Az Irodalomtanítás Innovációjának Országos Műhelye (IROM) az Irodalomtanítás Kelettől Nyugatig projekt keretében nyitókonferenciát rendez Az irodalomtanítás megújulásának záloga: a tanárképzés címmel 2012. november 23–24-én a Debreceni Egyetemen. Az IROM mozaikszó 2012 februárjában, Az irodalomtanítás innovációja című konferencián hangzott el először Szombathelyen. Fűzfa Balázzsal és Bodrogi Ferenc Mátéval beszélgettünk.

Fűzfa Balázs: 1958-ban született Győrött. Irodalomtörténész, tanár, szerkesztő, tankönyvszerző. Szombathelyen él, a Nyugat-magyarországi Egyetem Bölcsészkarán tanít. Az élményközpontú irodalomtanítás program vezetője; az IROM alapítója.

Fűzfa Balázs egy vízitúra szünetében (Szinetár Csaba fotója)

Bodrogi Ferenc Máté: 1980-ban született Miskolcon. Jelenleg Debrecenben él, a Debreceni Egyetem Magyar Irodalom- és Kultúratudományi Intézetének tudományos munkatársa, irodalomtörténész, textológus. Mélyen érdeklődik az irodalomtanítás ügye iránt; az IROM társkoordinátora.

Bodrogi Ferenc Máté evezés közben

Bódi Katalin: Milyen céllal alakult az IROM, s kik a tagjai?

Fűzfa Balázs: Az IROM szeretne segíteni a magyarországi irodalomtanítás modernizációjában és megmentésében. Azt szeretnénk, hogy még 20-30-50 év múlva is legyen önálló óraszámmal rendelkező, magyar irodalom elnevezésű tantárgy a közoktatásban. Ez persze csak a formai cél, de ennek teljesülése elengedhetetlen a fő tartalmi cél megvalósításához: az IROM a magyarországi irodalomtanítás paradigmaváltását szeretné minden lehetséges értelmes eszközzel elősegíteni és elérni. Ehhez pedig minimumfeltételként az szükséges, hogy a jelenlegi, egyvágányú irodalomtanítás minél előbb – ismét – többvágányúvá válhasson. (Interjúnk készítése közben bocsátották társadalmi vitára az új kerettanterveket: magyar nyelv és irodalomból egyetlen kerettanterv létezik a középiskolai korosztály, illetve a hatosztályos és a nyolcosztályos gimnáziumok számára, azaz nincs választási lehetőségük az iskoláknak, tanároknak. Lásd itt, letöltés ideje: 2012. október 13.) Hogy a párhuzamosok ne csak a végtelenben, hanem az iskolapadokban ülők buksijában is találkozhassanak egymással.

Bodrogi Ferenc Máté: Három bázisa Szombathely, Debrecen és Budapest, ez azonban csupán koordinációs alapozottságot jelent, hiszen minden országos kezdeményezés csak úgy működtethető hosszú távon, ha intézményes alapjai, szervezeti működési feltételei jól strukturáltak. Ezt a műhelyt még véletlenül sem a hierarchikus, hanem a familiáris felépítettség elve vezérli: egyenrangú félként, kollégaként hívtunk meg a debreceni nyitókonferenciára elhivatott magyartanárokat, illetve az irodalomtanításban közvetlenül érdekelt egyesületeket, hivatalos pedagógiai intézményeket egyaránt. Nagy örömünkre az Oktatáskutató és Fejlesztő Intézet, a Magyartanárok Egyesülete, az Osztályfőnökök Országos Szakmai Egyesülete éppúgy elfogadta invitálásunkat, mint több megyei Pedagógiai Szakszolgálat, mint a Magyar Olvasástársaság, a Magyar Irodalomtörténeti Társaság, a Krónika Nova, illetve a Pedellus tankönyvkiadók, és nem utolsó sorban az Országos Széchényi Könyvtár. Ami hangsúlyozandó, hogy nyilvánvalóan nincs rálátásunk és esélyünk mindenkit meghívni körünkbe, ugyanakkor tárt karokkal fogadunk mindenkit, aki szeretne csatlakozni hozzánk. Az egyesülésnek nincsenek földrajzi vagy felkészültségbeli korlátai: érdeklődő egyetemi hallgatók, lelkes tanárjelöltek éppúgy részesei lehetnek, mint nyugdíjas mesterek.

