Tizenkét verset kiválasztani a teljes magyar irodalomból, mint a magyar irodalom tizenkét legszebbjét, senki számára nem lenne könnyű feladat, konszenzust találni a választásban azonban talán még nehezebb. Az „A tizenkét legszebb magyar vers program” honlapja talán nem véletlenül hagyja homályban a versek kiválasztásának mikéntjét (igaz, találni az oldalon egy szavazási lehetőséget, ám itt csak a program által már kiválasztott versek valamelyikét lehet legszebbként kiválasztani, illetve meghagyták az „Egyéb” választási lehetőségét). Az azonban bizonyos: a választott versek listájában nem találni kivetnivalót: A Szeptember végén, az Apokrif, a Szondi két apródja, az Esti kérdés, a Levél a hitveshez, a Hajnali részegség, a Ki viszi át a szerelmet, a Kocsi-út az éjszakában, a Közelítő tél, A vén cigány és az Eszmélet megkérdőjelezhetetlenül a magyar irodalom legnagyszerűbb alkotásai közé tartoznak. A hiányérzet olyannyira szükségszerű egy ilyen válogatás esetében, hogy nem is érdemes több szót fecsérelni rá.

A Magyar Irodalomtörténeti Társaság védnöksége alatt 2007 óta futó program, mely azóta évenként két konferenciával tiszteleg az „olimpuszi” versek és azok szerzői előtt, 2011-ben Vörösmarty szülőfalujába, a Velencei-tó szomszédságában fekvő Kápolnásnyékre érkezett. A kápolnásnyéki és székesfehérvári helyszíneken megrendezett A vén cigány-konferencia bővített anyagát tavaly adta közre a szerkesztőbizottság azzal a céllal, hogy a tudományos és pedagógus közösség, és természetesen minden érdeklődő képet alkothasson a legkorszerűbb kutatási eredményekről a verssel és szerzőjével kapcsolatban.

A tanulmánykötet olvasójának valóban meg kell alkotnia ezt a képet, nem kapja készen kézhez. A kötetet az teszi ugyanis rendkívül érdekes olvasmánnyá, hogy számos, különböző látószögű, egymásra néha építkező, de sokszor egymásnak ellentmondó, egymással vitában álló írást sorakoztat fel. Az eltérő olvasatok mögött gyakran különböző olvasási stratégiák és irodalomértelmezési modellek húzódnak meg. A szerkesztő láthatóan nem kívánt önkényesen „rendet rakni” az eltérő olvasatok között. E rokonszenves döntésnek egyetlen hátulütője, hogy a sokféleség helyenként a tanulmányok szakmai színvonalában is megmutatkozik. Ugyanakkor elmondható, hogy a negyvenkét tanulmány zömmel kiváló és lényegi megállapításokat fogalmaz meg, s e színvonal nem csupán a szakmai húzóneveknek köszönhető.

A szerkesztő eligazítása sokkal inkább tematikai jellegű: az öt fejezet (Út, Vers, Mások, Később, valamint És címmel) a keletkezéstörténet, a műelemzés, a vers francia fordításai, az utóélet és a vers zeneisége, valamint befogadásának aktuális kérdései alapján igyekszik fonalat nyújtani a megközelítésmódok labirintusában.

Vörösmarty utolsó befejezett versét, melyről első kritikusa, Gyulai Pál még úgy vélekedett, hogy „oly alakban, mint irva van, aligha megjelenhet”, az irodalomtörténetben először Schöpflin Aladár (mint Szegedy-Maszák Mihálytól megtudjuk, egy református irodalomtanár, Baráth Ferenc cikkét követve) méltatta rangjához méltóan. Recepciótörténetében Gyulai és Schöpflin Aladár után Babits megállapításai határozták meg hosszú időre az értelmezés fő csapásvonalait: A vén cigány-t a „szent őrületben” alkotó idős költő önmegszólító verseként határozták meg. A jelenkor elemzőinek így viszonyulniuk kell mindkét meghatározó olvasathoz, azaz azokhoz a kérdésekhez, hogy valóban egyfajta művészi önkívület jegyeit viseli-e magán a szöveg, s hogy mit jelenthet a muzsikus cigány alakja a költeményben.

E viszonyulások eltérőek: Kappanyos András meggyőzően érvel a vers rejtett önmegszólító-formája mellett (csakúgy, mint Gintli Tibor, aki a nótázó mulatás nem-metaforikus, konkrét szituációjában látja az önmegszólítás szükségszerűségét.) Kappanyos azzal a kérdéssel közelít a műhöz, milyen „értelmiségi” szerepmodell rajzolódik ki benne, milyen stratégiáról árulkodik a szöveg a művész hatalomhoz való viszonya tekintetében. Így az elhallgatás parancsa („Húzd, de mégse.”) és egy jövőbeli megszólalás reményének kifejezése a vers zárlatában („Lesz még egyszer ünnep a világon”) a kulturálisan is elnyomó és kollaborációra felszólító hatalommal szembeni alternatív értelmiségi stratégiaként értelmeződik.

