Ugye, írsz majd? Nem hagyhatjuk abba. Az egész teljesen abszurd. Hogy? Elutazol két hétre? És addig? Addig mi lesz velem? Óránként megnézem az email-jeimet, hátha mégis… Hátha mégis írtál. Nem tudok élni a mondataid nélkül. Mikor találkozunk?  Talán holnap. Talán. Talán. Írj!

Felpörgetett Feydeau. Lázas tempó, nyughatatlan száguldás, őrült spanyol. Megállás nélküli száguldás. A Mohácsi–fivérek által modernizált bohózatban van kard és pisztoly. A hősök sokszor rúgják és pofozzák egymást. Gyakran lőnek. És fetrengenek. Sok hűhó. A szerelem már csak ilyen. Kész téboly. Csányi Sándor kitűnő. Szervét Tibor kiváló. Gazsó György remekel. Ennyi.

Paródia? Operett? Operettparódia? Közmunka és dalra fakadás? Virágfakadás? Virágkarnevál? Nem hiszem el? Kapitalista realizmus?

Serge megőrült. Vett egy ilyen vackot kétszázezerért. Fehér alapon fehér izék. Pászmák vagy mi. Antrios. És mit szól ehhez Malevics? Szegény Serge. Szegény Marc. Szegény Yvan. Szegény mi. Mi lett velünk? Mi van a kép mögött? És mi van bennünk? A fehér pászmáink mögött? Menjünk inkább vacsorázni.

Csak később veszem észre, amikor visszanézem a képeket. Pedig árnyékban játszottunk. A rozsályi iskolakert hatalmas fáinak lombjai jótékonyan borultak fölénk, visszatartva a támadó napsugarakat.

És mégis. Ott a fény. Ott a fény a szemükben. Mintha rejtett lámpákkal világítottam volna meg őket. Szinte minden felvételen megcsillan ez az élő sugárzás. Nem voltak reflektorok. Belülről jön.