S hogy mi is az IROM? Ahogyan én látom, tulajdonképpen egy közösség, egy Alpokaljától Erdélyig működő közös szakmai beszédtér kialakításának ambíciójával. Érdekvédelmi fórum, modernizációs műhely, egyszóval: összefogás. Legfőbb célja, hogy a terméketlenné vált, idejétmúlt vagy a mai viszonyok között egyszerűen már működésképtelen hagyományos stratégiák, irodalomtanítási, irodalomértési módok helyett a valódi, produktív reformokra, a ténylegesen (meg)újító kezdeményezésekre figyeljen: tesztelje, elemezze, propagálja, terjessze azokat. Potenciális szövetségesének tekint tehát minden olyan felső- vagy középfokú oktatási, valamint civil és állami módszertani műhelyet és szakmai munkaközösséget, amelyet foglalkoztat a tantárgy jövőjének formálása, gondozása.

Bódi Katalin: Hogyan lehet gondozni, formálni az irodalomtanítás jövőjét?

Fűzfa Balázs: A tantárgy jellegéből adódóan mindenekelőtt többféle (keret)tantervre és sokféle tankönyvsorozatra volna szükség. Talán még nem késő, de elengedhetetlen az irodalomtörténetiség elvének sürgős háttérbe szorítása és a tanulói kreativitás osztályozhatóságának elérése. Bevezetésképpen pedig az új olvasás- és szövegalkotási technológiákat kellene megismernünk és tanítanunk (részben megtanulnunk diákjainktól) az iskolákban. Arra volna szükség, hogy az irodalomtanítás direktívák halmazának ismeretelvű elsajátíttatása helyett a szellemi örömszerzés forrása és lehetősége legyen. Reproduktivitás helyett produktivitást az irodalomórákra! És sok drámapedagógiát, módszertani megújulást, SMS-alkotást, versillusztrációt, megzenésítést, hangos olvasást, közös versmondást. Élményt, élményt, élményt, mely valamilyen szövegből vagy szöveg segítségével teremtődik, és érkezik meg a lélekhez, mely felejthetetlenné tesz perceket, vonzódásokat, érzéseket. Az irodalomtanításnak az élet legfontosabb dolgairól kell(ene) szólnia: életről, halálról, boldogságról, szerelemről, örömökről és csalódásokról. Csak akkor tudja elhitetni nélkülözhetetlenségét a döntéshozókkal és az egész társadalommal, ha hozzá tud szólni a létezés legfontosabb kérdéseihez. A mondott általános, időtől független dimenziókon kívül ma ilyen kérdés például a szolidaritás, az idegenség, a környezettudatosság, a türelem helyzete a világban. Ha ezekről tud relevánsat mondani az irodalom(óra), akkor szükség van rá, ha nem tud, akkor egyre inkább az oktatás perifériáira fog szorulni. Az IROM ennek ellenkezőjét szeretné, mert az IROM látja, hogy nemcsak Kelet és Nyugat, de Ég és Föld között is az egyetlen lehetséges út az irodalmon keresztül vezet…

Bodrogi Ferenc Máté: Az irodalomtanítás jövőjét úgy lehet gondozni és formálni, hogy a jelenét gondozzuk és formáljuk. Hogy közösen megkíséreljük átlátni, bizonyos jelenleg bevett vagy éppen újonnan „épült” utak hova vezetnek, s ezek közül melyek érdemesek a megőrzésre, melyek formálandók, s melyek azok, amelyeket jobb, ha minél hamarabb elfelejtünk. Mindezt próbákkal, prognosztizálással, nemzetközi trendek és eredményességi mutatók figyelembevételével, reflektív kultúrakövetéssel, optimális pedagógiai hozzáállással és természetesen terepmunkával végezve, mindig a józan konszenzus, illetve egyfajta bölcs és közös derű fényében – merthogy irodalmat tanítani (azért) mégiscsak öröm. A Magyartanárok Egyesületének elnöke, Arató László több nyilatkozatában kifejtette, hogy sem az etatizált központi tanszabályozásban, sem az egyoldalúan liberalizált, helyi kisközösségek apró sejtjeire széthulló helyi mikro-fejlesztésekben nem hisz, hanem az e kettő között elgondolandó olyan projektszerű modernizációkban, melyeket koordináló központok, s az ezek köré szatellitként kapcsolódó munkacsoportok végeznek. Nem erre gondolt elnök úr, de az IROM minden bizonnyal valami ilyesmi, mely egyben régiókat is egyesít, alapjaiban kerülve ugyanakkor bármiféle „abszolutizmust”.

