Kifestettek. És becsavarták a hajam. Olyan más vagyok így. Anyára hasonlítok. A szemem. De én már látom ezt egy ideje. Reggel a tükörben. Ahogy telik az életidőm, egyre inkább anyára hasonlítok. Csak a szemüveg miatt kevesen látják. Anyát a szememben. Én sosem értettem. Mikor kislány voltam. Anya miért áll ott a tükör előtt annyit és színesíti magát. Ő anélkül is nagyon szép. És ahogy én most nézegetem magam. Látom. Eltűnt a lányos kisbájom. Egyszerre nő lettem. Kicsi diszkrét smink. És máris nő vagyok. Karakteresen. No persze nem mintha ezen múlna. Persze hogy nem. De azért becsapós ez. Valljuk be. Festékkel a világ. Másabb. Anya nő akart lenni. Most jövök csak rá. Értem már. Nő.

Engem nagyon zavart és idegesített. Hogy bizgerélték az arcom. Ha magamnak kellene csinálnom, én összefirkálnám az arcomat mint az ovisok a rajzlapot. Idegileg nem vagyok kifinomult ehhez a női művelethez.

Otthon még megnézem néhányszor magam a tükörben. Kis hiú. Mondom a tükörnek és fintorgok egyet. És ezek a hullámok. Dögös. Komolyan mondom. Pedig nem vagyok dögös nő. De ez a jelmez azzá tesz kicsit belülről is. Amíg a búra alatt ültem, fellőttek a nőbolygóra, gondoltam. Megint röhögök. Magamon. Később megmutatom magam a szeretteimnek. A nagyis fényképnek. Amelyiken négyéves vagyok és nagyi mosolyogva ölel. Szorít engem. Előttünk nagy csokitorta. Keresztanyámnak. Aki virággal a kezében mosolyog a fotósnak. Aki most az én emlékezetem. És Pistának. a távolba néző fiatal fekete-fehér képnek. És a férfire gondolok, aki mindig boldogtalanságban hagyja asszonyait. Hogy biztos belém szeretne, ha látna. És ha belészeretős lenne. De nem az. Ő egy ördög. Igazi Jóördög. Nem Rosszördög. Hanem jó. Kicsi Ádám és sok Lucifer. Keverék. Én persze Éva volnék. Ebben a függésben. Jóéva és Rosszéva.

Anyáékhoz is elmegyek. Anya azt mondja, hogy olyan szép vagy, kislányom. És mondja apának, hogy nézd már meg milyen szép a lányod. Szép, mondja apa. És megcsókolja a homlokom. Sosem az arcomat. És anya még mindig gyönyörködik bennem. Van valami Bud Spencer-film a tévében. Belenézek. Zavar, hogy időben vagyok. Nem zakatol a szív. Nem méltatlankodik a lelkiismeret. Hogy késésben vagyok. Már úgy megszoktam. Hiányzik, ha nincs. Bár megnyugtató, hogy nem kell kapkodni. De mégis néhány perc késést kiprovokálva az időben levéstől indulok csak el a magam lakásába, hogy felöltözzek az estihez. Bárhogyan nem akarom. Útközben eszembe jut. Hosszú évekig. Egy férfi vette nekem szilveszterkor a dudát. Tavaly megtartotta a tavalyelőttit és ünnepélyesen elém pakolta, nekem tartotta egész évben. Mert tudta, nekem duda kell éjfél után. A petárdák dobpergésére hullik a könnyem. Elindulok a városba. Veszek egy dudát. Kurva tárgyak. Megríkatják az embert. Szerelmek megváltoztatják a világ molekuláit. Konfettit is veszek meg, olyan színes szalagokat, amiket dobálgatni kell és jó lesz tőle a hangulat. Veszek minden szart. Csak ne jusson eszembe a férfi. Fizetek. Elindulok. Nék.