Ehhez az elgondoláshoz kapcsolható Bíró Béla és Nagy J. Endre írása. Bíró a verset arra a kérdésre való válaszként olvassa, mi a művész és a művészet szerepe egy kultúraellenes világban. Ebben az olvasatban a vers végén az ünnep emlegetése Vörösmarty abbéli reményét fejezi ki, hogy a művészet egyszer megszűnik majd a „világ gondjának” mediátora és artikulálója lenni, s eljön az autonóm művészet ideje. Nagy J. Endre Prohászka Lajos két világháború közötti nemzetkarakterológiája felől közelít a szöveghez. Prohászka nemzetkarakterológiája a magyart örök bujdosóként és vándorként jellemzi, e bujdosás, a „belső emigráció” választását látja az ő nyomán Nagy a vers fő karakterének. A bujdosás Nagy J. Endre olvasatában azonban egyben a realitás elől való menekülést is jelenti „valami álomszerű, vallásos vagy pusztán irracionális másvilágba”, így az ő olvasatában a vers meghökkentő, laza asszociációval egymáshoz kapcsolódó képei az irracionalitás világába menekülő Vörösmarty költői fantáziájának termékei.

Az „őrület” és az irracionalitás kiolvasóinak azonban akad ellentábora: Mezősi Miklós, Sirató Ildikó, Kovács Ágnes és Kabdebó Lóránt írásai a vers zeneiségével, korabeli színházi párhuzamokkal és a vers írásával egy időben készülő Lear király-fordítás szövegszerű hatásainak kimutatásával bizonyítják, meggyőzően, hogy A vén cigány művészi logikával felépített gondos alkotás, mely csak látszólag tűnik őrültnek. A vers – Jelenits István kifejezésével élve – „lázas” szakaszát a traumairodalom felől közelítő olvasat (V. Gilbert Edité) terápiaként olvassa, olyan önreflexióként, mely egy kollektív traumát akar feldolgozni, s eszközéül nem a biztatást választja, hanem „megengedi a kiborulást”. Más olvasatok ehhez hasonlóan beszédcselekvésként értékelik a művet, mely politikai tettre buzdít („Húzd, ki tudja meddig húzhatod”), illetve vallásos beszédaktusként értelmezik, s vitatnak minden olyan olvasatot, melyek a költő hitvesztését olvassák ki a szövegből. Jelenits István a blaszfémia vagy a teológiai inkorrektség „vádja” alól is felmenti a költőt: véleménye szerint az „Isten sírja reszket a szent honban” a feltámadt Krisztus üres sírját idézi meg, s nem halott Istenre enged asszociálni (még akkor sem, ha tudható, hogy a sor eredetijét: „a megváltó megfordul sírjában” Vörösmarty tudhatóan szerkesztői kérésre módosította a jelenleg ismertre.) Javaslata, miszerint a verset Vörösmarty hitének tudatában kell értelmeznünk, ugyanakkor zavaróan hathat olyan olvasók számára, akik az irodalmi szövegek értelmezői munkáját a szerzőtől való ennél nagyobb függetlenségben szeretik elvégezni.

A tanulmánykötet utolsó két fejezete kevésbé „viharos”. Szegedy-Maszák Mihály és Sz. Tóth Gyula tanulmánya a vers rendkívüli francia recepciójával foglalkozik (1962-ben tizenkét francia költő műfordításában jelent meg a vers Gara László szervezésének köszönhetően). A költői műfordítás lélektanáról árul el jelentős mozzanatot Szegedy-Maszák Mihály közlése, miszerint a főként Pilinszkyt fordító francia költőóriás, Pierre Emmanuel végül visszaadta a verset Garának és elzárkózott a fordítástól, annyira távolinak érezte Vörösmarty versvilágát a sajátjáétól.

További „csemegékkel” szolgál a kötet utolsó fejezete, ahol A Vén cigány és a netgeneráció, vagy a vers és a kortárs könnyűzene kapcsolatáról olvashatunk. A pontot az i-re, avagy a desszertmeggyet a hab tetejére Arató László írása teszi fel, aki Tóth Krisztina A koravén cigány című versét, Vörösmarty versének szellemes és egyben mély értelmű átiratát elemzi a két szöveget egymás mellé helyezve, főként a középiskolai oktatás számára.

A Tizenként legszebb magyar vers program következő állomása Szombathely, Celldömölk és Csönge lesz, 2013. április 26-28-án. Az „Egyik nyár, akár a másik”? címmel szerveződő konferencia központi témája Weöres Sándor Valse triste című verse. A részletes programot megtalálják a projekt honlapján április 10-e után.