Bódi Katalin: Hogyan fog gyakorlatban működni a projekt?

Bodrogi Ferenc Máté: A közös találkozókra évenként kétszer kerül sor, ősszel Debrecen, tavasszal Szombathely városában. A kétnaposra tervezett alkalmak a konferenciák és a workshopok munkaformáit fogják ötvözni: a fórumokon, kerekasztal-beszélgetéseken mindig szó lesz egy előre meghatározott témáról – például a kultúraközvetítés változásairól, a kötelező olvasmányokról vagy éppen a kortárs irodalom jelentőségéről –, a hangsúly azonban a gyakorlatra, a különféle bemutató órákra, demonstrációkra, a közös műhelymunkára fog helyeződni. Az előadások és a kerekasztal-beszélgetések szövegei az IROM Könyvek-sorozatban jelennek majd meg, a bemutató órák, illetve a különféle ppt-prezentációk, videós anyagok pedig az IROM leendő honlapjára fognak kerülni.

Bódi Katalin: Az Irodalomtanítás Kelettől Nyugatig konferencia- és könyvsorozat nyitóeseménye 2012. november 23–24-én lesz Debrecenben, a Debreceni Egyetem Magyar Irodalom- és Kultúratudományi Intézetének szervezésében. Az alkalom címe: Az irodalomtanítás megújulásának záloga: a tanárképzés. Milyen célokkal szervezitek ezt az eseményt s milyen közönséget vártok?

Fűzfa Balázs: „Belépés csakis világmegváltóknak” – mondhatnánk. Ám jól tudjuk mindannyian, ez legfeljebb tízezer évenként sikerülhet, a következő lehetőségtől pedig még vagy nyolcezer év választ el bennünket. – Röviden s komolyabban szólva: mindenkit várunk, akit aggodalommal tölt el, hogy ma Magyarországon az irodalomórákon – tisztelet a számos kivételnek! – nem érzik jól magukat a gyerekek. Hogy frusztráltnak és túlfegyelmezettnek kell lenniük, hogy a tanárok (többsége) meg sem kísérli, hogy figyelembe vegye az ő ötleteiket mondjuk egy vers értelmezésekor, hogy megértse az övétől távol álló szövegfogalmaikat, hogy elolvassa a verseiket, hogy egyáltalán meghallgassa őket. Mindenkit várunk, aki még mindig hisz abban, hogy magyartanárnak lenni a legszebb hivatások egyike, hogy – amiképpen diákjaimnak szoktam mondani – irodalom nélkül lehet élni, csak nem érdemes.

