert, Móra Ferencet. De bármilyen történelmi kalandregényt örömmel lapoztam (például Hunyadi József, Dékány András, Hollós Korvin Lajos, Tatay Sándor könyveit). De szerettem Fekete István munkáit, Alexander Dumas írásait, 13-14 évesen pedig Rejtő Jenő humora fertőzött meg.

A saját gyerekeim „beetetését” Weöres Sándor Bóbitájával kezdtem – betéve tudták a teljes kötetet. De emlékezetem szerint roppant élvezték Fodor Sándor Csipikéjét, Milne Micimackóját és Zdenek Miler Kisvakond-történeteit is. Persze ennek már több mint 20 éve… Lassan azon kell töprengnem, hogy mit adok majd az unokáim kezébe.

VPOnline: Ön szerint ki a leginkább méltatlanul, illetve méltán elfeledett magyar író/költő?

Oláh András: Manapság divatja van a korábban talonba tett szerzők (Wass Albert, Tormay Cecile, Herczeg Ferenc, Nyírő József) „futtatásának”. Tucatszám jelennek meg a két világháború közötti alkotók könyvei. De mintha eltűnt volna Móra Ferenc, aki – mint említettem – gyermekkorom meghatározó írója volt. És meggyőződésem, hogy nemcsak a gyerekek számára írott munkái érdemelnének több figyelmet.

VPOnline: Ön szerint a citromos sör vagy a fröccs a megfelelő folyadékpótló kánikula idején?

Oláh András: Mindegy, csak hideg legyen… Bár – ha már sörről van szó – akkor az szerintem legyen rendes sör és ne limonádé. Ezzel együtt én mostanában inkább gyömbérpárti vagyok. Persze e mögött van némi kényszer is: a volán mögé ugyanis másként nem ülhetek…

VPOnline: Mit gondol az éppen zajló labdarúgó Európa Bajnokságról?

Oláh András: Hiányzik egy csapat… Én még ahhoz a korosztályhoz tartozom, amelyik látta a magyar válogatottat világversenyeken. Az első fociélményem éppen az 1966-os világbajnoksághoz kapcsolódik… Persze azért megnézem az ígéretesebb meccseket.