Zágrábban az utcán énekelnek az emberek. Mikor először hallottam, azt hittem, csak bolondok, vagy megzavarta őket a tavasz.
De nem. Ők tényleg ilyenek.
Valahogy jobban szeretik az életet, mint mi idehaza.
A peronon álltam, a vonatra vártam, és eszembe jutottak az utcán daloló emberek.
Arra gondoltam, hol fogok én Pesten éneklő embereket látni? Itt nálunk mindenki siet, a földet nézi, és ha két tekintet véletlenül összeér, zavartan fordítják el a fejüket az emberek.
Talán gyakrabban kellene Zágrábba mennem, hogy újra halljam a dalokat, és magammal hozzam őket.
Talán gyakrabban kellene Zágrábba mennem, hogy újra lássam a fűtött ülésű, csoda kék villamosokat.
Mit nem adnék most, a mocskos, huzatos 24-esen zötykölődve néhány bugyuta dalocskáért!
A mögöttem ülő részeg csöves, mintha csak kitalálta volna a gondolataimat, hirtelen rákezd a Hopp Juliska, hopp Mariskára. Ez is valami. Öblös, karcos vonyítása, amit olcsó borszag kísér, olyan intenzíven tölti be a teret, hogy a hat emberből, aki velünk utazik, három le is száll nyomban.
Dalok vannak itt is. Villamosok vannak itt is. Csak egy kicsit másképp…
Mary Cassatt, Hídon átkelő villamos, 1891
