Az, akinek nem kell csillagot viselnie, jóllehet őszintén sajnálja a panaszkodót,
de közben örül neki, hogy ő nem tartozik a megjelöltek közé,
s mivel maga is csak esendő kis ember,
boldog, hogy valami véletlen így elkülöníti őket egymástól.”

(Kassák Lajos, 1944)

 

D. Ákos 1981. június 21-én hajnali öt óra kettő, K. Réka öt óra hét perckor látta meg a napvilágot a megyei kórházban. Ákos elvált, nyolcéves kislányát volt felesége neveli, hétvégenként láthatná a gyereket. Nemrég megnyitott kocsmájában viszont csak ilyenkor jön be annyi, hogy megtérüljön az a rengeteg pénz és energia, amit ráfordított az egyébként igen barátságos és széles italválasztékkal rendelkező kis lokálra. Péntek esténként legtöbbször élettársa marad otthon és mesél esti mesét a kislánynak. Ákosnak mindketten hiányoznak, néha még a volt feleség is, ezt persze semmi pénzért nem vallaná be magának. Félő, hogy lassan az összes emberi kapcsolata és a kocsma is bedől. Mihamarabb ki kellene adnia a szülei nemrég megürült lakását, az legalább hozna valami fix bevételt.

Réka elvált, hatéves kisfiát egyedül neveli egy önkormányzati lakásban, melynek lakbére ugyan csak párezer forint, mégis nehezen jön ki havi 22 500-ból. Aztán ott vannak a számlák, az ennivaló, a ruha, a gyerek iskolaszerei, a laptop törlesztőrészlete, amit már második hónapja nem tudott kifizetni és félő, hogy azt is elveszik, mint két hete az internetet, és Réka még azt a kevés pénzt se fogja tudni összekaparni, amit néhanapján az írásaiból megkeres. Jelenleg a második kötetén dolgozik.

 *

 Mielőtt elindulna a péntek esti műszakba, Ákos két puszit nyom kislánya arcára, aki nem igazán tudja, hogyan is reagálhatna érdemben minderre. Köszönj szépen apádnak, mondja az élettárs, szia apu, mondja egész halkan a kislány. Ülj le az asztalhoz, Bori, te pedig várj egy percet. Jelenti ki erőltetett kedvességgel, de elszántan a nő. Márpedig ha egy nő azt mondja, hogy beszélnünk kell, abból vagy hiszti lesz, vagy sértődés. Nem lehet ezekkel normálisan beszélni. De a nő csak annyit kérdez ridegen: mikor jössz?

Nem tudom, tudod, hogy van ez.

Minek hozod el ilyenkor, ha úgysem vagy itt?

Hát, majd együtt megreggelizünk.

Úgyse érsz haza reggelire. Miért ne mehetnék ma este én?

Hát azért, mert biztos ilyen kedves leszel a vendégekkel is.

Menj a picsába.

 *

 Réka úgy dönt, hogy hat év után először, megiszik egy felest. Mintha csak ma lett volna, úgy emlékszik arra a napra, mikor az utolsó kevertet lehúzta. Két napra rá tudta meg, hogy gyermeket vár Józseftől, akinek szerelmében mindvégig hitt, kivéve addig a hat évvel ezelőtti napig, amíg úgy el nem verte, hogy mindezt elég intő jelnek vegye, és az éjszaka leple alatt, mint egy kivert éjszakai lepke hazaosonjon az anyjáékhoz.

Az újságíró nem jött el a megbeszélt találkára. Réka itt áll már vagy egy órája, szétfagyott. Ami nem megy, nem kell erőltetni. Aki nem jön, azzal mi lesz? Pedig azt ígérte, hogy ő majd elintézi és leadja készülő könyvének részleteit az egyik jónevű lapban, mert ilyen hang, mint az övé nincs még egy, és nem is jelent meg eddig a magyar irodalomban.

A számlák, az emlékek, a be nem váltott ígéretek rakódnak egymásra, az elmúlt harminckét évből, és ő még mindig akar, meg akarja mutatni, milyen az élet másik oldala, és most hirtelen minden annyira nehéz, a szívben, a fejben, de még a lábban, a kézben és a napok óta korgó gyomorban is. Szóval jól esne egy feles. Balra egy közeli kocsma táblája: péntek este vodka akció. Összesen kétszáz forint van nála, amit az anyja adott neki, mikor átvitte a gyereket. Mégse induljál el pénz nélkül egy vadidegenhez.

Lelkiismeret-furdalásán kívül ő az egyedüli vendég a helyen. Kedvesen köszön, amikor belép, és leadja a rendelést: egy kis vodkát kérek. Ákos háttal ül a pultnak, a laptopjára mered, valamin nagyon dolgozik épp, és készségesen válaszol: egy pillanat, csak ezt gyorsan be kell fejeznem.

Persze, csak nyugodtan.

Bocs, de muszáj minden percet kihasználnom, hogy a másik munkámmal is foglalkozzam, ha nincs vendég.

