(Engel Edit: A bécsi tolmács, Noran Libro, 2012.)

A regény egyik szembeötlő sajátossága a megtévesztés rétegeinek jelenléte. Ennek talán legmarkánsabb eleme az Engel álnév használata, mely egyben beszélő névként is értelmezhető. Az Engel magyar jelentése: angyal, angyalok. Mivel a szó egyes és többes számú formája egyaránt Engel, ez átvitten utalhat arra, hogy egy személynek/testnek – jelen esetben a szerzőnek – több identitása lehet.

A kötet egy hatnyelvű hatósági tolmács látószögéből ad betekintést az 1989. június 27-i osztrák-magyar határnyitást követő bécsi rendőrség bevándorlókkal, emigránsokkal kapcsolatos ügyeibe. A szövegre jellemző a tematikus változatosság, mely két jól elkülöníthető egység, a közélet és a magánélet köré csoportosul. Már az első fejezetben feltűnnek a textust szervező főbb motívumok, a menekült státusszal tolmácsként egzisztenciát teremteni tudó nő munkahelyi esetei mellett magánéletének problémái.

A könyv címlapja látszatra nem illeszkedik annak tartalmához, átvitten azonban a padok szerepeltetése alkalmas a két fő téma reprezentálására: a közélet és a magánélet együttes megjelenítésére. A köztéren lévő padot a rajta elhangzott történetek, lejátszódó események teszik egyedivé, ugyanúgy, ahogyan a rendőrség, az idegenrendészet, a börtönök irodáiban lezajló kihallgatások, tárgyalások azonos eljárásmódját, kérdéseit a kihallgatottak életkörülményei, habitusai, viselkedésmódjai töltik meg egyedi tartalommal.

A regény egyik szembeötlő sajátossága a megtévesztés rétegeinek jelenléte. Ennek talán legmarkánsabb eleme az Engel álnév használata, mely egyben beszélő névként is értelmezhető. Az Engel magyar jelentése: angyal, angyalok. Mivel a szó egyes és többes számú formája egyaránt Engel, ez átvitten utalhat arra, hogy egy személynek/testnek – jelen esetben a szerzőnek – több identitása lehet. A tolmácsnő „angyali mivolta”, a kollégák és a kihallgatottak felé fordulva is megnyilvánul. A továbbiakban idézett szövegrészek verifikálhatják, hogy jelenléte mind a munkatársak, mind a vádlottak számára egyfajta garancia lehet a pontosságra, a jó munkára, illetve a (törvényi keretek között megvalósítható) segítségre, emberségre egyaránt. A fikció keretein belül jelen lévő angyal közvetítő közege a nyelv, aki a nyelvek (és nem utolsó sorban kultúrák) közötti átjárhatóság biztosításával hétköznapi csodákat teremthet.

Az álcázás másik rétege a cím, mely nem sejteti a szöveg önéletrajz voltát, egyes szám harmadik személyű narrációt vetít inkább előre. Ugyanígy nem utal a tolmács nemére sem. Az olvasó azonban már az első mondatokban észreveszi az egyes szám első személyű narrátori hang jelenlétét, mely önelbeszélés a regény egészét jellemzi. A címszereplő neme is nyilvánvalóvá válik, amikor az első fejezetben a bécsi rendőrfőkapitányságról megérkezett levél tartalmáról kiderül, nem a férjet érinti. A memoár műfaja, valamint a (például a Valódi háborús menekültek, vagy a Tétova tangó című fejezetekben megjelenő) vallomásos jelleg felveti a „fikció” és „valóság” kapcsolatának kérdését. Az események leírása hiteles, részletes, az elbeszélő tapasztalt tolmácsként tűnik föl, azaz azt imitálja a leírt történetek ténylegesen lejátszódtak. A tolmácsnő hús-vér személyként való létezésének kételyét, a szerző, a narrátor és a főszereplő hármasának egybeesését, a magát Engel Editnek nevező író oszlatja el egy interjú során. Nyilatkozata szerint ugyanis: „A regény mindent elárul rólam.” Ezt a mondatot azonban már csak az álnevek használata miatt is ki lehet billenteni. A naplóként való olvasatot megengedő jel, a tolmácsnő neve mindössze egyetlen egyszer szerepel a műben, az is az utolsó fejezetben, áttételesen, amikor a Nagyváradon maradt dédike – annak halála előtti utolsó telefonbeszélgetésük alkalmával -, „Editkémnek” szólítja. Gyermekei a nyelvi összetettségből adódóan, illetve annak megfelelően hol Muttinak, hol Édesmamának, hol Mummynak nevezik. A kollégák (tolmácsok, nyomozók, igazságügyi alkalmazottak), a férj, az édesanya, a mostohaapa megszólításaihoz hasonlóan nincsenek feltüntetve.

