Kritika Simon Márton Polaroidok című kötetéről (Bp., Libri, 2013)

Hajlamosak vagyunk túlzott közhelyként elgondolni Friedrich Kittler tézisét, miszerint „nem rendelkezünk semmiféle tudással érzékeinkről, amíg a médiumok nem kínálnak ehhez modelleket és metaforákat”, s egyszerűen csak adottként simulunk bele abba a világba, ami talán csak utólag, az emlékezetünkben konstruálódik meg. A fotózás nyomasztóan hétköznapivá vált technikája mintha önmagát semmisítené meg azzal, hogy a digitális felvételhez azonnal hozzáférünk, s valószínűleg soha nem nézzük meg újra – az a pillanat viszont sokszor bevésődik, amikor a felvétel elkészült, aminek volt valamiféle érzéki motivációja. Amit az objektív helyettünk és általunk lát, az rögzül akkor az agyban, azt hívjuk elő emlékeinkben alkalomadtán, néha félénk szorongással, mert az az objektívbe tekintő szem miatt nem egyszerű pillanatot, hanem a pillanat időbeliségét jelenti, egy bonyolult történet önkényesen kiragadott lépcsőjét. Jó volt ott és jó volt akkor, aminek veszteségére a fotó csak figyelmeztet. A polaroid varázslata döbbenetes erejű volt a nyolcvanas években, ahogyan azonnal hozzáférhetővé vált az éppen csak imént elmúlt pillanat, ahogyan a fotópapíron lassan kirajzolódott az imént rögzített kép, s amit néhány hónap alatt zöldes-sárgás fátyol vont be haloványságával.

A tekintetnek ez a kép- és történetteremtő ereje, illetve az ember és a technomédiumok (köztük nemcsak a fénykép, hanem például a nyomtatott szöveg) szétbogozhatatlan kapcsolata kínálkozik fel az olvasónak Simon Márton Polaroidok című kötete olvasása során, miközben hol otthonosan, hol pedig kényelmetlenül bolyong a rövid szövegegységek között. A kötet mottójául választott haiku (Macuo Basó, ford. Fodor Ákos) a paratextusok természetéből adódóan ugyanakkor előírhatja az olvasás számára a japán költészet világába, képteremtő erejébe való belehelyezkedést, a keleti filozófiák antropológiai bölcsességeinek átélését (legalább Dzsuang-dszi álma alapján), ami kettős állapotot eredményez: egyrészt egy önkéntelen és jóleső feloldódást a világban, másrészt az európai ember szorongásának tudatos átélését a végtelentől. Az egy-két-három soros szövegegységek versként és elbeszélő természetű szövegként egyaránt működnek, ami a képnek (fényképnek, festménynek, akár emlékképnek) mint médiumnak a lényegét alkotó paradoxona: a szinkróniában rejlő diakrónia. Az első textus 001-es sorszámát a következő egységek számai nem sorrendben követik, ami sajátos reflexió egyáltalán a nyugati világ teleologikus természetéről, a kauzális értelmezés kényszeréről és a megértés folyamatairól. Így válik hangsúlyossá a verseskötetek olvasásának sajátja, a szemezgető olvasás, amikor az egyes szövegek önmagukban, illetve a random természetéből adódóan más és más szövegeket követve és megelőzve adják át magukat az olvasásnak. Ugyanakkor a lapszámok megszabta sorrend betartásával sem kényszerül egyetlen narratíva követésébe az olvasó, mert az egyes textusok képisége a haikura, a szóversre, de akár a dadaista költészetre vagy éppen az sms-versekre való utalásukkal újabb és újabb keretbe rendezik a valóságról készített képeinket. Illetve egyúttal előtérbe helyezik ezekkel a műfaji idézetekkel együtt a nyelv képiségének bonyolult izgalmát.