És akkor veszek még egy dudát. Az övét. Egy kéket. Szereti a kéket. Az enyém zöld. Szeretem a zöldet. Otthon bulizósra öltözöm magam. Leteszem a kék dudát. Az övét. És kedvetlenül elindulok az ismeretlenbe. A vajonmilyenleszbe. Nem szeretem a szilvesztereket. Nem is utálom. De nem szeretem. Sosem szerettem a kötelezőket. Mármint a kötelezően előírt intézményesült dolgokat. Ahhoz képest tanár lettem. Vagyis vagyok. Jó, mi. Az ember skizofrén. És a természetét igazán nem ismeri. Vagy menekül előle. Vagy a szerepei nem engedik. Vagy egyszerűen nincs lehetősége valamiért igazán megismerni a saját természetét. Igazán. Azt az igazit. Az utam közben tűzijátékok. Petárdák. Játékháborúk a mámorért. Az új évért. Kicsit félelmetes. Hogyan verődnek bandába a srácok és eltorzult arccal és hanggal dobálgatják össze és vissza a petárdákat. Az igazi harcban persze összefosnák magukat. Öregszem. Gúnyolódóra veszem a figurát és óvatosra. Úgy megyek, hogy lássanak, nehogy elém dobjanak valamit. És ha elkezdenek dumálni nekem. Hát én leordibálom a fejüket. Terminátorlány. A hős. Gondolom. És röhögök. Hogy nekem mindig egyedül kell mennem mindenhová. És komolyan, még élvezem is. Azt kell higgyem. Lehet. Hogy egyedüllét és hiány nélkül végig sem tudom csinálni az életemet. Lehet, hogy nekem ez a természetem. Útközben mindig szétagyalni az agyam. Ó. Csak az az egy. Csak azt tudnám feledni. Biggyesztem le a szám. Ahogyan magához nyúl. Ősz hajához. Öltönyéhez. Reggel a csészéhez. Nappal a munkához. Este a pohárhoz. Éjszaka hozzám. Csak az az egy. Mennyit is veszít az ember. Ha már nemcsak az az egy. Van. A több mennyire kevés. Ahhoz az egyhez. Képest. Az az egy után árva árva árva ember. Az egy után már csak árulás jöhet. Rájövünk, hogy a többi is ugyanolyan mint az az egy. Ugyanaza van, ugyanolyan vágyai és rigolyái. És az az egy. Már sosem lesz. Egy. Csak egy prototípus. De az ember, mikor az az egy van, sokszor nem tudja, hogy ő az az egy. És hogy más is ilyen. Csak ha már nem csak az az egy. De az egy után már sohasincs egy. És ha nincs egy, nincs szerelem. Ha nincs szerelem. Nincs élet. Csak helyetteélet van. Az meg nem ugyanaz. Nem az igazi. Élet. Előttem néhány méterrel tűzijáték. Nagy színes bummok. Megijedek. Megállok. Elnyomom magam. Bele és visszagyömöszölöm egy más időbe. Még itt behülyülök az év utolsó napján. És eszembe jut, milyen lenne megbolondulni. Bevinnének abba a sárga házba. És onnan nézném az embereket. Sárga páholyból. Nevetnék, hogy hahaha. Nézd már, akar valamit. Érez. Hisz. Remél. Szeret. Dolgozik. Tesz. Vesz. És keresi azt az. Egyet. Hát nem tudnám, ki lenne bezárva. Ők vagy én. Még mindig magamra gondolok. Az életemre. És rájövök, hogy szép akarok lenni legalább egy kicsit még. A bolondok nem szépek. Igen. A hiúság sok mindentől óv. Megvéd. Tovább megyek. De már nem akarok gondolkodni. Semmin. Mechanikusan megyek a szilveszteri buliba. Belépek a helyre. Gönci barack. Aztán kőszegremetei szilva. Eszembe jut egy régi barát. Mikor megkérdeztem tőle. Hogyan kell meggyógyítani a lelket, azt mondta, inni kell. Iszom. Kifestve a nőbolygóról érkezve a terminátorlány. Iszik. Tánc. Csülök. Marhapörkölt. Uborka. Pálinka. Bor. Himnusz. Pezsgő. Búék. És belefújok a dudába. Valakivel. Mindegy kivel. Mással. Tudva hogy két dudás nem fér meg egy. –

Csak az álmom ugyanaz. Az az egy. De az életem. Ha erőszakkal is. Az Életfáraó dudáját. Fújja. Emberrabszolga vagyok. Egy despotikus világban.

Szerelemtelenül.