Rend

Reggel és este találkoztunk.
Ügyesen szétválasztottuk
a napközbeneket.
A határsértéseket
szó nélkül kerültük.
Vigyáztunk. Nem kértünk
és nem adtunk
részt abból, amit úgy hívunk
nappal (amit úgy hívunk
élet).
Ne folyjunk egymáséba
idő előtt.
(az idő kulcsfogalom)
Most: ugyanilyen kimondatlansággal
szegjük rendünk szabályait.
Időben.

2012. április

 

Az első kert

Nefelejcsekből rakod az ágyam.
Így szeretsz. Lehajtani lágyan,
s hajamba kócolni százszorszépeket.
Hogy aztán rólad álmodjak, veled,
s mikor hunyt szemmel nem fogom kezed,
álmaim akkor is kékek legyenek.

Mert egymagam indulok, lépek
pitypangszínű útján az égnek.
Zsebembe rózsát rejtesz, levendulát,
hisz velem csak szembogarad jöhet:
kísér, fényes feketén követ
a kertfalon, sövényen, kapukon át

fel a sarkcsillagig, ott a határ,
ott ahol már forgószél a táj.
Én meg addig futok, míg el nem érem,
míg el nem fogy alólam a tejút,
míg hozzámig egy fénycsöpp se jut.
Akkor a napgolyó is már csak egy érem,

de én hullok fejvagyírásképpen,
zuhanok végig űrnyi sötétkéken;
eltévedéseim fújnak, rőt szelek,
zsebemből kiperegnek a szirmok.
Tenyeredbe mégis visszahullok.
Nefelejcsek közt ébredek.

2010. július

 

Estékben-rítus

Vannak sose múlók.
Dolgok, amiket újra és újra rágok.
A gittegylet minden tagja én vagyok.
Egyre íztelenedsz a fogak alatt,
és néha már magam
mögé köplek az utcán.
De te évek múltán is maradsz,
közhely leszel, és estékben-rítus,
mert így szokás, hogy magam
mellé rakjalak az ágyon.
Észre sem veszem,
az üveg szélén a gittet kapargatom,
véresek a körmeim, amikor lefekszem,
pedig már régen jól vagyok.
Kilátástalan a túl sokat tapogatott ablak.
Vannak sose múlók.

2011. november

05_1

Boros György fotója