2012. június 22. és 30. között zajlott a Magyar Színházak XXIV. Kisvárdai Fesztiválja, amely évről évre a sokrétű magyar színházi kultúrát összefogó és befogadó színhely kíván lenni s ezzel egyidejűleg reprezentálni próbálja a magyar nyelv gyökeréből kiinduló alkotóműhelyek pluralitását. A színházfesztivál azonban tartalmi sokszínűsége ellenére sem tekinthető makulátlan művészeti eseménynek. Ismétlődő problémát jelentenek a technikai körülmények, a színpad felszereltség gyengesége, a játékhelyszínek profizmusának hiányosságai, de az anyagi feltételek előteremtése is alig lehetséges. – Fesztiválkritika és hangulatjelentés.

A közel negyedévszázados színházi esemény idei kínálatát egy szabadkai színész, Bicskei István (Bütyök) válogatta. A műsorfüzetből kiderül, hogy fesztiválkoncepcióját „lehetőleg mindegyik határon túli magyar színház produkciójának meghívása képezte”. Az elgondolás sikeresnek mondható, hiszen (Komárom távolmaradásával is) számos határon túli színtársulat volt jelen (Arad, Csíkszereda, Gyergyószentmiklós, Kanizsa, Kárpátalja, Kassa, Kézdivásárhely, Kolozsvár, Marosvásárhely, Nagyvárad, Sepsiszentgyörgy, Szabadka, Szatmárnémeti, Temesvár, Újvidék, Zenta). A kilenc napos rendezvény harminchat előadását a Művészetek Háza, a Kamaraterem, a Rákóczi-stúdió, a Várszínpad és a Flórián-tér fesztiválhelyszíneken tekinthette meg a nagyérdemű. Vissza-visszatérő színházlátogatóként idén is a Himnusztól a Szózatig igyekeztem nyomon követni a Kárpát-medencei magyar színházak találkozóját. A színháztudomány és a színházművészet szinte minden képviselőjének véltek a találkozó ideje alatt, a rendezőhallgatótól kezdve a dramaturgon át a kritikuson keresztül a színésznövendékig, utóbbi még igaznak is bizonyult, ugyanis az Erdélyi Vándorszínház rám osztotta az elrabolt leány alkalmi ötperces szerepét vérfagyasztó komédiájában. A versenyprogramok és a kísérő vagy off-programok művészi térképén színes, érdekes és üdítő műhelyek bukkantak fel. A következőkben személyes emlékezeti szűrőm segítségével és a látott darabok alapján igyekszem körvonalazni az idei fesztivált.

Határok nélküli hatásvadászat

A magyar teátrumok kisvárdai találkozóját Kocsis István: A tér című monodrámájából készült alkotás indította el. A bő egyórás produkció voltaképp az ember kronotopikus viszonyát ábrázolja, Bolyai János életén keresztül mesél a tér kozmikus tulajdonságáról. A neves matematikust megformáló Sebestyén Aba a gyermeki rácsodálkozás égig nyúló tekintetével fürkészi a csillagos égbolt birodalmát, a térgeometria kérdéseiről elmélkedve. A láthatatlan Isten lakhelyének, a transzcendens tér állapotának megsejtését a szerelemérzés megtapasztalásával hasonlítható a földi létben. Az ehhez vezető út a tér-idő legyőzésével valósulhat meg és válhat égi boldogsággá, ugyanis a szerelmes szemben fényesen tündöklő csillag nem más, mint az ember lelkében lakozó fényesség, azaz a végtelen tér tüneményes jelensége, a mennyei szférák otthona. A tér tudományával már gyermekkorában eljegyzett tudós szerint az ember akkor lesz ember, ha összes lehetőségei közül a legnehezebbet választja. Bolyai János azonban nem választotta a nehezebb utat, ugyanis Gauss ellen nem merte benyújtani több évtizedes munkáját, köteges jegyzeteit szétszórja a színpadon, meg akarja semmisíteni azokat. Az olajzöld színű kabátot viselő Sebestyén nagy poggyásza több köteg jegyzetet (két évtized szellemi munkáját) és egy hegedűt tartalmaz, amely mutatja, hogy a térelmélettel foglalkozó matematikus az érzelmekre ható zeneművészethez is közel áll, amit hegedűmuzsikájával is igazol. Az isteni világ szenzóriumához a zene-szerelem plurálisan gazdag érzelemvilágának élményén keresztül juthat kicsivel közelebb az ember, ahol nincsenek ellentétek és a lehetetlen lehetségessé válik.