Bodrogi Ferenc Máté:A közönséget illetően a válasz nagyon egyszerű: minden érdeklődőt várunk. Aki ezért az ügyért képes eljönni Debrecenbe s végigülni egy egész délutánt, aztán nekimenni a szombati napnak is, az manapság nevezhető elkötelezettnek, legyen főiskolás, doktorandusz, vagy éppenséggel gyakorló irodalompedagógus. (Az ülőhely biztosítása érdekében ugyanakkor nem árt előzetesen jelentkezni a programban feltüntetett címen.) Ami pedig az alapvető célokat illeti, azok nagyrészt megegyeznek egy mindenkori projektnyitó rendezvény céljaival. Szeretnénk a szakma prominens és karakteres képviselőit megszólaltatni, s egy olyan találkozót összehozni, ahol térben és időben már csak azáltal is történik valami, hogy ezek az emberek egyszerűen együttvannak. Az efféle élő-tablóknak igen fontos szerepet tulajdonítok, a fontoskodás csapdájától óvakodva is egyfajta allegorikus jelentőséget: hogy az irodalomtanítás-szakma le tud ülni egy asztalhoz, mi több, beszélgetés moraja hangzik fel; ez pedig – néha – elég. Persze nem csupán e tablóban gyönyörködhet majd az, aki eljön: lesz felsőoktatási fórum kiváló egyetemi szakemberek vitaindító előadásaival a magyartanár-képzés defektusairól és megújulási lehetőségeiről, mely kérdés különösen fontossá vált azóta, hogy tudjuk, újra „rendszerváltás” lesz az oktatásban. Az új NAT és Kerettanterv, valamint a magyar irodalomtankönyv-térkép ügyét népes kerekasztal járja majd reményeink szerint alaposan körül, a konferencia második napján tartandó gyakorlatorientáltabb workshopon pedig folyóirat- és tankönyvbemutató, varázstábla- és ppt-prezentáció, nagyváradi mini-fórum és bemutató óra, valamint interaktív műhelymunka és zenélés egyaránt lesz. A konferencia bizonyos részeit a már szóba hozott IROM Könyvek második kötetében tervezzük megjelentetni. A programok között szerepel e sorozat első számának bemutatója is, mely az együttműködés közvetlen előzményét jelentő, 2012 februárjában Szombathelyen tartott konferencia bővített és szerkesztett anyagát tartalmazza.

Bódi Katalin: Mi van ebben az első kötetben, miért lehet hasznos az irodalomtanárok képzésében egy ilyenfajta kézikönyv?

Fűzfa Balázs: A már említett, 2012 tavaszán, Szombathelyen rendezett „bevezető” konferencia arra a kérdésre kereste a választ, hogy egyáltalán érdemes-e létrehoznunk az IROM-ot. Jómagam közel három évtizednyi irodalomtanítás, sok-sok öröm s nem kevés kétség után – ti. hogy érdemes-e egyáltalán ekkora fába vágni a fejszénket, hogy lesz-e elég szándék és akarat a paradigmaváltáshoz – a kolléganők, kollégák és diákok biztatása révén arra az elhatározásra jutottam, hogy igen, mégiscsak érdemes.  (Határozottan emlékszem, hogy ezt gondoltam akkor. Lehet, hogy ma már mást gondolnék – lásd fentebb az időközben vitára bocsátott kerettantervet. Az IROM-ot azonban most már egészen biztosan létrehozzuk, az irodalomtanítás egyvágányúsítása ellenére is, vagy talán éppen azért.)

A konferenciára olyan előadókat hívtam meg, akik erősen érdekeltek az irodalomtanítás szemléletváltásában, vagy már korábban is fontos szerepet játszottak az irodalomtanítás fejlesztésében, akár országos kérdések eldöntésében – tankönyvszerzők, OKTV-tétel-felelősök, érettségi elnökök, hivatásos tankönyvbírálók stb. –, illetve sokakat invitáltam az újabb nemzedékekből, korábbi és mai tanítványaim közül. Emellett rendkívül fontosnak tartom, hogy a szomszédos burgenlandi, illetve a szlovákiai (csallóközi) magyarirodalom-oktatást is bemutatta egy-egy előadó. (Ne feledjük, hogy az irodalomtudomány megújulása is a „perifériákon”, az újvidéki és a kolozsvári magyar tanszékeken kezdődött a múlt század hatvanas–hetvenes éveiben – mert szerbre, illetve románra mindent lefordítottak, magyarra szinte semmit a korszerű szakirodalomból, s e két nyelv közvetítésével a kolozsvári és az újvidéki irodalmárok 10–20 évvel megelőzték a sokkal nehezebben mozduló magyarországi kutatást és felsőoktatást – Bányai János újvidéki és Láng Gusztáv 1984-ig kolozsvári, utána szombathelyi professzor szíves szóbeli közlései alapján.) Szeretem, ha az általam szervezett konferenciákon sokan beszélnek keveset, s nem kevesen sokat. Ezt a módszert én célravezetőnek gondolom, mások zsúfoltnak tartják a programjaimat. Mégis azt gondolom, felfogásom azért jogosult, mert éppen olyan színgazdag konferenciákat szeretnék szervezni, mint amilyen a tanácskozások tárgya, maga az irodalom.

