Séllei Nóra, A másik Woolf: Kulturális (ön)reflexivitás Virginia Woolf harmincas évekbeli szövegeiben, Debrecen, Debreceni Egyetemi Kiadó, 2012.

A viktoriánus kor végén született angol írónőnek, Virginia Woolfnak szokatlan műveit eleinte értetlenség fogadta, amiben szerepet játszott nőíró mivolta is, majd hosszú időn át, éppen korábban elutasított elbeszéléstechnikai újításai miatt, a húszas évek második felében írt „trilógiáját”, a Mrs. Dallowayt, illetve a Világítótorony és a Hullámok című regényeit tekintették fő műveinek, s első regényeit, illetve a későbbi évek szövegeit e modernista esztétika szempontjából ítélték figyelemre kevésbé méltónak. Bár a kánon, főként a feminista, illetve a posztstrukturalista értelmezések hatására fokozatosan bővült, s ma már beletartoznak olyan, a húszas évek végén írt művei is, mint a feminista irodalomkritika alapművének számító Saját szoba és életrajzparódiája, az Orlando, Séllei Nóra szerint a harmincas évek alkotásai – másik életrajzparódiája, az (első pillantásra) Elizabeth Barrett Browning kutyájának életéről szóló, a viktoriánus angol társadalmat az elnyomott nők szemszögéből vizsgáló Flush, a konvencionálisabb regénynek tartott Évek, a Saját szobát követő, könyv hosszúságú pacifista és antifasiszta esszé, a Three Guineas, illetve a brit kulturális hagyományt átértékelő, posztumusz Felvonások között – kevés figyelmet kaptak. Az állandóan változásban lévő kánonról nem könnyű érvényes megállapításokat tenni, de Séllei állítását több, a kánont valamiképpen tükröző, a közelmúltban megjelent könyv is alátámasztja.

A The Oxford Companion to English Literature 2000-ben megjelent új kiadásában például sem a különösen mostoha sorsú Flush, sem a Three Guineas nem szerepel külön szócikkel, s úgy tűnik, más nyugati országok Woolf-recepciójára is a trilógiát kiemelő brit és amerikai modernista esztétika gyakorolt máig tartó hatást. A „világirodalom” 99 írónőjének életművét ismertető Leidenschaften („Szenvedélyek”) című, 2009-ben a Bertelsmann kiadónál megjelent kötet, amely az írásaik értékelését követő „Ajánlott irodalom” részben az írónők öt-hat, a legjelentősebbeknek is legfeljebb hét művét ajánlja az olvasók figyelmébe, Woolf esetében a trilógián és naplóin, illetve levelezésén kívül a Saját szobát és a Three Guineas-t (Drei Guineen) sorolja fel, a Flusht csupán a főszövegben, mint „egy kutya életrajzát” említi, a Felvonások között kapcsán pedig mindössze annyit jegyez meg, hogy „befejezése után az írónő állapota gyorsan hanyatlott”. [1] A francia Viviane Forrester szintén 2009-ben kiadott, az írónő öngyilkosságának megértésére összpontosító, Goncourt-díjas életrajzi regénye a Three Guineas-t kevésbé sikerült alkotásaként tartja számon, a Felvonások között jelentőségét meg sem említi, s e regényről olvasóival kizárólag azt tartja fontosnak közölni, hogy Woolf „szinte minden lapján csendes, kérlelhetetlen búcsút mondott” [2.]

Az írónő műveinek magyarországi kanonizációja a nyugatiéhoz hasonlóan alakult, de a folyamat fáziskésésben van.  A Woolffal foglalkozó, máig egyetlen magyarországi monográfiára, Bécsy Ágnes 1980-ban megjelent Virginia Woolf világa című kötetére még az a nagy tekintélyű David Daiches által képviselt szemléletmód hatott, ami az írónőt bevette ugyan a három nagy modernista (Joseph Conrad, James Joyce és D. H. Lawrence) mellé, nőiessége, a Joyce-énál állítólagosan szűkebb világa miatt mégis csak a másodvonalbeli „kismesterek” közé sorolta, minek következtében a Flushról például mint pihenésül írt „könyvecskéről”, „regénykéről” esik benne szó [3.] Ugyan az ELTE-n tartott előadásain Szegedy-Maszák Mihály már az 1980-as évek elején sokat tett azért, hogy Woolfot a magyar irodalomtudomány is jelentős modernista íróként tartsa számon, és 2001-ben Frank Anna Orsolyának is megjelent egy, az „érett alkotásokat”, azaz a Világítótorony és a Hullámok mellett a Felvonások között-et elemző könyve, ez azonban angol nyelvű és a regényeket a filozófia felől megközelítő kötet [4], így Séllei Nóra érdeme, hogy végre megszületett egy, Woolf írásait az irodalomtudomány új megközelítésmódjai segítségével értelmező, ráadásul a nemzetközi szakirodalmat tekintve is újdonságokkal szolgáló magyar nyelvű elemzés.