A tér – Sebestyén Aba, Marosvásárhely

Papa-mama-gyerekek

Szinte kimeríthetetlen a férfi-nő kapcsolat, a szenvedély és a szerelem tematikájában rejlő lehetőség a fesztiválelőadások sorában. A sepsiszentgyörgyi M stúdió Abe Kobo A homok asszonya című regénye alapján készítette el mozgásszínházi produkcióját Mint a fagyöngy címmel. Gemza Péter rendező bambusznádas környezetben mozgatja színészeit a kinezika-szöveg egymást kiegészítő és erősítő harmóniájában. A bambuszszerkezet foglyaként lakó nő és egy odakeveredett környezetbúvár férfi harca zajlik a természet ellen. A szentjánosbogarakra emlékezettő pislákoló zöld kis fények az életet, a vitalitást jelképezik, s egyúttal reményt is jelenthetnek a nő számára, kinek támasza, társa és segítője lesz a természettanár férfi. A küzdelem-élethelyzet lelki állapotának lírai vetülete az emberi testek egymásba gabalyodásának, bambuszba kapaszkodásának artisztikuma. A főképp érzelmekre ható fizikai színház illusztratív jellegű mozgáskultúrájával és vizuális megkomponálásával emlékezetes varázslatot visz végbe. Költői szépségű kategóriába sorolható a Szabadkai Kosztolányi Dezső Színház Éljen a szerelem! előadása, melynek alcíme a „suttogások és sikolyok” is lehetne akár. A szerző-rendező Tolnai Szabolcs műve a Csárdáskirálynő operett eredeti címét viseli. Az egykorvolt megidézésével indító alkotás elején a hajdani sanzonettet alakító Heck Paula 87 éves színésznő videója látható-hallható, aki Rilke verséből idézve beszél a színészmesterség okozta szerelem életérzéséről. Az alapvetően meleg színekkel operáló műalkotás érzelmi-hangulati gazdagsága mellett nívós komponens a kripta-kávézóra emlékeztető szűk kis tér (stúdiószínpad) lehetőségének maximális kihasználása, a füstös-poros, furcsa túlvilági hangulatot árasztó látványvilág (fejmetszés-agyműtét; állatfej csontvázból készült maszkok) az orvostudomány és az ezoterikus tudás találkozását is mutatja.

Éljen a szerelem! - Szabadkai Kosztolányi Dezső Színház

Az Aradi Kamaraszínház kétszereplős Kvartettje a szerelem-szenvedély ellentétes érzelemvilágának egyenes leképezője. Balog József rendező egy hatalmas női abroncsos szoknya látványosan gazdag terébe helyezte előadását, melynek szereplői Laclos levélregényéből ismerős figurák. Merteuil és Valmont „veszedelmes viszonyában” a lecsupaszított testre kerül a hangsúly, s e tengely köré épül a bűnös és vágyvezérelt test diskurzusa. A produkció elején egyértelmű a nődominancia, amit a magasabban elhelyezkedő Merteuil proxemikája is jelez. A szerelem érzéki testiségét Merteuil fekete selyem kombinéja mellett erotikus mozdulatok, Valmont pőrére vetkőztetett, férfiasságát virággal eltakaró testének a kitárulkozása a merészen feltáruló titkok birodalmát érzékeltetik. Az alma gyümölcshúsába való harapás az édenkerti bűnbeesés történetét idézi, Éva-Merteuil vaskarmaiba szúrva kínálja fel Ádám-Valmontnak. A test vallási kontextusban is értelmezhető, a Valmont nyakában lévő szakralitásra utaló kereszt-lánc a kicsapongó nemi élet, a pajzán gondolatok, a hét főbűn egyikeként szereplő bujaság vétkét is felvetik. Az abroncsszoknya terében pislákoló piros fény, az örökmécses egyúttal templomként is funkcionál: a benne lakozó transzcendens azt a paradoxont teszi látvánnyá, miszerint Krisztus mélységes szeretetből, önmagát feláldozva szenvedett az emberiségért. Merteuil azonosul a Krisztusi cselekvéssel, ahogyan a produkció végén egy katolikus népéneket egyre hangosabban interpretál a közönségnek: „Édes Jézus, neked élek, édes Jézus neked halok. Életemben, halálomban, édes Jézus, tied vagyok”.

