“Úgy látszik, mintha az energiákat innen nyerné. Talán ő is az áramlás híve. Nem begubózva, a zenekara tagjaival összenőve, köldöknéző meditációba süllyedve várja a színpadra lépés pillanatát.”

Szabó Balázs Bandája-koncert, Budapest, Akvárium, 2012. április 27.

Szabó Balázs nagy kalandor, de sorsát érzéssel fonja. A picike gőzös csöppnyi szünet után újra sínen van, s zakatol. Kohójában a szívek magas hőfokon olvadnak egybe a gitár, a hegedű és a kaval játékával. A fékevesztett energia fokozatosan pörgeti fel a kerekeket, amelyek végül egy ritmusra járnak. Megannyi vagon emberlélekkel telve kapcsolódik hozzá. Unalmas is lenne ez a hajnalig érő utazás fogékony társaság nélkül. Egy időben bérletünk volt egymás életébe, most jegyet váltottam csak egy szóra, egy hangra, egy állomásra, hogy lássam mi is van vele.

Április 27-én este az egykori Gödört a tavasz vonzása színültig töltötte. Kilenc óra tájban a sörcsapok és a koktélkeverők karja fáradni látszott. A sorok végeérhetetlenül kígyóztak, csak sokadik pult és próbálkozás hozott sikert, hogy magányomat egy korsó sör fedezékébe rejtsem. Igazából egy arcot vártam felbukkanni. Nem csalatkoztam, az Akvárium bejáratánál ismerős alakot tapogattak le az esti fények. Nem változott. Izgő-mozgó lábak, törékenynek látszó alkat, nyitott tekintet és letörölhetetlen mosoly a szája szélén. Egy elérhető, megszólítható ember, aki örömmel veszi a rajongók és a barátok közeledését. Úgy látszik, mintha az energiákat innen nyerné. Talán ő is az áramlás híve. Nem begubózva, a zenekara tagjaival összenőve, köldöknéző meditációba süllyedve várja a színpadra lépés pillanatát. Sokkal inkább jelen van, érzékeli a tömeg pulzálását. A kézfogások, ölelések, nagy hahoták, kacéran csillogó szemek, szelíd szavak, érintések hálójában ő a pók, aki ezekből a szálakból fonja attrakciója nagyszínpadát, és toborozza a salto mortale néma, majd üdvrivalgásban kitörő közönségét.

A La Tresca bemelegítő körei enyhe mágnesként vonzották a közönséget a zárt térbe. A csapatban vándorló városi madarak újra és újra égboltra, illetve a torkukat és szárnyaikat működésben tartó adalékra vágyakozva hagyták el a sötét üreget. A zenés esti mese után a főprogramra való átállás vette kezdetét. Ha a közönség felpaprikázása lett volna a cél a színpadon, biztos sikerre számíthattak volna, mert a technika sehogy sem akart harci rendbe állni. Az éjfélbe hajló várakozás után új időszámítás vette kezdetét, mert Szabó Balázs Bandája ropogós, friss felállásban köszöntötte a rajongókat. Földes Gábor (nagybőgő, basszusgitár), Harangozó Sebestyén (gitár, ének), G. Szabó Hunor (dob) és Ölveti Mátyás (cselló) ölelték körbe a már tizenévesen zenekarról álmodó frontembert. S íme, már a második bandája néz farkasszemet a koncertközönséggel. De ki is itt a farkas? Az első hangok, a nyitásnak szánt új szerzemény, a „valahogy legyen” inkább prédára hasonlított, nemhogy levadászta volna a bulizásra kész félezer fekete bárányt.

Az elrugaszkodás bizonytalansága érezhető volt a színpadon és a közönség soraiban. A nagy izgalomban a dobbantó sáv előtti lendületvétel kétségessé tette a gravitáció, a légmozgások és az önmaga feletti győzelmet. Küzdött egymással az emberi szó és a zene, néha az egyik, néha a másik emelkedett felül. Egyesek kíváncsiskodva hallgattak, kutatva az új szám gondolatai és ritmusai között, mások csak megemelték a beszélgetésük hangerejét, hogy tovább folytathassák diskurzusukat. A mozdony és a vagonok összekapcsolódása még váratott magára. Az ismerősre csodálkozás ereje kezdte magához téríteni a hangulatot, amikor közösen skandáltuk: „…Maradj a tyúkketrecben!/ A szívem nem lesz csendben./ Öltözz fel, ha vársz!… Maradjunk, csak Mi ketten!/ Maradj a női testben! Minden percem, rág minden csontom vág!…” A banda tagjai az első extatikus harapásokat az „anyai termállal” ejtették a közönségen, amikor már elhitték magukról, hogy itt ők a ragadozók: „Felüvöltött a farkas az égre, csábító az étek”. Tudtuk, innen nincs kiszállás. A préda fárasztását, húsának édesítését már biztos szorításból vezényelték: „Lélegezz, lélegezz!” A fúziószene oltárán bemutatott áldozat ünnepi pillanata majdnem meghiúsult, mert „az angyalok gödrében megbújt egy avatatlan”. A „zaj” azonban életté vált, a hegedű első hangjára a közönség ovációja elsöpört minden kétséget, Szabó Balázs Bandájának beavatása megtörtént.

A színpadi kommunikáció Kovács Ákos Miskolc Vasgyári fellépésének a bevezetőjére emlékeztetett: „Családi matiné jellegű előadásra van kilátás!” Ez Szabó Balázsnál abban mutatkozott meg, hogy szülőfalujába egy közös szalonnázásra és pálinkázásra invitálta a jelenlévőket. Kíváncsi lennék rá, hogy a meghívást vajon hányan vették komolyan. Viszont a lelkem azt súgja, hogy aki ezzel kecsegtetett, nem viccelt. A művész gyakran pozőrré válik, szavai úgy csúsznak ki a szájon, ahogy az édes bor az ellenkező irányba. Szabó Balázs ezzel szemben a humorban nem ismeri a tréfát. Utazik tovább bandájával, rajongóival, régi és új dalaival, hogy valahová megérkezzen. Bízom benne, hogy ahová most megy, ott új otthonra talál.

Egy relikvia ma is a polcomon áll. Kicsi, téglalap alakú skatulya, benne műanyag, fehér kazettatest két orsóval. Irányadó bilétával ellátva: Szabó Balázs: Kétszínű magány. A debreceni Csapó utcán egy kis emeleti lakás hangulatát idézi meg bennem ez a tárgy, amikor útkeresésünk indult. A régi dalok egy tizennyolc éves fiatal lélekről szóltak, aki a levegőbe kapaszkodva, prófétai elragadtatásban, vagy épp vonaton utazik. „Homályos tarka fények rohannak velem a portól pirosló vonat ablakán, mintha vér lenne…” s ez az életutazás harmincon túl is folytatódik. Ennek ígéretével vett búcsút a közönségtől, eleget téve a bájolásnak és a ráadásnak. „Én csak utazom keresztül át a szavakon, egy túl érzékeny vonalon, egy bérlet nélküli fapadon. Nyugalom, én csak utazom keresztül át a szavakon, egy túl érzékeny vonalon, egy bérlet nélküli fapadon.” Higgyük el neki, hogy így van!