A sorozat a Megtagadva című regényhez kapcsolódik, a háború szemtanúival készített interjúkon alapul, s többnyire a regényből kimaradó, valós történeteket mond el.

 1940-ben, miután Nádasdról Miskolcra költöztünk, engem a kőszegi katonai iskolába írattak be. Hárman voltunk testvérek, a katonai akadémia pedig ingyenes volt, ami könnyebbséget jelentett a szüleim számára, ezért szántak engem ilyen pályára.

A kőszegi iskola négyéves katonai intézet volt, de alreáliskolának is számított. Tíztől tizennégy éves koromig, ’40-től ’44-ig jártam oda. Miután a négy évet kijártam – az akkori iskolarendszer szerint – a felsőbb osztályokat hadapródiskolában kellett volna folytatni. Én a tüzérekhez kértem magam, föl is vettek Nagyváradra, ’44 szeptemberében oda kellett volna bevonulnom. A román kiugrás miatt azonban a hadapródiskolát Váradról áthelyezték Kőszegre, majd kimenekítették nyugatra több más intézménnyel együtt. A zavaros körülmények miatt apám engem már nem engedett bevonulni hadapródnak, és így maradtam életben. Az osztálytársaim közül ugyanis többen bombatámadás áldozatai lettek. ’44 őszén Szombathelyről éppen nyugatra szállították volna őket, amikor a pályaudvart szőnyegbombázás érte. Sokan odavesztek, köztük a legjobb barátom, egy Papp Miklós nevű fiú is.

Hiába 1944-et írtunk, addig a háborúról közvetlen élményt nem szereztem. Kőszegen a tanáraink sokszor beszéltek a frontról, de természetesen az akkor uralkodó felfogásnak megfelelően. Egyik tisztünk a német csapatok oroszországi visszavonulását úgy magyarázta, hogy az egy tervszerű intézkedés része, csupán csak azért történik, hogy kiegyenesítsék a frontvonalat, és utána könnyebben ellenállhassanak.

44 márciusában, amikor a németek megszállták Magyarországot, már éreztünk valamit. Feltűnt, hogy a tisztek nem mentek haza a városi lakásukba, hanem bent maradtak az intézetben. Minket is felsorakoztattak és fegyelemre szólítottak fel, összetartásra buzdítottak. Ők már tudták, hogy a németek be fognak jönni, azt azonban nem, hogy mi lesz a parancs, ellenállunk vagy sem. Ezért maradtak bent, sőt fegyvert is osztottak – nem nekünk, mert mi gyerekek voltunk – az altiszteknek, a tiszteknek, meg a kisegítő személyzetnek. A németek Ausztria felől jöttek, Kőszeg határváros volt, ha lett volna valamiféle ellenállás, itt kezdődött volna. Akkor éreztem meg, hogy a háború, amely addig a térképeken követett valami volt csupán, elért bennünket is. Végül is a német megszállással szemben, mint köztudott, semmilyen ellenállást nem tanúsítottunk, és a mi életünk is visszatért a rendes kerékvágásba.

44 nyarán Nádasdon vakációztunk. Egy napon a nővérem, Éva és édesanyám bementek a húsz kilométerre lévő Kassára, ahol hallották a bombák becsapódását. A szakirodalomban sokat elemezték, hogy kik bombáztak, akkor mindenesetre azt mondták: az oroszok, és ezért lépett be Magyarország a háborúba. Lóri bácsi, apám öccse, önként jelentkezett katonának, Gida unokabátyám már egyenruhában járt, egy másik unokatestvérünk ugyancsak, tehát Nádasdon is érződött a háború.

Nádasd a háború után ismét Szlovákiához került. Nem tudtuk, hogy ’44-ben az utolsó nyári szünetünket töltjük ott. A nyár végén Évát és engem hazahoztak, kis húgunknak, Lilinek azonban, aki szívbeteg volt, úgy gondolták, jobb lesz ott, mint egy nagyvárosban.

Úgy volt, hogy ősztől Miskolcon járok gimnáziumba, a tanítás azonban nem kezdődhetett meg, mert az iskolákat hadikórház céljára igénybe vették. Október 15-én anyám elküldött minket édesapámmal egy kölcsönkért autóval Nádasdra, hogy hozzuk haza Lilit és azokat az értékeket, amiket odamenekítettek. Gyönyörű, szép őszi vasárnap volt, emlékszem. Miután megérkeztünk, apámmal és a kollégájával kimentünk a Pomáskára, az erdőbe, és amikor visszaértünk, nagymamáék azzal fogadtak bennünket, hogy a rádióban elhangzott Horthy fegyverszüneti kérelme, a proklamáció. Apám teljesen elbizonytalanodott, mi legyen Lilivel, mert ha béke van, akkor jó, de ha folytatódik a háború… Dilemmázott – telefon nem volt, hogy meg tudja anyámmal beszélni –, végül úgy döntött, hogy ott hagyja, mert nagyobb biztonságban lesz a lánya egy eldugott faluhelyen a rokonoknál, mint Miskolcon, az iparvárosban, hiszen Diósgyőrt biztosan bombázni fogják. Visszamentünk, úgymond dolgavégezetlenül. Anyám nem örült a döntésnek, haragudott édesapámra, amiért Lilit nem hozta vissza. Nem volt azért ez olyan éles nézeteltérés közöttük, mert ő se tudta egyébként, hogy mi lesz. Utólag visszagondolva, mégis jobb lett volna elhozni szegényt, mert Miskolcon nem ért atrocitás bennünket, ő pedig sok mindent átélt a nádasdi pincében, hiszen ott egy egész hónapra megállt a front.

Október közepétől nem tudtunk róla semmit egészen ’45 tavaszáig, amikor tetvesen, rühesen került elő. Nagymamáék rábízták egy tanító házaspárra, akik szintén menekültek, és ők hozták el. Akkor még nem állt helyre a vonatközlekedés, úgyhogy kerülő utakon, Szabolcson keresztül jöttek egy tehervonaton, amit össze-vissza tologattak, három napig tartott az útjuk Kassáról Miskolcra. Amikor Lili megérkezett, anyám a ruháit rögtön elégette, őt megfürdette, a haját leborotválta, és szerzett gyógyszert a rühes kezére. Egy hét alatt rendbe hozta, és egyesült végre a család.

a kép forrása: mek.oszk.hu

*

A sorozat korábbi részei a linkekre kattintva olvashatók:

Az én háborúm, 1. rész: Apukát bevitték katonának
Az én háborúm, 2. rész: Itt vannak a ruszkik a nyakunkon

Az én háborúm, 3. rész: Se nevük, se emlékük

Az én háborúm, 4. rész