Kvartett - Aradi Kamaraszínház

A szülő-gyermek viszonyt két fesztiválprodukció is tematizálta. A Kassai Thália Színház Philadelphia, nincs más út című előadása egy fiatalember utolsó otthon töltött éjszakáját mutatja be. Léner András rendezése rávilágít a fiú, Gar O’Donnel szociális kapcsolataira is. Az Amerikába készülő fiatalember karaktere egy megkettőződött énből tevődik össze: a környezetével kommunikáló külső énből és az eseményeket kommentáló-visszhangozó belső énből. A tudati duplikáció színpadi megnyilvánulásában a belső ént alakító függöny mögül érkező Nádasdi Péter mélyfekete ruházata is mutatja, hogy egy más világ (elme?) egyede. A fiatal fiú elutazása leginkább a házvezetőnőt viseli meg, könnyes szemmel reagál a fiú döntésére; a jobbára csak „szikkadt”-ként emlegetett apa szenvtelen, flegmatikus viselkedése a múlt emlékeinek felidézésekor töri össze „kisfia” szívben őrzött gyermekkori kincsét. A felnőttkor rideg és a gyermeki élmény eleven világa vetül össze kettejük párbeszédében. Sportcimborái is elbúcsúznak tőle, akikkel még sördobozos futballmeccset is játszanak; emléktárgyként az egyik még nadrágövét is ajándékba adja. A fiú alteregójának kérdésére – Miért mész el? – a külső én csak annyit felel, hogy „Nem tudom”. A magyar színházak találkozójának kellemes meglepetése volt a négy éve alakult Zentai Magyar Kamaraszínház Jóccakát, mama! című produkciója, mely egy amerikai írónő, Marsha Norman hasonló című drámájából (Jó éjszakát, mama!) készült színpadi adaptáció. A rendkívül szuggesztív előadás tulajdonképpen az életből kiszállni akaró Jessie utolsó estéjén keresztül szól az anya-lánya közti kapcsolatról. Egy cukrospapírokkal teleszórt padlózaton lévő, lukas belsejű babarózsaszínű körasztal terében bontakozik ki 360 fokos szögben a kétszereplős játék, mely a vidám színek ellenére komoly témát (szuicidum) csomagol ki közönségének. A főképp csak a lukas üregben lévő-mozgó lány helyzete eleve egyfajta bezártságra utal, amit a körbe-körbe járó, felügyelő-ellenőrző Mama alakja is bizonyít. Az öngyilkosság hátterében megbúvó elemek az élet körforgásszerű ismétlésébe való beleunás, a szeretetlenség állapotából való menekülés: „Kint se jobb, mint itt bent.” A lányt alakító Szilágyi Ágota az apa fegyverének megtisztítása után kézmosásra szólítja fel a Mamát, s ezzel a pilátusi kéztisztításra emlékeztető elemmel akarja elzárni anyját bűnös szándékától. Az utolsó vacsora allúziójaként tizenkét főre gondosan megterített asztal mellett a gyászfekete ruha felöltése fokozza a szertartásjelleget. Jessie túlvilágra jutásának erős kívánalma ellen a mintaanya szerepét felöltő és minden kívánságot teljesíteni igyekvő Mama is tehetetlen.