A bűnügyi esetek olvasóval való közlésének szándéka erős. Egyes ügyek leírása (például a Bankautomatázás című fejezetben) – talán a szerző bukaresti újságírói pályája miatt – önálló riportként, tudósításként is megállná a helyét. Tolmácsi munkája során tárgyilagosságra törekszik, az irodalmi szöveg azonban nem nélkülözi az önreflexív mozzanatokat sem. A kötet egyik funkciója lehet a szerző személyes emlékeinek, élményeinek, benyomásainak rögzítése. A bűnügyi történetek nem alkotnak kompozíciós egységet. A visszaemlékezés a múltból a jelen felé lineárisan halad, a kronológiára a férjjel való kapcsolat alakulása, a gyerekek növekedése, iskolai előmenetele mellett utal egy nyomozóval alakuló kapcsolatának története. Néhol kilép a történet idősíkjából, ezáltal a vádlottakra kirótt büntetés mellett, egyes figurák későbbi életeseményeiről is tudomást szerezhetünk. Ilyen a g-dorf-i speciális, szellemileg abnormális bűnözőknek fenntartott börtön pszichológusával kapcsolatos fejtegetés, amikor egy pszichológusnő halálesetéről szóló tudósítás olvastán tűnődni kezd, vajon az általa korábban, a börtönben megismert nő életét oltotta-e ki egy rab.

A kronologikus rendet és a lineáris cselekményvezetést megzavaró tényező a többször előforduló kitérés, az egység elvének való meg nem felelés. Ez például a Kártyatrükkök című fejezetben fordul elő, amelyben a fő téma egy amerikai állampolgár kihallgatása. A vád szerint csalás és összejátszás eredményeként „a black jack jacpotot megbundázta, az általa beszervezett játékosok és ő osztoztak a nyereségen, négyszer sikerült megjátszani és maguk között szétosztani, több mint kétmillió schillingről van szó” (95.) Az eset ismertetését megszakítja, amikor a mosdó falán látható poszterek kapcsán a speciális nyomozók magánéletéről ír, miszerint „életük kétharmadát a munkában töltik. Azt már hallottam, hogy a rendőrségen belül sehol sem olyan magas a válások száma, mint a Sichercheitsbüroban dolgozóknál.” (96.) A rab kávéval való megkínálásának részletezése után, még mindig nem az amerikai ügyének leírása folytatódik, hanem annak elmesélése, milyen szerencsés volt a tolmácsnő, hogy csak egy olyan referenssel kellett együtt dolgoznia, aki „mindig finom dolgokon csámcsogott, nagyokat cuppantva, az éhségsztrájkosok kihallgatása közben.” (97.) A kihallgatást végző kolléga életének részletezését nem fejezi itt be: azt is közli, néhány évvel később Parkinson-kór miatt kellett korán nyugdíjba vonulnia. Az írás közben felmerülő asszociációk ötletszerű felbukkanásai meglehetősen szervetlenül kapcsolódnak az amerikai ügyéhez.

A Lumina című részben szintén több alkalommal megszakítja a hitelkártyákkal való visszaélést középpontba állító eset leírását. A kihallgatásról hirtelen váltással a munkája során tapasztalt személyeskedésre tér át, majd arra, hogyan reagálnak a gyanúsítottak lebukásukra (177.). Épp csak folytatódna a kihallgatás leírása, amikor újból más tárgyat talál: mivel besúgási ügyről van szó, tájékozottságát bizonyítandó pontos ismertetés olvasható, hogyan járnak el ilyen ügyek esetében. A már idézett interjúban a szöveg keletkezéséről a következőket állítja a szerző: „Haladt minden magától, nem volt semmi megerőltetés. Hagytam az eseményeket leperegni, hiszen az élet írja a legjobb történeteket.” A hitelesség, a hihetőség, az életszerűség valóban sajátja a történeteknek, a kitérések sem gátolják a követhetőséget, egy némileg összeszedettebb szerkesztésmód viszont nem vált volna a szöveg kárára, hiszen nem önreflexiókkal bővített tudósítások gyűjteménye A bécsi tolmács, hanem szépirodalmi kötet.