A Debreceni Egyetem oktatójaként és kutatóként Séllei Nóra már húsz éve foglalkozik Virginia Woolf alkotásaival, s e tevékenységei keretében 1999-ben, az Egy jó házból való angol úrilány címmel megjelent kötetben lefordította négy önéletrajzi írását, köztük kései önéletrajzi töredékét, a Vázlat a múltról-t, majd 2006-ban Három adomány címen az 1937-ben megjelent Three Guineas-t is. E művek irányították figyelmét a harmincas években keletkezett, elhanyagolt alkotásokra. A másik Woolf című kötetében azt tűzte célul, hogy az írónő élete utolsó évtizedében született írásainak újraértelmezésével bizonyítsa, e szövegek – tehát a Flush, az Évek, a Három adomány és a Felvonások között – életművén belül új korszakot jelentenek. A „másik Woolfot” ezek a mindeddig a realizmushoz való visszatérésként (le)értékelt, vagy a műfajuk miatt eleve mellőzött harmincas évekbeli, „kevésbé kanonizált” (349) szövegek teszik ki, melyeknek a szerző szerint, mint a kötet alcíme is mutatja, fő jellemzője a kulturális (ön)reflexivitás, s amelyek újraértelmezései az egész életművet „az eddigi kritikai hagyománytól eltérő megvilágításba” helyezhetik (27), és a trilógiáéhoz képest más módon megnyilvánuló modernizmusuk révén beilleszthetőek a korábbiaknál komplexebbnek felfogott harmincas évek (brit) irodalmába.

Amint a tézisét és a kutatás elméleti és módszertani hátterét bemutató „Bevezetés”-ben leszögezi, munkájában Séllei egyszerre támaszkodik a feminista irodalomkritika és a kritikai kultúratudomány elméleteire és módszereire, s elemzései során a hangsúlyt a kontextusról az intertextualitásra, a művek egymás közötti dialógusára, a szövegek „réseire, elhallgatásaira, felfejtetlen előfeltevéseire, (ön)reflexív mozzanataira” helyezi (20). Külön fejezetben tekinti át a Woolf műveiről a harmincas évektől máig megjelent angol nyelvű elemzéseket, értékeléseket, de nem éri be az egyes álláspontok felsorolásával, hanem arra is rávilágít, hogy „a Woolf-recepció jellegzetes tendenciái, pozíciói mögött” miféle kimondott, vagy az egyes szavak negatív konnotációi által érvényesülő, kimondatlan prekoncepciók húzódnak meg (30). Műveinek kedvezőbb megítélését a Wyndham Lewis és F. R. Leavis kritikusok nevével fémjelzett kezdeti elutasítottságot követően a modernizmus elfogadottá válása tette lehetővé. Séllei taxonómiája szerint először „(női) modernista”, akinek írásai esztétikai értékén kritikusai szemében rontott azok „nőiessége”, majd az 1970-es években, a feminista irodalomkritika és a kritikai kultúrakutatás (kultúratudomány) jelentette paradigmaváltás következtében, melyek a narrációtechnikai újítások mellett a szövegek politikumát is vizsgálat tárgyává tették, elnyerte a „női modernista” státusát. Mint írja, ez az új kritikai diskurzus „immár nem elrejteni akarja Woolf »zavaró« másságának a modernizmus domináns diszkurzusa által kijelölt és ezáltal abban elfoglalt helyét, hanem éppenséggel felszínre hozza azt, és reflektál rá” (49). Miközben Séllei a mára tengernyivé duzzadt angol nyelvű szakirodalom fontos műveire – melyekkel gyakran polemizál is – felhívja a figyelmet, e kötetben nem vállalkozik a magyar recepció bemutatására, egyrészt, mivel annak áttekintése külön fejezetet igényelne, miáltal azonban a tartalom fókusza áthelyeződne, másrészt, a Focus – Papers in English Literary and Cultural Studies című pécsi folyóiratban 2008-ban már megjelent a témáról egy terjedelmes, angolul írt tanulmánya. Annyit mindenesetre egy egész oldalnyi hosszúságú, izgalmas lábjegyzetben itt is leszögez, hogy „noha nagyon sokan hivatkoznak Woolfra, komoly elemzés nem sok jelent meg róla” – s ez az állítása aligha vonható kétségbe (65).

