A nyár tüzével búcsúzz el te is, barátom,
Ezt írja, vállra a tarisznyát s idulj könnyek nélkül
És anélkül, hogy… vagyis, majd a végén ide jut,
De kezdeni nem ezzel kellett volna, hanem a felemelkedéssel,
Hanem azzal, hogy megered az eső például,
Fénylő húrjain felzeng két cserép muskátlim (muskátlija),
Nekem két (hat) cserép fűszernövényem,
Minden hajtásuk egy-egy elvarázsolt leányzó,
És csodálják magukat a tavaszi patakok tükrében.

A fűszerek lepusztultak, a tél legyalulta a kertet, bent
Sem volt elég fény, elég meleg, száradtak, most kezdenek,
Ahogy kiviszem, lemosom őket, élni, mint egy-egy
Elvarázsolt… Olyan vagy, hogy közben a lényeggel is
Haladjunk, mint véletlenül együtt maradt roncsai
A hajónak, ami egykor Rummal és kávéval, különös
Fűszerekkel – a curry télen kétszer is rossz ízt adott –, selymekkel
És tengeri kagylókkal rakottan szántotta a végtelen (satöbbi) óceánt,
És osztotta szét magát a négy világtáj raktáraiban.

Világos, csoszógó öregasszonyt szólít meg itt, nem
Magát írja le, ennyiben téves az idézet, mellébeszélés, de!
Neki ez a hölgy örök közeli szomszédja, ezt is írja,
Aki hozzá naponta bekopog az ajtón, és üdvözli,
Őt, a sokkal fiatalabbat, jó reggelt kíván neki, jó jészakát,
De nem ezért jön, hanem hogy megmutassa magát,
Hogy szomorú példázatot nyújtson mindannyiunkról.
A régi polcot lepakoltam, kivittem, ezekre kerül a
Fent említett hat cserép, mivel még nem osztottam szét.

Én még nem osztottam szét, ezeket, magamat (élek) a négy
Világtáj raktáraiban. Így, ilyen lendülettel gondolok
Rád most, fölülről lefelé, előnyöm homályából köszöntelek,
Az élők magabiztosságával, elvégeztem a hajnali fürdést
És munkához látok. Kiviszem a fűszereket, a cserepeket
Le kell mosni, a polccserét el kell végezni, kint hely kell,
És így tovább: mert jó így, egyedül lennem, magamnak,
Szétosztatlanul, ahogyan egyszer te is, egy jó hétköznap
Egyedül álltál, magad, és nem fáztál, mert otthon voltál magadnál.

Hideg van és nem fázol, sötét van és nem félsz,
Írod, mert miért is félnél, otthon vagy magadnál,
Annál az embernél, akit nagyon jól ismersz.
A rozmaring a sok nyírástól, rozmaringos hallevestől
Rágott, viszem ki, és akkor papucsom a teraszajtó küszöbén,
Végigküszködök egy végtelen pillanatot, fennakad,
Magamból kibillenek, kezem nincs, könyököm rövid,
A lábam mozdulatlan, és semmi kedvem sincsen
A magam otthonából így kifordulni, kiesni a teraszra.

Én nagyon jól nem ismerlek téged. A másik ember idegenségével
Nézlek, a telt időből visszafordulok hozzád, magamból,
A magam otthonából kizuhanok, fűszerrel megrakottan,
Végül nem esek el, a papucsot kirántom a lábtörlőből
Vagy miből, küszöbből, fél kezemmel a levegőt ütöm,
Könyököm a falba lehorzsolom, míg a belőlem ingaként kilendült
Súlypontom visszaügyeskedem magamba, de megvan,
Úgyhogy megállok egy pillanatra, a megtörés utáni felemelkedés,
Csupaszon – írod –, körülbelül úgy, ahogyan megszülettél.

Boros György fotója