Klasszikus, magyar

A seregszemlén szép számmal szerepeltek a magyar drámaírók műveinek színpadi adaptációi. A Nagyváradi Szigligeti Színház „hazai pályán” maradva a nagyváradi születésű Szigligeti Ede társadalmi vígjátékát formálta saját nyelvére. Keresztes Attila rendező a Liliomfiban tulajdonképpen a színházcsinálás működésmódját igyekezett megteremteni a hófehér színű emeletes ajtókból kialakított várszínpad közegében. A szereplők cirkuszi bohócokká való elmaszkírozása, Mariska és Kamilla kisasszony vattacukros hangulatot árasztó fidres-fodros ruhái commedia dell’artés hatást kölcsönzött a figuráknak. A színpadi eseményeket Szellemfi bohóc kommentálja a nézőközönségnek. Keresztes koncepciójában nagyon erős a teatralitás irányába történő arányeltolás a szöveggel szemben. Az előadás leginkább az eltúlzás kifejezéssel jellemezhető mind színészi kinézet, mind a viháncolásig vitt montázsszerű poénos jelenetek tekintetében.

Füst Milán közel százesztendős Boldogtalanok című drámáját egy román rendező, Radu Afrim vitte színre a szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulatával. A színpad középen lévő hatalmas, furcsa kellékekkel (játékbaba, kitömött állatok, koponya, lampionok, mini hintó) teleaggatott kiszáradt fa már alapjában meghatározza a szereplők elfásultságát. Az előadás központi szereplője, özv. Húber Evermódné, akit a negyvenötös topánkát és parókát viselő Bíró József alakít, nemi keresztbeöltözése egyúttal jelzi, hogy sajátos feldolgozásról van szó. A szürkeruhás Húber Vilmosról nőkhöz (prostituáltakhoz) való viszonya enged következtetni kicsapongó életére, beteg kisfiával nem igazán foglalkozik. Anyjához intézett szavából kiderül, hogy tönkretette életét s emiatt tartozhat a nem szívesen látott vendég kategóriájába. A történetszövés töredezettségét a kissé bizarr, ám rendkívül látványos és artisztikus képek zuhataga ellensúlyozza. Az Afrim-féle Boldogtalanok-feldolgozás egy széthulló, romlásban lévő világ állapotaként, szociális viszonyainak töredékes karcolataként szemlélhető, amit az óriási „facsontváz” centerbe helyezésével határoz meg a rendező.

Boldogtalanok – Szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulata

Molnár Ferenc Üvegcipőjével a Kárpátaljai Megyei Magyar Drámai Színház mutatkozott be, az előadás egészét nagyfokú ambivalencia jellemezte. A földszagot árasztó fadeszkás talapzatú, fakózöld színű, kopottas díszletfalak nézhetetlenségét ellensúlyozta az Irmát alakító Tarpai Viktória bájosan szende, kecses színészi játéka. A szereplők ’20-as évekbeli jelmezviselete, Ferenc József képe mutatja, hogy a Trianon után keletkezett Molnár-mű (1924) színrevitelében korhű marad. A hierarchizált, olykor nyomorúságos emberi sorsok viszonyrendszere a kiszolgálás és kiszolgáltatottság dialógushelyzeteiben mutatkoznak meg.
Ha Katona József, akkor Bánk bán, ha Sepsiszentgyörgy, akkor Bocsárdi László. A Tamási Áron Színház rendezője színpadi tanulmányt készített Katona drámájából. Mi történik, ha egy 19. századi nemzeti klasszikus a 21. század színpadára lép? A szentgyörgyiekre oly jellemző sallangmentesség ebben a produkcióban is tetten érhető; Bocsárdi a színház adottságaiban rejlő tér-idő hatás kihasználását valósítja meg színészgárdájával. A színpadi ürességet a hanghatások-szövegmondások aurái töltötték fel energiáival. A történelmi kor fontos eseményei keretezik a tanulmányt. Helyfoglalás közben már auditív élmény érte a publikumot (Ha kimegyek a doberdói harctérre című dallal), amit egy hatalmas kivetítő vásznon futó rövid filmrészlet lejátszása követett. A kisfilmben a Tiborcot megformáló Nemes Levente idézett a régmúlt veretes textusaiból (Szent István intelmei; Bethlen testamentuma) megmozgatva és újrateremtve a történelmi valóságot. A világháborús muzsika és videó médiumai mellett a színpadon lévő mikrofonok, a magasba emelt „zenekari árok”, az emberi hang különböző regiszterei erősen hatnak az érzelmekre. A mai korba illesztett magyar nemzeti dráma címszereplője egy nemes eleganciájú, társai közül kiemelkedő dalia, ura s őrzője a magyarság színterének. Az egymásnak feszülő érdekellentétek térben is leképeződnek, aminek az utolsó méregcseppjét a koronát fejére tevő királyné mikrofonba mondott deklamációja adja: ”Jöjjön nagyúr!” Az idegenségtől való megtisztítottság fejeződik ki azáltal, hogy Bánk véres ingével mossa tisztára a magyar királyi korona szennyfoltjait. Az ezt követő filmkocka (Horthy Miklós bevonulása 1919-ben) és a fúvós zenekar Merre van a magyar hazám muzsikájával megkerülhetetlenné teszi annak megfogalmazását, hogy Bocsárdi Katona művén keresztül a magyar nép zivataros századairól és a honkérdésről gondolkodtatta el a nézőközönséget.