Nos, a kötetben mintegy 220 oldalon ennek az „útkereső” konferenciának az anyaga jelenik meg némileg bővítve és a szombathelyi Bolyai Gimnázium diákjainak illusztrációival színesítve. Abban reménykedem, hogy már ez az első kötet is több lesz azonban, mint egy konferencia reprodukciója, s akár módszertani segédanyagként is használhatóvá válnak egyes részei. (Hogy mást ne említsek, egyik kiváló könyvtár szakos hallgatóm azt mutatja be, hogyan tudunk a – buta! – mobiltelefonunkkal e-bookot készíteni. S ha van néhány ilyenünk, akár még a diákok tiszteletét is kiválthatjuk – ezt persze már csak én teszem hozzá…)

Bódi Katalin: Milyen jövője lehet az irodalomoktatásnak?

Fűzfa Balázs: Legszívesebben a kérdésre adott válasz helyett három pontot tennék ide szögletes zárójelben. Nemcsak azért, mert Aranytól vagy Ottliktól tudhatjuk, hogy a hallgatás sokkal többet mondhat a szavaknál, hanem mert örök optimista létemre az utóbbi napokban kétségeim támadtak az irodalomtanítás pozitív jövőképének lehetséges szavakba öntése kapcsán (lásd újra fentebb az időközben vitára bocsátott új kerettantervet)… Ugyanakkor azonban azt is tudom ma már, három évtizednyi tapasztalattal a hátam mögött, hogy a mi szakmánk sem működik másként, mint sok más (bölcsész)szakma; éppen adott minőségét rengeteg tényező befolyásolja: a politikai áthallások miatti félelemtől kezdve „a millió egyéni érdekszövedék kibogozhatatlan hálóján keresztülvergődni úgyis lehetetlen”-elv érvényesülésén keresztül az anyagi szűkösségre való hivatkozásig ezerféle változatban lehet ürügyet találni arra itt is, hogy az ember ne dolgozzon. Vagy csak nagyon keveset. Csak éppen annyit, amennyit feltétlenül muszáj.

Az irodalomtanítás vidékén is legalább annyi érdek szolgálja a semmittevés hatalmát, a „legjobb, ha minden marad változatlan”-elvet, mint az élet más területein. Jómagam azonban mérhetetlen naivsággal ma is azt gondolom, hogy nemcsak „azért vagyunk a világon, hogy otthon legyünk benne”, hanem elsősorban azért, hogy az otthontalanságérzésből fakadó küzdelmeket, mindennapi önlegyőzéseink lehetségességét megtanuljuk. Merthogy természetesen a Tamási-mondat sem a lokalitásra, hanem a nyelvre utal. A nyelvben való otthon meglelésére. Ami valójában azt jelenti, hogy mindegy, térben és időben mikor és hol létezel a világban, de összhangban élhetsz önmagaddal. Ennek felismertetésére pedig csak a művészet képes – élmények segítségével. Az irodalom(tanítás) pedig első renden nem más, mint művészet. Nem irodalomtörténet, nem „biográfia-tan”, nem hókuszpókusz versciklusokkal és évszámokkal, költők anyukájával és szerelmeikkel, hanem valóságos, zsigeri élmény. Belsővé vált világtapasztalat. Kegyelmi pillanatok halmaza. Otthon ugyanis akkor vagyunk a világban, amikor azok vagyunk, akik vagyunk. Amikor érzéseink azonosak vágyainkkal és gondolatainkkal. Amikor a szavaink, amikor a nyelvünk azonos velünk. Amikor az öndefiníciónk, az „önkiterjedésünk” azonos a szóval, a verssel – valahogy úgy, mint Petőfinél: „Ha férfi vagy, légy férfi!”