Persze, csak nyugodtan, tudom, hogy van ez…

Már kész is, fordul a pult felé mosolyogva, de aztán azonnal az arcára is fagy, miután meglátja Rékát, laptopját sokatmondóan a pult mögé helyezi, és többé nem is tudja már eldönteni, hogy az idegenen vagy a gépen tartsa-e inkább a szemét. A hűtőt is oldalazva nyitja ki, hogy a nő és a laptop is beleessenek a látószögébe. Kimérten tölt és határozottan helyezi el az italt a pulton, hogy a kis vodka fele majdnem ki is löttyen.

Köszönöm, mondja Réka.

Kettőtíz, mondja Ákos.

Ne haragudj, de nálam csak egy kétszázas van, mondja Réka, miközben egyenesen Ákos szemébe néz, aki ettől kissé zavarba jön, elveszi a kétszázast és egy alig hallható „azistöbbmintasemmi”-t motyogva lendületesen elhelyezi a kasszában.

Réka nagyon lassan issza a vodkát, megbecsüli. Utoljára, hosszú évekkel ezelőtt a volt férjével mozdult ki bárhová is, mivel nélküle nem mozdulhatott. Aprókat kortyol. Ákos egyáltalán nem tudja, mit kezdjen a helyzettel, ami fura, nem szoktak itt szokatlan dolgok történni. Végül beállít három jókedélyű, középkorú férfi és a szokásosat kérik, ez némileg helyrebillenti a dolgok menetét és minden megy tovább, mint péntek esténként általában. Lassan meg is feledkezik a pultnál görnyedő nőről.

A három törzsvendég Réka mögött ül, aki szinte tudomást sem vesz róluk, ők viszont érdeklődéssel figyelik a nekik háttal ülő, feltűnően csinos, titokzatos nőt. Ákos kiviszi nekik az italt, egy csepp se megy mellé. Miért vagy ilyen feszült, töki, kérdik.

Á, semmi semmi csak a meló.

Hát, arról éppenséggel én is tudnék mit mesélni, válaszol az el sem hangzott kérdésre egyikük.

Mi volt?

Semmi, csak megint behoztak két delikvenst a guszevből.

És?

Mi és? Asziszed olyan egyszerű ott bármit is csinálni, ha balhé van? Az ember oda kell, hogy lépjen, ha rendet kell tenni, érted.

Jól van, nyugi, csak kérdezem.

Jó, én se úgy mondom, na. Aztán bejött Laca nője valamiér, asszem kaját hozott neki, ráadásul a gyerekkel, érted, az előző csávója gyerekével, mekkora hülyeség, de érted, olyan tündéri az a gyerek, egy kis tündér, komolyan mondom, úgyhogy körbe is vezettem, hadd legyen neki fogalma, milyen a való élet, szóval átmentünk hátra, az előzetesbe, és ott voltak ezek a cigányok, de ilyenkor már kussolnak érted, mint a retardáltak, kinn meg alig lehet velük bírni, na de a gyerek csak nézi, nézi őket, így nézte, érted, szerintem nem látott még ilyet közelről, kérdezi, miért vannak itt ezek a bácsik. Mondom, nem bácsik ezek, nem emberek, hanem majmok, nézd, beszélni se tudnak, csak makogni.

 A térdét csapkodja a nevetéstől, a másik kolléga kiprüszköli a sört, ami a szájában volt, mikor felnyerít. A harmadik mélységes csendben marad, Ákos ismét rettentő kínosan érzi magát.

A nő a pultnál végre megfordul. Rájuk néz. A nevetés abbamarad.

Hogy érti ezt, hogy emberek majmok lennének, szalad ki hirtelen a száján, és ezt abban a pillanatban meg is bánja.

Elnézést, hogy mondja, hölgyem, fordul oda nyájasan a még mindig nevetéstől rázkódó mesélő, és a mosoly egyből az arcára fagy.

Erre senki nem számított, ezért egy kicsit mindenki megijed. Ha férfi lenne, már biztos nekimentek volna. Vagy ő ment volna nekik. A nő fél a négy férfitől, legkevésbé a pultostól. Őt már ismeri. Benne, csakúgy mint saját magában látja a szánalmat és tehetetlenség dühét.

Aki nevetett, attól fél, hogy a helyzet korántsem olyan vicces. Aki csendben maradt, attól, hogy ha arra kerül a sor, néma marad ismét. A nagyhangú melák pedig attól fél, hogy erre semmiképpen nem tud jól reagálni.

De a félelem, csakúgy, mint a különbség, percekben mérhető. Hosszú, áthidalhatatlan percekben.

Réka jól ismeri ezeket a perceket. Azt is tudja, hogy 20 másodperc múlva a félelem meglehetősen különös formákat ölthet, a kezdeti döbbenetet az indulatok váltják majd fel.

Miután óvatosan, de szemkontaktust nem mellőzve elhalad mellettük, az ajtó nagyobbat csapódik mögötte, mint tervezte.  Abban a pár másodpernyi dermedt csendben, ami marad utána, Ákos arra gondol, hogy bár most őszintén szánja ezt a nőt, mégis örül neki, hogy ő nem tartozik a megjelöltek közé, s mivel maga is csak esendő kis ember, boldog, hogy valami véletlen így elkülöníti őket egymástól.

 

A történetben kitalált alakok szerepelnek, az itt elhangzott csúnya szavak és párbeszédek részletei azonban valahol, valamilyen formában valóban elhangzottak.