Sok olyan szöveg jelent meg az elmúlt években nyomtatott lapszámainkban 2007 és 2011 között, amelyek az online felületen még nem voltak olvashatók. Részben a nyárhoz, részben a nyári körkérdések válaszadóihoz kapcsolódva válogattunk a következő hetekre archívumunkból. Ezúttal Kovács Péter írását közöljük Nyíregyháza új belvárosáról, 2008/Tél számunkból.

Hogy Nyíregyháza építészete milyen erőteljesen magában foglalja a polémia lehetőségét, annak talán legelső jele a Váci Mihály Városi Művelődési Központ (1981) volt, amely Bán Ferenc tervei alapján épült fel, és amelyet Ferkai András oly találóan a japán metabolizmustól és az új-brutalizmustól ihletett “low-tech” építészet fogalmával írt körül. A mára már igencsak (minden tekintetben) megkopott architektúra még mindig magában tartja azt a feszültséget, amely a megépítésekor és átadásakor olyan elementáris erővel robbanhatott ki, hogy hosszú időre meghatározta (vagy méginkább megsemmisítette? felülírta?) a genius locit. A négy oszlopra helyezett épületnek a tervező elképzelése szerint valamiféle kimagasló hídként kellett volna megjelennie, a kivitelező azonban a környező házakat mind lebontotta, ezáltal a szerkezet csak egy kopár betonfelület közepén jelent meg, elveszítve ezzel önnön híd-funkcióját. Nemsokára azonban új köntösben jelenik meg – hiszen átépítve Agóra Nyíregyháza Multifunkcionális Közművelődési Központ néven nyeri el egy következő formáját. Bármilyen viszony is fűzi a szemlélőt Bán munkájához, azt vitathatatlanul el kell ismernie, hogy magában hordoz valamiféle erőteljes jelkép-szerűséget, amely mellett nem lehet érzelmek nélkül elhaladni. Új Belváros – benne egy régi éra egyre halványuló lenyomatával, amely azonban csak azért tűnik el, hogy átadhassa helyét valami újnak.

High-tech kifulladásig – avagy a szomszéd fűje – mondhatjuk kis iróniával, ha a művelődési ház melleti épületre esik tekintetünk. Hogy milyen ez az esés, arről kicsit később. 2006-ban kezdődtek a belvárosban azok a munkálatok, amelyek egy újfajta térrendezési tematika mentén kívánták megformálni, illetve átalakítani a városrészt. Az ok pedig egy olyan új épület megjelenése volt, amely, mint azt sejteni lehetett, óriási ellenkezést fog kiváltani, két dolog miatt: 1. ezen városrészbe kívántak beilleszteni egy olyan – a helyi viszonyokhoz képes – monumentális épületet, amely drasztikusan átformálta a városképet  2. ezen épület tervezését az az – egyébként Ybl-díjas, Kossuth-díjas, és Prima Primissima díjas – Bán Ferenc végezte, akinek több épülete helyezkedik el a mai napig is Nyíregyházán, és akinek személye, de főként munkássága a város lakosságának jelentős része szerint szinte már bűnözés számban megy. A kérdés, amely egyre jobban foglalkoztatott: milyen okok miatt lesz bizonyos esetekben hiperérzékeny az a közeg, közösség, amely más esetben teljes mértékben ignorálja az építészet megjelenési formáit? Hogyan lesz a város lakója hihetetlen intenzitással érzékeny a hely szellemének sérthetetlenségére, a város szövetének megbontására, átrendezésére? Hogy erre a kérdésre bármilyen választ kaphassunk, fel kell vázolni azon kulcspontokat, amelyek mentén egy-egy polémia megszerveződhetett.

Zöldfelület kontra betonkocka

Szinte közhelyszámba menő kijelentés, hogy a városok térszervezésében egyre hangsúlyosabb szerepet kapnak azon zöldfelületek, amelyek igyekeznek legalább a természetesség illúzióját megteremteni, és ezáltal az Ént kiszakítani a betondzsungel világából. Ezen felületek azonban igen visszafogottan jelennek meg, pedig a frissen burkolt sétálóutcák bőven adtak volna lehetőséget. A Kossuth tér azonban gyökeresen más térszervezési elvek mentén konstruálódik meg. A Magyarok Nagyasszonya templom jelenlétében kialakításra került egy olyan hely, amely igyekszik önnön tér-jellegét minél hangsúlyosabb módon megjeleníteni, és egyszersmind a zöldbe vágyók igényeit is kielégíteni. A tér újrarendezésekor a templom mellett egy olyan elem is megjelent, amely megteremtette a centrális szervezés alapjait. A vízfelület, amelyből egy – a tiszta geometrikusság elvei szerint megkomponált – szökőkút emelkedik ki, egyszerre igyekszik párbeszédet kialakítani a templom homlokzatával, mindezt azonban a posztmodernitás formahangsúlyaival és anyaghasználatával a jelenkorba helyezi.