Könyve Közelítés: elméleti-kritikai kaleidoszkóp címet viselő harmadik fejezetében meghatározza, milyen kritikai pozícióból beszél. Nem a tudományos beszédmód magyar hagyományát követi, amely a Pierre Bourdieu elméleti alapvetése óta köztudottan nem létezhető „érdekmentes univerzalitás” pozíciójából szólal meg (mely megközelítésmódtól épp egy másfajta hagyomány híján nehéz elszakadni). Az univerzális pozíció helyett a húszas évek modernista trilógiáját az életmű középpontjába helyező domináns kritikai diszkurzust (a feminista és posztstrukturalista Donna J. Haraway episztemológiája nyomán, miszerint „a racionális tudásállítások föltétele nem az egyetemesség, hanem a részlegesség”) az elkerülhetetlen részlegesség tudatos vállalásával kérdőjelezi meg (73-74). Nem csupán a regényeket, hanem a woolfi életmű minden darabját, naplóit, leveleit is a korpusz részének, egymással dialógusban álló szövegeknek tekinti, önmagát pedig, Elizabeth Grosz álláspontjával azonosulva, szükségszerűen politikai szubjektumként létező értelmezőnek, megnyitva ezáltal a textusok politikai (női szövegekként történő) olvasatának lehetőségét. Woolf harmincas években keletkezett szövegeit az előző évtizedben írottakhoz képest olyan politikummal, ráadásul hangsúlyosan női, sőt feminista politikummal telített szövegekként vizsgálja, melyek politikuma az irodalmi reprezentációk kódjaiban van elrejtve, s megnyitásukhoz a szoros olvasás módszerét alkalmazza. Catherine Belsey nyomán „kérdező szövegnek” tekinti ezeket, ahol a rejtett vagy nyílt kérdések megválaszolása az olvasó dolga.

A Változatok a viktoriánus fedőtörténetre: Flush című fejezet a klasszikussá vált művekhez képest a kritika által máig elhanyagolt woolfi szöveg szoros olvasással történő elemzése. Séllei szerint akár az életmű kulcsának is tekinthető; tematikus és textuális önreflexiója által (a viktoriánus kort, az életrajz műfaját és a tudatfolyam technikát egyaránt parodizálja) egyszerre utal vissza a korábbi művekre, és előre a Felvonások között felé, mely kísérleti regény annak a felismerésnek a végső belátása, ami már az 1933-ban született Flushben is foglalkoztatja: hogy az adott kultúrából senki számára nem lehetséges a kilépés. „Az irodalmi hagyománnyal való bármiféle párbeszéd, még a tagadás is része annak a kulturális diszkurzusnak, amellyel látszólag szembefordul” (138) – a kívülmaradás nem, csak az újraértelmezés lehetséges.

Az 1937-ben megjelent, eredetileg esszéregénynek tervezett Évek is ilyen újraértelmezés, a történelmi kontextusba helyezett realista családregényé, amelynek tereit az írónő megnyitja a női narratívák előtt (a kulturális hagyományok woolfi átértelmezésének tézisét Séllei a regények tipikus viktoriánus színhelyeinek elemzéseivel támasztja alá). A történéseket a szöveg az egyes női szereplők látószögéből beszéli el, akik az éppen megtörténő történelmi eseményekre nem reflektálnak, miáltal a textus alkalmas a maszkulin ideológiai konstrukciók megingatására. (A műfaj megújítását illetően figyelemreméltó párja a kortárs Kosáryné Réz Lola feminista regénytetralógiája, melynek alig öt évvel később, 1942-ben megjelent Asszonybeszéd című első kötetében, ugyan hagyományos nézőponttechnikával, de a magyar írónő szintén a patriarchális szemléletmódú történelmi családregény feminista újraírására tesz kísérletet, mégpedig azáltal, hogy nála az eredetpont matriarchális, az anya halála.)

Az esszé mint a kritikai beszéd tere című fejezet az Évek esszébetéteiként írt, a regényről végül leválasztott, 1938-ban kiadott Három adományt elemzi. Az írónő ebben olyan szöveget hozott létre, amelynek beszélője saját női mivoltára, valamint a kulturális és történelmi hagyományra is reflektál, s mivel a szerkezete, amint arra A másik Woolf szerzője rámutat, nem lineáris, hanem körkörös, a narratív technikát tekintve Woolf legradikálisabb műve. Miközben Sélleinek minden bizonnyal igaza van abban, hogy a fő kérdésre – „miképp lehet megakadályozni a háborút?” – újra és újra visszatérő, a maszkulin lineáris-racionális logikának ellentmondó, a gondolkodás folyamatát ábrázolni kívánó szöveg akár a feminin–maszkulin binaritás dekonstrukciós kísérletének is tekinthető, e mű kanonizálását alighanem megnehezíti, hogy az írónő töprengéseinek követése rengeteg időt vesz igénybe az olvasótól, aki minden bizonnyal a maszkulin gondolkodásmódban nevelkedett, s így feltehetően jobban érdekli az eredmény (azaz a férfias győzelem), mint az ahhoz vezető szellemi küzdelem papírra vetett kacskaringós fordulatai.