A regény interpretációjának egyik legérdekesebb szempontja a főhős számos szerepének feltárása, azok összetettsége, illetve az ezek közötti kapcsolat elemzése lehet. Bár a főszereplő munkáját tudatosan kívánja magánéletétől külön kezelni, mégis összefonódik a két terület, teljes elkülönítésük már csak azért sem lehetséges, mert bármely nap bármely szakaszában hívhatják tolmácsolni. Az állandó készenléti állapot több alkalommal jár gyermekeivel való programjának lemondásához. A legemlékezetesebb ilyen az állatkerti látogatás meghiúsulása, mely egyben házassága végét is jelenti. A tolmácsnő egyszerre értelmiségi hivatással, felelősségteljes pozícióval rendelkező hatósági személy, anya, feleség, később elvált nő. Identitásának meghatározó jegye, hogy erdélyi (pontosabban partiumi) menekültként teremt Bécsben egzisztenciát gyermekei, férje és önmaga számára. Mivel férje nem tud németül, kezdetben egyedül biztosítja az egész család megélhetését, egyetlen keresőként, családfenntartói szerepbe kerül, azaz egyértelműen férfi szerepkörben állja meg nőként a helyét. Tudja, hogy neki kell az idegen városban „talpra állítani a családot.” (35.) Munkája során férfi dominanciájú légkörben, nem egyszer döntéshozó szerepkörben bizonyítja rátermettségét. Szakmai sikereinek tanúbizonysága a tolmács munkatársak féltékenysége, mely korábbi életében sem volt ismeretlen számára, egyetemi oktatóként is „gáncsoskodtak a kollégák.” (21.)

Sikereinek egyik záloga pszichológusi érzékenysége, másik pedig humora. Mindkettőnek hasznát veszi, amikor egy öngyilkosjelölt rabot sikerül rendőri segítség nélkül egy harmadik emeleti kiugróból cellájába visszajuttatnia (a Mandula blues című negyedik fejezetben), majd a hetedik részben – amikor egy szintén öngyilkossággal fenyegetőző román rab jut fel a fogda tetejére – már egyenesen őt kérik tolmácsnak: „azt a nőt hívják, aki a múltkor a másik börtönben ledumálta a rabot a tetőről…” (68.) A második esetben határozottan szól a rabhoz: „Megéri neked, hogy esetleg kerekes kocsis nyomorékként fogod leélni hátralévő életedet?” (69.) – teszi fel a kérdést. Tragikomédiába illő elem, hogy a rab egy pár cipő ellenében jön csak le a tetőről. Ez a példa jól érzékelteti, hogy a rabok, akik végül az idegenrendészeti fogdába kerülnek, gyakran ténylegesen a létfenntartás miatt választják az illegális határátlépést. A másnapi újság beszámolója szerint pszichológusnő, nem pedig tolmács hozta le a rabot a tetőről, ami jól mutatja, feladata több, mint „egyszerű” fordítás.

Jellemző eset még a Felkelés és az opera fantomja szakaszban közölt történet, mely szerint egy börtönlázadást sikerül megfékeznie, elcsendesítenie, miután ismét tragikomikus elemként kiderül, a lázadást azért indította egy rab, mert nem tudta megértetni börtönőreivel, hogy cellájában fázott a nyári ruháiban, illetve mert nem akart falujába télen ugyanabban a nyári ruhában visszatérni, amiben nyáron elindult. Az eset különlegességét az adja, hogy a legmagasabb készültségi fok és a jelenlévő speciális kobra osztag ellenére a férfi rabokat nem a férfi börtönalkalmazottak vagy rendőrök bírják jobb belátásra, hanem a női tolmács. A Nyulat a bokorból című fejezetben mint jó pszichológusnak gratulálnak neki, mert egy nagy jelentőségű kábítószerügy kapcsán az ő csoportja éri el elsőként az áttörést, azaz náluk tesz először vallomást egy vádlott, miután a nyitva hagyott ajtón keresztül meghallja, „szerelme” ellene vall.