Bánk bán – Sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház

A magyar drámaklasszikusok sorozatát a Csíkszeredai Csíki Játékszín darabja zárta, akik Örkény István Tóték című tragikomédiáját állították színpadra. A tavalyi, 2011-es Finito című előadásukhoz képest kevésbé sikerült alkotásnak mondható az Örkény-adaptáció. A kredences konyhabelső és a háborús frontvonalakat ábrázoló, tájegységeket domborító díszlet realista környezetét ellensúlyozza a színpad másik oldalának műfüves padlóján legelő műállatok garnitúrája. Az olykor színes fényekkel megvilágított front-térkép szemet vonzó érdekessége ellenére kihasználatlansága miatt unalmassá válik egy idő után. A kinti világban zajló vérengzés az őrnagy színre lépésével megtelepszik a falu belső közegében, pontosabban a Tót család házában. Az első felvonás álmosító jelenetsorai hatására a nézőtér erősen megritkult a második felvonásra, amelyben a dobozolás mindent beborító túlfeszítettsége vitte túlzásba a tragikomikus élményvilágot. Victor Frunza rendezésében a Tótékat alakító fiatal színészek szerepeltetése a lázadó, rebellis generációt jelenítette meg a felsőbb hatalommal szemben.

Formabontások

A fesztivál első előadásában már színészként bemutatkozó Sebestyén Aba Székely Csaba szövegének színpadra állításával rendezői kvalitásait is igazolja. A Bányavirág némi túlzással élve székelyföldi groteszk mesének is nevezhető, melynek hangulatát a díszlet tetején üldögélő, az „égből pottyant mesevilág” érzetét keltő szalmakalapos furulyás bácsi figurája teremti meg a Marosvásárhelyi Yorick Stúdió és a Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatának produkciójában. Sebestyén rendezése azonban nagyon is földszagú, dokumentarista jelleggel bíró alkotás, melynek alcíme akár a „hogyan élünk Székelyföldön” is lehetne. A székely ember mindennapjáról készült színházi tanulmány szervezője a pálinkaivászat kiművelt szertartásossága. A részegség vizualizálásával is kijózanító kór-körképet fest a székelyek állapotáról. Az anonim és bizonytalan státuszú település (falu? község?) jelzi, hogy általános, nemzetfüggetlen problémával állunk szemben. A település társadalma részeges és furcsa figurákból tevődik össze: az apja gondozását nyűgnek érző gumicsizmás, piszkos nadrágú, iszákos Iván; a legműveltebbnek számító ivócimborája, az alkoholista orvos; a befőtthordás bajnoka, Irma és férje, a legjózanabb embernek titulált anyámasszonykatonája kinézetű Illés. A hajdanában működő bányatelep bezárása generálja az egymásból kibontakozó negatív eseményeket: a nincs munka, nincs pénz, nincs megélhetés helyzetéből a notórius pálinkafogyasztásban látnak menekülő kapaszkodót. A színpadon szinte kitapintható az elégedetlenség, a kilátástalanság, a kétségbeesettség érzése, mely hol a kacskaringós káromkodásban és csúnya beszédben, hol a dühkitörésben éri el csúcspontját. Az előadás „kijózanító” mozzanata a legjózanabb falubeli öngyilkosságának híre, mely tovább gyarapítja és rontja Székelyföld népszerű halálozási nemének mutatóját. Az előadás elején már történik utalás televíziófelvételre, melynek témáját a „milyen szépen élünk, mi itt Erdélyben!” felkiáltásszerű mondata szervezi, de valójában az öngyilkossági ráta magas arányának okára kíváncsi a riporter. A székelyek köré aggatott illúzió és a valós adatok egymásnak feszülése jelenik meg a produkciót záró riportbejátszásban, ahol a koszos ruhás Ivánból székely népviseletet öltő elegáns ember lesz a média kedvére, és arról próbál meggyőzni, hogy milyen szépen élnek ők, székelyek. De mindez csak médiamanipuláció.

