Pont

Néha úgy szeretnék
a testen belül egy kicsi pontban
összekucorodni,
meghúzódva egy sarokban,
sűrűsödési pontként pihegni,
mint formát nem nyert anyag,
amely kisebb annál, hogy támadási felület legyen,
amelyen nem szaladnak át ingerek,
s nem érik el a receptorok.
puha, sima rezdülésekkel lélegezni.
lenni miként a pont –
a kiterjedés hiánya.

 

Hajnalban

Ahogy reggel a telefon másik
oldaláról a hangod elér
utcák és megállók távolából
kezded körém keríteni a valóságot
hegyek, síkságok és óperenciás tengerek mellől
húzol vissza szépen,
míg lassan az ébredésben
a hangodra felépül a világ
odahagyom a sárkányt és tündérparolát
hangod érintése nyomán
látni kezdem a szobát
és helyedet párnám másik oldalán
ahogy a fény bekúszik az ablakon –
átértem.
A takarót most inkább, ahogy te,
a gombos oldalával felfele
hagyom.

 

A test feltámadása

Micsoda büntetés lenne
a test feltámadása.
Apokalipszis utáni sétáló pokol.
Már élve is nyüves a test,
mert nem por,
valami szétmálló massza,
Szodoma és Gomorra
belül a világ.
Kilónyi tehetetlenség
és fájdalom.
Nincs diadala az észnek,
A zárt héjban rohad,
és kifelé hangszigetelt
minden sikoltás.
Talán a mennyország
az immaterialitás.
Ne akard, hogy higgyek
a test feltámadásában.
Mert akkor:
nincs remény.

Soltész István: Vadcsapások