Otthonos idegenség: Az Alföld Stúdió antológiája, szerk. Fodor Péter, Lapis József, Alföld Alapítvány, Debrecen, 2012.
Az antológia szerzői: Áfra János, Balajthy Ágnes, Barna Péter, Bujdosó Ágnes, Jován Katalin, Kiss Boglárka, Korpa Tamás, Liktor Eszter, Lovas Anett Csilla, Máté Éva Gyöngy, Őry Katinka, Papp Sándor, Réti Zsófia, Szabó Orsolya, Ureczky Eszter.

Az Alföld Stúdió antológia-sorozatának 1971-ig – az első, Együtt című kötet megjelenéséig – visszanyúló története meggyőzően bizonyítja a debreceni irodalmi lap holdudvarában folyó munka tudománypedagógiai sikerességét. Ha csak átböngésszük a Stúdió elmúlt négy évtizedben megjelent kiadványainak tartalomjegyzékét, szembesülhetünk vele, hogy a magyar irodalomtudomány jeles, mára széles körben (el)ismertté vált művelői indultak ebből a szellemi közegből. A hazai folyóirat-kultúrában a mai napig egyedülálló az a tudatosság, amellyel az Alföld mindenkori munkatársai saját utánpótlásuk kinevelésére törekednek. Az átlagosan ötévente kiadott antológiák e „nevelődési” folyamat fontos állomásaiként értelmezhetők, mely folyamat során a jellemzően a Debreceni Egyetem bölcsészkarán végzett fiatal kutatók a szórványos folyóirat-publikációk után egységes csoportként is a szakmai publikum elé lépnek. Bár az 1996-os, Az újraértett hagyomány című kötet óta tapasztalható műfaji homogenizálódás (ti. a korábbi Stúdió-antológiák, szemben a frissebbekkel, még egyes tagok szépirodalmi műveit is tartalmazták) nem biztos, hogy mindenképpen üdvös jelenségnek tekinthető, a műhely mindenkori tagjainak és mentorainak tudományos elkötelezettségét így is feltétlenül méltányolnunk kell.

Az eddigi hagyományok ismeretében tehát nagy megtiszteltetésnek és saját jövőjükre nézvést igen jó ómennek tekinthetik az Otthonos idegenség című, 2012-ben megjelent tanulmánygyűjtemény szerzői a kötetben való szereplésüket. Ennek – az imént röviden felvázolt – „rituális” jelentőségén túl azonban egyéb szempontokat is érdemes szem előtt tartanunk. Nem árthat például, ha a kiadott könyv nemcsak az egyes szerzők kvázi-bemutatkozásának gyakorlóterepeként funkcionál, hanem adott esetben a potenciális szakmai olvasóközönség számára is hasznosnak bizonyulhat. Az írások meglehetősen változatos tematikai és módszertani preferenciái eleve megnehezítik ez utóbbi szempont érvényesítését: mivel az Otthonos idegenség szövegei – néhány kivételtől eltekintve – nem igazán állnak párbeszédben egymással, a válogatás gyakorlati használhatósága nem haladja meg a jubiláló professzorok köszöntése apropóján összeállított ajándék-antológiákét. Ez persze semmit nem von le a tanulmányok önmagukban vett értékeiből; a szerkesztőknek pedig becsületére váljék, hogy a szövegek elrendezésével és a frappánsan kiválasztott (Barna Péter dolgozatából származó) kötetcím segítségével megpróbálják ráirányítani az olvasó figyelmét egy olyan elvont szemléletmódbeli hasonlóságra, amely (talán véletlenül, de) valamelyest mégis egymáshoz közelíti a szerzők szerteágazó érdeklődését. Az idegenség tapasztalatának változatos formákban megvalósuló elemzése a leginkább jellegadó vonása az antológiának: a közelebbről meg nem határozott, a szerzők által szemlátomást nem egységesen értett fogalom központi szerepet kap Kosztolányi útirajzainak elemzésekor (szerzője Barna Péter) éppúgy, mint az Orbán Ottó költeményeiben megképződő én-szerepek vizsgálata (Jován Katalin), vagy Michael Radford A velencei kalmár-adaptációjának bemutatása (Őry Katinka) során. Sőt, vállalva a túlinterpretálás vádját, azt is meg merném kockáztatni, hogy Máté Éva Gyöngy videoklip-elemzésbe oltott médiaelméleti értekezése, vagy Szabó Orsolya dolgozata a sorozatszínész Charlie Sheen és a hollywoodi sztáripar összeütközéseiről szintén termékeny szempontokat vet fel a „saját–idegen”, „ismerős–ismeretlen”, „megszokott–rendkívüli” stb. ellentétpárok értelmezésével kapcsolatban. Az Otthonos idegenség írásai tehát, ha egyértelműen megragadható közös maggal nem is rendelkeznek, abban a tekintetben okvetlenül rokonságban állnak egymással, hogy szerzőik az általuk aktuálisan vizsgált kérdéskört legnagyobbrészt a vonatkozó művekhez való figyelmes odafordulás révén tartják megismerhetőnek.