A kút olyan alakzat, amely – legalábbis a városlakók egy hányada számára – semmilyen módon nem illeszthető be a templom kereteibe, így idegen anyagként képes csak létezni. Ha kapcsolatot kívánunk keresni, akkor minden bizonnyal rálelhetünk arra a bujtatott figurativitásra, amely véleményem szerint megjelenik. Akár egy életfa-transzformációként is értelmezhető az a szobor, amely a vízfüggöny mögött felsejlik. Az eredeti elképzelés az volt, hogy a folyamatosan nagy sugárban leömlő víz egy kockát képez, és egyúttal önmagába rejti a szerkezeti elemeket. Látható azonban, hogy a kútnak ez az elrejtés-mechanizmusa kevéssé működik, így viszont sokkal inkább láthatóvá válnak azok a felfelé nyúló geometrikus ágak, amelyek alul egy törzsben összpontosulnak. E térelem körül helyezkednek el azok a trapezoid ülőalkalmatosságok, amelyek beton és fa kombinációjából születnek. Mind a székek, mind pedig a növények az esetlegesség jegyében rendeződnek el – körbeölelik a szökőkutat, és biztosítják a leömlő víz hosszas szemlélését.

 

Városkapu?

Bán Ferenc művelődési házának szomszédságában található az az épületegyüttes, amely generálta a belváros tereinek átrendezését, nem más ez, mint egy bevásárlóközpont, divatos szóval pláza, amely a Korzó nevet viseli, és tervezője az “A” Stúdió ‘90, amelynek szintén Bán Ferenc a szellemi atyja. E konstellációból sejthető, hogy az épület körül ismét fellágoltak azon viták, amelyek már a jóval régebben tervezett művelődési ház kapcsán is felszínre törtek. Az érvek is hasonlóak voltak: az épület teljes mértékben idegen a környezettől, uralkodik a belvároson, “csúfság, ablaktalan ocsmányság”, ahogy azt némely városlakó jellemezte. Az épület egy két részből álló – világos kőlapokkal burkolt – tömb, amelyet középen egy üvegfolyosó köt egybe. A tervezői intenció szerint a dublett egyfajta bejáratot képez, valóságos városkaput, amely a belváros felé érkezőket fogadja. “Használatára nézvést kapu, állagára nézvést ajtó” – ötlik fel benne Esterházy Péter Fancsikó és Pintájának szellemes-ironikus mondata. Nyitottság versus kirekesztés, ha máshonnan fogalmazzuk meg a problémát. Mi vezette arra a tervezőt, hogy e minden bizonnyal szikár épületet megtervezze? Az jól érezhető az egész belváros térszervezésén, hogy a geometrikus formák erőteljes narrativitás szerint épülnek fel. Gondoljunk csak a kiindulópontra (vagy más értelmezésben végpontra), amely a Kossuth tér szőkőkútjától indul el, attól a kúttól, amely a víz segítségével igyekszik egy kocka alakzatát megkonstruálni.

Az ezzel való dialogicitás jegyében találkozunk a Korzó épületén is a redukált szerkesztésmóddal, amely bizonyos szemlélőkben könnyedén kiválthatja a barátságtalaság érzetét. Érdekes módon Bán egy felfelé terjeszkedő architektúrát képzelt el, szemben a pláza-építészet azon jellemző tendenciájával, amely inkább a horizontálisan elnyúló szerkezeteket részesíti előnyben – ennek megfelelően földszint és egy emeletben gondolkodik. A földszint + 4 emeletes épület egyaránt tartalmaz üzleteket és szolgáltató egységeket, a két nagy épületkorpusz közötti átjárást pedig a már említett üvegfolyosó teszi lehetővé. Kint állva az átjárón egy kis kertkompozícióra tekinthet rá a szemlélődő, amely a téglalap alakú keretben a növények mellett egy négy szökőkútból álló együttest is megjelenít. Itt azonban már nem a víz által felépített szerkezet tárul elénk, hanem egy sokkal szigorúbb logika, amely kút téglatestét falakkal határoltan képzeli el. Ha a két szökőkút-szerkezetet a metaforizáció jegyében képzeljük el, érdekes következtetésre juthatunk. A templom előtt – illetve sokkal inkább hozzá illesztve – megjelenő kút a szerkezet fluid, állandóan változó, sokkal kevésbé megfogható terét hivatott megjeleníteni – ezáltal képes arra, hogy a hit változó, megfoghatatlan természetét kifejezze. Ezzel szemben a bevásárlóközpont kertjében megtalálható – szigorúan körülhatárolt – források sokkal inkább megjelenítik a fogyasztás, a mindennapok materialitásának képét.

Egymás mellett áll a 80-as évek elejének low-teck alkotása, és a 21. század elejének végletekig redukált architektúrája. Bán Ferenc e két munkája az egyre erősödő redukcionizmust, a geometriai alakzatok szinte végletekig egyszerűsített formavilágát jeleníti meg. A Korzó nagyfokú idegensége ezeken túl talán épp abban áll, hogy kilép abból a zárt hierarchiából, amely jól bevett, és működő panelek szerint képzeli el egy adott hely építészetét. A hely alkotta indentitás, és annak drasztikus felfüggesztése feszül menthetetlenül egymásnak.