Bodrogi Ferenc Máté: A kérdés tőlem jóval felkészültebbeket is próbára tenne, így egy alamuszi retorikai húzással most inkább arról beszélek, hogy én milyen jövőt képzelek el neki szívesen. Egy olyan világban, ahol már nemcsak a rádió van a könyv mellett a kisszobában, hanem technomédiumok valóságos arzenálja az i-Podtól a plazmatévéig, vagy ahol a Cseh Tamás-daloknak már nem értjük, és nem is akarjuk érteni a lényegét, nagyon nehéz mit kezdeni az irodalom mint tantárgy hagyományos tartalmaival, sőt még a legjobb értelemben vett klasszikusokkal is. A külső memóriatárolók és a másodperc törtrészével dolgozó Google korában egyáltalán a tartalom-tudással és a papírt lapozgató tartós olvasással nehéz mit kezdeni. Úgy gondolom, a tanár eszményi olvasója, a szépirodalmi olvasó ott születik meg igazán, ahol beszélgetni kezd a klasszikusokkal, ami alatt én itt és most azon minimális korpuszt értem, amelyet az idő és a konszenzus (nevezhetjük közös érzéknek is) egyaránt klasszikusként tartott meg, nyilván nem véletlenül. A probléma azonban ott van, hogy az irodalomoktatásnak ma nem vagy ma sem csupán a szépirodalommal van dolga, hanem szövegekkel, melyek látható vagy láthatatlan módon szobrokba vannak gyúrva, képekre festve, lapokra nyomtatva, CD-kre égetve. Ezek meghódításához, a kultúra bevételéhez pedig manapság nem tartalom-tudásra, hanem technikai eszköz-tudásra és helyzetmegoldó műveleti öntudásra van szükség (nevezhetjük fronézisnek is), mely a klasszikusokat elérendő célnak tekinti, de nem alapnak, mert a jelfejtés alapjai ma a mediális átmenetekben vannak, a különféle üzenetek közegeinek kiismerésében, mely komplexitás érzékszerveinket ugyanúgy megdolgoztatja, ahogyan fürkésző agyunkat, olykor-olykor elbűvölve mindkettőt. Az utóbbi idők egyik, az oktatásban különösképpen érdekelt (irodalom)elméleti fejleménye nem véletlenül éppen az, hogy a képzelet hatalmának, a nyelvben-lét belátásainak diszkurzív világáról átkerült a hangsúly az irodalom rock-koncert jellegű teljesítményeire, amely a társművészetekkel szövetkezve már nem az imaginárius, hanem a zsigerekig hatoló totális tapasztalat érvényét fogja nyomatékosítani. Ha nem csupán átadni akarjuk a tudást, ha az irodalomóra ennek mintájára mintegy „fesztivalizálódni” kezd, akkor a padok koptatói elkezdenek involválódni, egy igen szép régi nyelven szólva, a szövegek történő igazságába, mely olykor „csak” érdekes vagy tanulságos, de olykor megnevettető, sőt, olykor megríkató, arcunkat zsibbasztó, hátunkat bizsergető. Ha a bevonódás megtörtént, akkor jöhet a munka a klasszikusokkal – ha nem így történik, akkor, úgy hiszem, csak az orrpiszkálás marad. Persze ilyeneket mindig könnyebb mondani, mint csinálni, harminc gyerekkel szemközt. Mindezt ráadásul jelenleg kormányzati alapokmányok, illetve az irodalomnak a történelem tantárgyát megszégyenítő drámai átpolitizálódása teszi még problematikusabbá, pedig nem is titáni átalakulás, csupán egy mindenkori arany középút kellene (nevezhetjük mértéknek is…). Annak idején a literatúra még mindent jelentett, ami írott nyelvi formát kapott, botanikai értekezést éppúgy, mint vajákos ráolvasást. Az idő azonban elhozta az írott szövegek fogalmi megkülönböztetéseit, és lett szépirodalom, szakirodalom, tömegirodalom stb. Manapság azonban mintha újra az egységes „literatúra” lenne mindaz, ami körbevesz bennünket posztok és kommentek, SMS-ek és beúszó médiaajánlatok formájában, ezzel az e-literatúrával pedig szintén kezdeni ajánlatos valamit, tantervi érvénnyel. Akkor talán lenne egy olyan tantárgy, ahol az alapvetően tényleg a jelenkori használt nyelvre épülő és az azzal dolgozó úgynevezett nyelvtan, és a fenti irányultságú úgynevezett irodalom valami közös egészben érne össze, s miközben örülnénk, hogy ez is megvan, olvasnánk a YouTube-ot is, meg az Az arany embert is.

***

 Az IROM honlapja és a novemberi konferencia részletes programja itt található.