A megteremtett látványok érzékisége a teleobjektívbe pillantó szem antropológiai természetét idézi: „És akkor a szobamérlegre leülve / zokogni kezdett. Megnézhettem volna a sírás / súlyát, mielőtt eljöttem.” (071/18. o.). A megpillantott kép rögzítése azonnal kontextualizálódik, történeteket generál, érzelmeket hív, anélkül azonban, hogy átcsúszna az aforizma-szerű bölcselkedés populáris regiszterébe. Az idézett szobamérleges textus úgy ránt bele a továbbgondolás, vagyis a történetté formálás folyamatába, hogy közben óvatosságra is int: a rövidség és az elnémulás éppen a hamisságtól vagy a giccstől óvja meg a háromsorost, akár azzal együtt, hogy a groteszk esztétikai minőségét is felidézi. A látvány rögzítése a hiányzó igével grammatikailag személytelenséget rendel a szavakhoz: „Kukára kitett / cipő tépőzárában / szőke hajszálak.” (093 /13. o.), ám éppen a látás tevékenységéből eredhet az a nagyon is személyes megrendülés, ami a hiányzó történetet az asszociációk láncolatából a megteremtett kép köré rendeli. Éppen a nyelv általi bevonódás dilemmáját, illetve a hallgatást tematizálja többek között a következő kétsoros: „Elmesélhetném csak idézetekkel. / Megúszhatnám, hogy beszélni kelljen róla.” (311/54. o.)

Az elliptikus lírai nyelv teljesítményét jól mutatja, hogy képes belehelyezkedni az európai költészet hagyományaiba, elsősorban a szerelmi líra és a filozófiai költészet megszólalási alaphelyzeteit és kérdésfeltevéseit idézve. Különösen izgalmasak a szerető/szeretett férfi vallomásai: „Vagy hat nő használta ezt a pólómat / pizsamának; / ebben temessetek el.” (288/17. o.), ami nemcsak az én és a te határait, hanem a szerelem és a halál (groteszk) azonosságát, illetve az érintés érzékiségét is képbe foglalja, akárcsak ez az egysoros: „Fejből tudom a bőröd.” (234/33. o.) Hangsúlyosan kerül a középpontba a világ idegensége és az ember létbe vetettségének folyamatos szorongást jelentő alaphelyzete: „Áll a maradék az ágyam mellett / és őriz, mint kórházban haldoklót / a narancslé.” (511/58. o.), ami ebben a kétsorosban az infinitívuszok által tökélyre vitt személytelenséggel válik igazán erőteljessé: „Lóversenyre menni, / vagy busz elé lépni.” (367/27. o.) A szerelmi költészet és az európai filozófia metafizikai hagyománya együtt villan fel ennek a kétsorosnak az egyszerűségében: „A fűfoltok a farzsebemen, / és a szavaid bennem.” (214/34. o.)

A látszat ellenére nem könnyű olvasmány a rövid kis textusok sora a Polaroidok kötetében, hiszen a szövegek képeket alkotni ösztönöznek, amelyekkel szembesülnünk kell, amelyeken akár sokszor felszabadultan nevethetünk, illetve amelyeket az ellipszisek miatt nyelvvé kell formálnunk, elvégeznünk azt, amit tehát a kép csak a befogadás által tud: beszélni, történetet mondani, önmagát kívülről szemlélni. Kibédi Varga Áron a trompe-l’oeil festészeti hatáskeltésének, vagyis a szem és a tudat megtévesztésének technikáját értelmezve két olyan anekdotát említ, amelyek a képek hermeneutikai funkciójáról vallanak: a jól ismert Zeuxisz-történetben a képen ábrázolt szőlőszemekre madarak szállnak, hiszen megtéveszti őket a képi reprezentáció élethűsége. A másik anekdota Marguerite Yourcenar Keleti novellák c. kötetéből származik, amely szerint a kínai császár elrendeli Wang Fo megvakíttatását, mert képei a valóságon túliak: a festő úgy menekül el, hogy beül a saját maga által festett csónakba. Nemcsak a művészet metafizikai problémaként történő vizsgálatát kínálja fel ez a két kis történet, hanem a valóság és a képzelet határára is rákérdez, illetve középpontba állítja a tekintet különféle – valóságértelmező és világteremtő – cselekvéseit. A Polaroidok darabjai véleményem szerint jól működő lírai szövegformák, amelyek a különféle irodalmi írásformák játékba hozásával láthatóvá teszik nemcsak a képet, hanem a kép nézőjét is, sőt, a kép talán és egyre bizonyosabban csak a kép nézőjén keresztül válik hozzáférhetővé. Varga Mátyás Hallásgyakorlatok című, 2009-ben megjelent verseskötete a hétköznapi világ és az abban funkcionálisan, láthatatlanul működő nyelv teremtő erejére enged rácsodálkozni, ám míg ez a reflektálttá tétel valamiféle sajátos mitológiát teremt a hétköznapokból, addig Simon Mártonnál a nyelv által megteremtett kép teszi egyáltalán láthatóvá a világot.