Az elefántok a meredek hegyoldalon sorra letérdeltek. Az erejük, s nem az útjuk végéhez értek. Az igazi csata még ezután várt volna rájuk az Alpok hágóin túl. A harminchét elefántból már csak ketten léptek a Pó völgyébe, hogy Hannibál seregeit erősítve megtörjék Róma dominanciáját. A hadjárat viszontagságai során majd a felére apadt sereg mégis a történelem és a hadvezetés iskolapéldájává vált, mert Hannibál képes volt a nehezebb utat, a veszélyesebb és kétségesebb megoldást választani. Penge éles logikával, komoly hadvezetési tapasztalattal, nagy gyakorlati érzékkel rendelkező katonák sem tettek volna egy árva petákot arra, hogy a pun sereg a birodalom szívéig masírozik. Az ellenséges vitorlákat kémlelő őrök pupillája kitágult és megkékült ajkakkal kiáltották: „Hannibal ante portas!” – Hannibál a kapuk előtt! 1600 km menetelt katonáival, hogy szembenézzen valódi félelmével. 

Hamvas Béla szerint mi épp fordítva cselekszünk, mint Hannibál. Ha ő harci sikereket akar elérni, akkor hazai terepen marad. Lelke azonban a dicsőség panteonjába vágyott. „A siker a legkisebb, a dicsőség a legnagyobb ellenállás irányába fekszik.”- mondja Hamvas. Tehát minden kereszteződés, útelágazás, minden meghozott döntés, elodázott válasz a veszélyes kategóriába sorolható.  A választásunkat a legapróbb dologban sem bagatellizálhatjuk el.

Skjoldborg megható regényében, a Lenében, a tanító egy hideg, hófúvásos napon pappá kell előlépjen. Bár a vizsgáját a gyülekezeti bizottság előtt nem tette le, de most vészhelyzet van. Az árva, nyomorék pici lány még nincs megkeresztelve, s kitudja, lesz-e a beteg gyermeknek másnapja. Döntés előtt áll. Veszélyes útelágazáshoz ért. Cserbenhagyja a gyermeket és szükségből támadt gyámjait vagy tegye kockára az állását, ha valami balul üt ki? Végül rááll a reggel még lehetetlennek tűnő vállalkozásra. Ha nem is tökéletesen – elfeledve kimondani a gyermek nevét – de megkereszteli Lenét. A jelentéktelen falu, csöppnyi házikójában helyreáll a világ rendje. „Az öreg, rokkant tanító szelíd aggastyánná szépül, az Isten szolgájává lesz, aki ebben a pillanatban elfeled minden hétköznapi, kicsinyes dolgot. Megkereszteli a gyermeket a Szentháromság nevében és leönti háromszor vízzel. […] Alázatos mosoly pihen a szemei fölött, mintha a lelke még mindig ott időzne abban az ünnepélyességben, amelyet eddig még sohasem élt át, bármilyen rövid is volt az.”- olvashatjuk a regényben. Ez az ünnepélyesség a bejárat a dicsőségbe, bármennyire rettentő maga az útelágazás.   

William Turner: Hóvihar - Hannibál és seregének átkelése az Alpokon, 1812, Tate Gallery, London