Amikor a táborban
a borosüvegen keresztül
megláttam az arcodat,
a pillanat,
bazmeg, mint amikor
félbeszakítom a szavad,
pedig nem is.
Csak asztalra dőltem,
szédülve,
aszittem, hányok.
Nem tudtam,
az egésszel hogy állok,
persze volt más is,
de hagyjuk.
Merengés, extázis.
Majd láttam, változol,
gondoltam, az alkohol
de mégse.
A legfurcsább az egészbe’,
tollak nőttek a hajadból,
gondoltam, ha elalszol,
majd nem is veszed észre,
hattyúvá változol,
de mégse.
Szarsz rá az egészre.
Látom, ember maradsz,
de most esik csak le,
jó leszel indiánnak,
tudod, hogy így kívánlak,
de mégse.
Patyihontasz, Nagyvillám fia.
Sztyeppei indián maffia, és
erről jut eszembe,
szereted a bogyókat,
a szereket,
amiket megeszel,
és kiköpik a szemedet,
amiket a tenyeremre veszek,
te féltékenykedsz az enyémre,
csak kacsintok és kirakom,
mint te a melledet,
de mégse.
Látom ahogy a dombokon
gurul az Eiffel-torony,
Párizsban lennék a legüzemibb fokon,
kérlek, ne vedd zokon,
de mégse.
Lábad közt üvegben a bor
meleg húgy,
hülyének néznek emberek,
szar, de megiszom.
Csak te tudsz melegíteni úgy
– vécé csövén a pókháló, agyrugó,
elpattan. Elfogy a szó.
Ezerszer csókol a barátokkal baszott
örök rajongó.