Bányavirág - Marosvásárhelyi Yorick Stúdió és a Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata

A kísérőprogramban egy rendhagyó történelem óra is szerepelt a Magyarkanizsai Udvari Kamaraszínház jóvoltávól, akik 1918 őszirózsák-zuhanó repülés című kétórás előadásukkal a Monarchia felbomlása utáni időszak kulisszák mögötti történéseibe kalauzolták el nem csak a história kedvelőit. Igazán üdítő előadást hoztak létre a Kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetem Színház és Televízió Kara Magyar Színházi Intézetének végzős hallgatói, 10 című bájos produkciójuk éjfél után is frissítően hatott a nézőközönségre. A hét lányból és három fiúból álló osztály a színházi nyelv pluralitását és a teátrum terében rejlő lehetőséget kihasználva reflektáltak egymásra és a közönség reakcióira. Mindent megmozgattak a siker érdekében: mozgás-zenés-vizuális-non-verbális színház területéből vett szcénák skiccei alapján sokszínű tehetséges színművészt rejtő osztályról és míves műhelymunkáról adtak számot.

Hogyan tovább?

Kisvárda évről évre a sokrétű magyar színházi kultúrát összefogó és befogadó színhely kíván lenni s ezzel egyidejűleg reprezentálni próbálja a magyar nyelv gyökeréből kiinduló alkotóműhelyek pluralitását. A színházfesztivál azonban tartalmi sokszínűsége ellenére sem tekinthető makulátlan művészeti eseménynek. Évről évre ismétlődő problémát jelentenek a technikai körülmények, a színpad felszereltség gyengesége, a játékhelyszínek profizmusának hiányosságai, de az anyagi feltételek előteremtése is alig lehetséges. Utóbbi, a színházi fesztiválok szervezésében korántsem ismeretlen tényező egyik jól érzékelhető következménye, hogy az egyes társulatok éppen csak az előadás idejére érkeznek a városba, aminek következtében nem jöhet létre az egymással való találkozás, a közös munka, ahogyan a színházak közötti szakmai kommunikáció sem. A megfeszített munkamenet, a sűrű program szinte kulturális sokkhatásként csapott le a fesztiválozókra: idén is napi három-négy előadás zajlott, amelyek befogadása komoly szellemi-fizikai kihívás elé állította közönségét, ezt az éjjeli produkciók megtekintése még inkább igazolta. A több mint két évtizedes hagyomány ápolása és életben tartása elismerésre méltó teljesítmény, de legalább annyira releváns a változó világhoz való alkalmazkodás lehetőségeinek kutatása. Bizonyosan szükséges a nyitás egy racionálisabb struktúra, átgondoltabb tematika kialakítása felé – akár a kevesebb néha több vezérelve alapján, az olajozottabb színházi gépezet működtetéséhez. A periferikus helyzetben lévő határon túli társulatok művészi világa integráns része a honi színházkultúrának, ezért fontos, hogy a találkozó alkalmas platform legyen a magyar színitársadalom számára, ahol értelmet nyerhet a magyar színművészettel összetettségével foglalkozó diskurzus.

A fotók a fesztivál honlapjának galériájából származnak.