Jobban vagyok. Nem gyötörnek ordas vágyak, naphosszat ülök a parton vad-kevélyen, és ősi griff-madár módjára kódorog a lelkem a tenger felett. Köd gubába burkolózik a léha távol, a téboly piros ördögei járják pogány táncukat benne. Dehogy kívánkozom én oda. Itt portya-hősök süttetik magukat a ledér napon, pulyák visítoznak a felcsapódó, habzó szájú hullámok ostorainak csapásaitól. Egy tökmag fráter tevét vezet, a teve mögött kisteve, a kisteve mögött egy csacsi. Haj, Élet, hajh, hát még a barmok sorját is megkülönbözteted? A csönd-csacsi lehorgasztott fejjel baktat, várja a csoda-Messiást, aki majd jön, és eloldja kötőfékét. Ó, korhely, dohos Európa, hát miért nem segítesz az áldott jószágon, e tiport cseléden? A liber-vágytól könnyes szemmel, nótaságos életről ábrándozik naphoszt úgy, mint bárki más. És mi jutott neki? Csömör, csömör és csömör a pucér, petyhüdt, testektől. És undor, undor és unalom.

    Balra tőlem a szívem magasságában négy-öt orosz összehajol. Jobbra tőlem szintugyanilyen magasságban egy élet-apa telefonon urambátyámkodik. Sírós kisfia értetlenül bámulja, és kérdeni szeretne valamit. De az apa nem látja, mérges bölcsességeket ordít a telefonba, a megcsalt kisfiú vár. Züm-züm, jön egy ókori méhecske, és a fiúra száll. Megcsípi. Az anyátlan gyerek felordít. A gyehenna-apa rácsap a méhecskére, és a fia kezébe nyom egy másik telefont. A kisfiú játssza rajta a nagy magány-játszmát, már nem sír, az apuka meg krisztuskodhat tovább.

    Felkelek. A tenger, ez a tárt combú ledér asszony, befogad. Lebegek ezer éves lebegéssel, fülem a víz tükrére teszem, és a milljónyi homokszem buja nászmelódiáját hallgatom. Csókok, ölelések, lihegések, karmolások, zihálások, csúszkálások lucskos-vad násza bódítja kontyos fejem. Sárkány-lovakkal lovagolok én is a mélybe, a basa üvegpalotájába, a bujaság piros kertjébe. Öreg kuruc a strázsa, ismer jól az Iszter partjáról, mosolygok rá meleg mosollyal, beenged. Orkideák szerteszéjjel, korall-ágyakon ifjak és leányok buja vágytól mámorosan pihennek. Óh, gyönyörteljes Afrodité, add meg nekem a zabolátlan csömör óráit. Aztán szállok, szállok fel angyalszűz szárnyakon és ígérem, a lila ég alatt bennem nem gyullad vér-vágy.

    Szent kéje az ölelésnek, hat mezítelen ifjú terem körém, trónt fonnak élet-eres karjaikból és akarattal beleültetnek. Én a medúza-királynő megtelek vérrel és forró nyálkával, cifra korall-ágy lesz a zabolátlan vágyam helye. Liliom-lányok is jönnek, zengenek úri dalokat és sörbettel kínálnak. Mámor-parázs süti testem, csatakosan fonódik karba kar, csípőbe csípő. Mit bánom én, hogy mások odafent gyümölcsösödnek, én inkább idelenn virágzom. Nem szűnik Atlasz-kedvű csókolózásom, egy nagy Csók a világ, melynek piros-húsos meleg nyelvén ringatózom. Hagyom, hadd törjön elő az Ó-hús, hisz estére az idő, ez a vén féltékeny kujon, úgyis öregre csókol.

    De nini, mámorom parázsa húnyóban, lassan nyiladozik biharsági barna szemem, és a forró, vörhenyes homok felébreszt. Hát mért nem hagytál még egy kicsit azon a csatakos korall nyoszolyán? Olyan édes volt a pokolbéli hintázás, itt meg oly sivár a hatalmas part. Egy narancsitalt nyújt felém a kávé-szín pincér. Jeges nedvesség árad szét bennem, ó, könyörtelen prózai lótusz valóság. Vad nászom véget ért, indulok kis hotel szobámba, és lehajtom mámor-perzselte árva fejem.

első jegyzet
második jegyzet
harmadik jegyzet

Még többet Halász Margitról: a facebookon és a www.halaszmargit.hu-n
Halász Margit korábban megjelent úti levelei klasszikusok stílusában:

http://malvina.prae.hu/?pid=4991
http://marketta.prae.hu/?pid=4216

http://www.barkaonline.hu/tarca/2614-halasz-margit-tarcaja