A válogatásban helyet kapó írások alapvetően három kategóriába sorolhatók: a legnagyobb hangsúly, nem túl meglepő módon, az irodalmi műelemzésekre esik, kisebb arányban helyet kaptak színházi, filmes témájú dolgozatok, a könyv hátsó traktusát pedig a médiaelméleti vizsgálódások uralják. Talán egyedül Réti Zsófia Elfelejtett évtizedek című, a Kádár-korszakra való emlékezés 21. századi anomáliáit vizsgáló írása nem rendezhető el egyik tematikai „blokkban” sem: a számomra az egész kötet egyik legerősebbjének tűnő dolgozatban érvényesülő, hangsúlyosan történeti nézőpont ugyanis meglehetősen idegen a gyűjtemény szövegeinek nagy részétől. Világosan érzékelhető a szerzők legtöbbjének erőteljes elméleti érdeklődése: az esetek túlnyomó hányadában kisebb jelentőséget tulajdonítanak a vizsgált alkotások történeti, szociokulturális stb. beágyazottságának, és inkább a művek saját, immanens világának vizsgálata során fogalmazzák meg állításaikat. Ennek szélsőséges példája Korpa Tamás impozáns elméleti apparátust felvonultató dolgozata Szilágyi Domokos Ez a nyár című verséről, amely a kiválasztott szöveg nyelvi-retorikai működésmódjának bemutatása során egy pillanatra sem távolítja tekintetét annak mélyszerkezetétől. Balajthy Ágnes a város mint „nyelvbe íródott identifikációs tér” Térey János Protokollja által elgondolt alakzatait veszi számba dolgozatában: a rendkívül informatív és logikusan felépített szöveg meggyőzően tárja fel a Térey-mű Budapest-ábrázolásának poétikai rétegeit. Némiképp hasonló témát jár körül izgalmas tanulmányában Ureczky Eszter is: ő a kortárs brit prózaíró, Matthew Kneale Sweet Thames című regényének viktoriánus London-ábrázolását vizsgálja, amely szerinte elsősorban „a múlt viszolyogtató regisztereinek megérzékítése által képes újraalkotni egy formatív történeti pillanatot, s a kor mocskának tükröt tartva beleverni az orrunk nagyon is 21. századi gondjainkba.”

Az irodalomtudományi tárgyú dolgozatok témái főképp a 20. század második felének irodalmából kerültek ki, e szabály alól Barna Péter fent már említett – jórészt Szirák Péter 2010-es tanulmányán alapuló és annak továbbgondolását célzó – Kosztolányi-szövege, illetve Papp Sándor Csáth-elemzése jelent kivételt. A kötet legtöbb írásának teoretikus alapállásával szemben Papp Sándor inkább a rendelkezésre álló korabeli források elemzésével igyekszik feltárni Csáth életművének dekadens vonásait: a szöveg (szerintem) téves alapfeltevése – mely szerint a dekadencia pontosan körülhatárolható, szigorú kritériumokkal rendelkező irodalomtörténeti irányzatként tételeződik – azonban meggátolja a szerzőt abban, hogy a Pán halála című novellát mint a magyar dekadens irodalom mintadarabját láttassa. (Ráadásul nem használja fel Richard Gilman A dekadencia című alapművét, amely pedig sokat segíthetett volna a fogalom tisztázásában.)

A színházi-filmes szekciót erősíti Liktor Eszter kiváló, bár sajnálatosan rövid összefoglalója Alexandre Hardy drámaszövegének rekonstruálható szcenikai megoldásairól, valamint Őry Katinka kissé túlnyújtott írása A velencei kalmár Michael Radford által készített filmes átértelmezéséről. Ez utóbbi – egyébként remek megfigyeléseket is tartalmazó – szöveg legnagyobb problémája, hogy kötelességének tekinti a film teljes cselekményének ismertetését, mely során fokozatosan elsikkadnak az elemzés eredetileg megadott szempontjai.

Az Otthonos idegenség szerkesztői (Fodor Péter és Lapis József) mintha egy a múltban kezdődő, a jelenben folytatódó és a jövőbe mutató idővonalat próbáltak volna húzni a dolgozatok elrendezésével: a nagyjából témájuk kronologikus rendjében sorba állított szövegek közül a könyv vége felé helyet kapók kimondottan a 21. század kultúrájának mediális kérdései fölött töprengenek. Az antológiát ennek megfelelően Áfra János gondolatébresztő írása zárja, mely a Mitchell-féle „képi fordulat” tanulságait levonva a mediatizált kultúra változóban lévő befogadási stratégiáira hívja fel a figyelmet. Az Alföld Stúdió következő antológiájának megjelenéséig eltelő évek majd eldöntik, hogy a befejező írás jóslata a kultúrafogyasztás teljes átalakulásáról tényleg be fog-e teljesedni – annyi biztos, hogy az Otthonos idegenség és a hozzá hasonló kötetek nagy segítséget nyújthatnak e változási folyamat különböző korokban bekövetkezett stádiumainak felismer(tet)ésében.

Az Alföld Stúdió eddig megjelent antológiái