Természetes, hogy a szerző kötetében a munkája során előforduló érdekesebb esetekről számol be, melyek fenntartják az olvasó figyelmét. Úgy vélem, azok a történetek igazán emlékezetesek, melyekhez nem tud kizárólag tényszerű leírással közelíteni. Az illegális határátlépésekkel és az ezekből adódó kitoloncolással, a prostituáltakkal, kábítószercsempészekkel, csalásokkal foglalkozó mindennapi ügyek közül így emelhető ki a végletekig naiv Valentyina története – aki rendőri segítséggel jut vissza hazájába, és aki – az egyébként sokat tapasztalt rendőrökből ki tudja váltani az együttérzést és a felháborodást. Ide sorolhatónak vélem még a homoszexuális professzort meggyilkoló férfi esetét. Kétségtelen rátermettsége, helyzetfelismerő- és alkalmazkodóképessége mellett szorongás is jellemzi az elbeszélőt. Ennek több oka lehet, az állandó készenléti állapottól, az esetek egyediségén, folytonos újszerűségén keresztül az egzisztenciális szorongásig.

Magánéleti szerepei sem nélkülözik a problémákat, nem teszik lehetővé a feltöltődést. Férjével, Kornéllal már az áttelepülés előtt egy folyamatosan romló házasságban élt, a bizalom a fogyatékos gyermek születése után (amikor a férj egyedül szándékozott dönteni a Down-kóros kisfiú intézetbe adásáról) már nem tudott helyreállni. A konfliktust csak mélyítette a férfinek a kellő német nyelvismeret hiánya miatti állástalansága, vagyis végeredményben az, hogy nem tudott megfelelni családfenntartói szerepének, illetve kicsit élesebben fogalmazva, semmilyen szerepnek sem. A válás előtti utolsó időszakban szinte módszeresen törekszik felesége életének rombolására, akadályozza éjszakai pihenését (127.), szándékosan megrongálja az újonnan vásárolt függönyt (128.). Többször a gyerekek előtt tudatosan „karrierista zsarnokként” (128.), anyai szerepkörének megfelelni nem tudó inkompetens szülőkét tekint feleségére. Szimbolikus, a kapcsolatot jellemző sajátosság, hogy férjéhez fűződő érzelmeit betegségekkel hozza összefüggésbe az elbeszélő. A válásról hírt adó fejezet például a Végre levegőhöz jutok címet  kapta; maga az esemény pedig „védőoltásnak” (194.) minősül további elköteleződések, komoly kapcsolatok ellen. A tolmácsnő válása utáni magánéletéről csak keveset tár fel, egyedüli kivétel a jóképű nyomozó fel-felbukkanó alakja. Magánéletét egyértelműen két gyermeke, Lina és a Down-kóros Tötyi köré szervezi. Életükbe kiegyensúlyozottságot, biztos hátteret kíván nyújtani, melynek biztosítása édesanyja segítsége nélkül a kezdeti időkben nem tudna megvalósulni, azaz, bár övé a családfenntartói szerep, nem egyedül küzd a megélhetésükért. A gyermekek nevelésében a férj még válásuk után is részt vállal.

A narrációban, így a regény egészében jelenvalónak érzékelek egy, az olvasóhoz való közvetlen odafordulásban, kitárulkozásban jelentkező, Karinthy Frigyes nyomán közismert „nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek”-attitűdöt. A tolmács alakját nagyban befolyásolja, hogy nyelvtudása kulturális tudással és empátiával társulva, eltérő társadalmi pozícióval, állampolgársággal rendelkező emberek – legyenek azok elítéltek vagy a hivatali személyzet tagjai – között képes konfliktusok kezelésére. A viszontagságok ellenére magánéletében is sikerül kiegyensúlyozottságot elérnie. A regény utolsó mondatainak egyike talán kicsit túl didaktikus formában foglalja össze a tolmács életfelfogását, mely szerint: „látod erről szól az élet, ahogyan bátran és fegyelmezetten vesszük, egyiket a másik után, a sok elénk kerülő akadályt.” (308.)