„Nőként nekem valójában nincs is országom” – írja Woolf A három adományban, vagyis eljut a patriarchalizmusban gyökerező – s e tekintélyelvűség miatt általa a fasizmussal, nácizmussal rokonított – társadalmi rend elutasításáig, amivel tovább mélyíthette a súlyos depressziót, amitől szenvedett, s szinte kihúzta a saját lába alól a szőnyeget. Utolsó műve pedig Séllei felfogásában újabb lépés ezen az úton, amennyiben „a birodalmiság kulturális konstrukciójának” újragondolásaként értelmezi (350). A szerző itt vitába száll azon koncepciókkal, például Patrick Parrinderével, melyek szerint a háború alatt írt Felvonások közt „idilli és nosztalgikus Anglia- és angolságszöveg” lenne (314). Úgy látja, „Woolfnál a tájba vésett történelmi narratívák […] a birodalom és a birodalmi hatalomba kódolt erőszak kérdését vetik fel” (316), s az agresszió szerepét illetően álláspontja közel áll az írónő érett regényeinek filozófiai szemszögű olvasatát nyújtó A. O. Frankéhoz. Ő arra a következtetésre jut, hogy Woolfnak a műben megnyilvánuló történelemfelfogásában az emberiség a civilizáció segítségével időről időre kiemelkedik az állatias lét állapotából, majd az emberi természetből kiirthatatlan agresszivitás következtében újra visszahanyatlik. Séllei Nórát azonban a művek egymással folytatott dialógusán, a narratív megoldásokon túl a szövegek politikuma érdekli. A Felvonások közt (és az előző művek) elemzése által végső soron azt vizsgálja, hogy „egyrészt miképpen íródtak bele a domináns kulturális narratívák az irodalomtörténetbe és történelembe, és fordítva, azaz miképpen írják a kanonizált irodalmi szövegek a domináns (kultúr)történetet; másrészt, hogy ezek a szövegek miképpen írják diszkurzusként a szubjektumot; harmadrészt pedig azt, hogy miképpen lehet szubverzív beszédmódokat létrehozni úgy, hogy […] nem lehet teljesen új, a meglévő diszkurzusokon kívüli szubjektumpozíciót létrehozni” (328). Genderérzékeny, kultúrkritikai megközelítése segítségével meggyőzően érvel amellett, hogy a harmincas években keletkezett alkotások Virginia Woolf életművében új korszakként foghatók fel, s melyeknek a posztmodern felé mutató önreflexivitása, intertextualitása árnyalja az alapjában véve realistának tekintett harmincas évek modernizmusáról kialakult képet.

Séllei a legtöbb esetben kénytelen volt a magyarul már megjelent woolfi szövegeket is újrafordítani, hogy egyáltalán értelmezhetőek legyenek – ami felhívja a figyelmet arra, hogy a jövőben új megjelenésre váró köteteket legalább a genderérzékenység szempontjából felül kellene vizsgálni. Könyve méltó darabja az Debreceni Egyetem „Orbis Litterarum” sorozatának, melynek célkitűzése korszerű személetű kiadványok megjelentetése a „tudományos műhelyek tagjainak, hallgatóknak, valamint az irodalomtudomány iránt érdeklődő művelt olvasóknak”(374). Már csak ezért is sajnálatos, hogy a kötetben nincsen név- és tárgymutató.

Jegyzetek

1     Auffermann, Verena – Kübler, Gunhild – März, Ursula –     Schmitter, Elke, Leidenschaften. 99 Autorinnen der Weltliteratur, Bertelsmann Verlag, 2009. „…mit der Beendigung des Manuskripts von »Zwischen den Akten«, verschlechterte sich Virginia Woolfs Zustand rapide”, 604.

2     Viviane Forrester, Virginia Woolf,  Paris, Albin Michel, 2009. „Mais où trouve-t-on, dans Trois guinées, la douce grâce  d’Une chambre à soi?”, 274; „Presque chaque page     d’Entre les actes énonce un adieu calme, inexorable…”,     285.

3     Bécsy Ágnes, Virginia Woolf világa, Budapest, Európa Könyvkiadó,  1980, 215

4     Frank, A. O., The Philosophy of Virginia Woolf: A Philosophical Reading of the Mature Novels, Budapest, Akadémiai Kiadó, 2001. (Philosophiae Doctores)    

Séllei Nóra kötetei a Debreceni Egyetemi Kiadó honlapján