Kritika az Esemény – trauma – nyilvánosság című tanulmánykötetről (szerk. Dánél Mónika, Fodor Péter, L. Varga Péter, Budapest, Ráció, 2012.)

Nem egy hagyományos értelemben vett konferenciakötetbe olvashat bele az érdeklődő, ha az Esemény – trauma – nyilvánosság című kiadvány kerül a kezébe, hiszen nem is egészen az. Az igényes kialakítású kötet ugyanis egy négyéves, „Történés – médium – nyilvánosság” című kollektív kutatási folyamat első két évének eredményeit összegzi, s bár ez a kiadvány sem tudta magát teljesen kivonni a konferenciaköteteket hagyományosan jellemző tematikus és módszertani sokszínűség alól, ebben az esetben ez túlnyomó részben inkább erényként érthető. A különböző tudományterületekről, elméleti paradigmákból érkező kutatók interdiszciplináris együttműködése ugyanis egyrészt vállaltan és produktívan sokhangú, másrészt pedig mindez egy logikusan felépített, jól kivitelezett koncepciót szolgál.

Ezt az elgondolást támasztja alá már a könyv borítóján megjelenő fotó, Melissa Martin Dining Room című installációjának képe is, melyben összesűrűsödik a kötet címében jelzett három hívószó egymást metsző problematikája. A fotón erdőben, a fák között, sőt azok integrálásával felépített, falak nélküli ebédlőszoba látható, melyről rövid internetes kutakodás után megtudható, hogy egy ott megrendezett egykori lakoma-performansz hagyatéka, s azóta az enyészeté lett. Az, hogy a fából készült installáció fokozatosan visszaépül a természetbe, s kizárólag a kontextusa által nyeri el jelentőségét, analóg a kötet elsődleges célkitűzésével. Azzal nevezetesen, hogy az irodalmi és történelmi esemény, illetve az azt meghatározó és lehetővé tévő nyilvánosság interakcióját kívánja feltárni. Hogyan alakítja egymást az esemény és a korszakonként változó nyilvánosságstruktúra? Miként beszélhetők el, tehetők nyilvánossá azok a traumatikus események, melyek természetüknél fogva elmondhatatlanok? Az Esemény – trauma – nyilvánosság című kötet elsősorban ezekre a kérdésekre keresi a választ.

A három címadó szó méltán nevezhető humántudományos „buzzword”-nek, hiszen mindhárom kifejezés magyarul éppúgy, mint idegen nyelven nagyszámú tudományos reflexió tárgya. Ennek következtében e szavak jelentése olyan mértékben szóródni látszik, ami már a tudományosságon belüli kommunikációt is megnehezíti. A kiadvány részben erre a problémára is reflektál. Mégis, egy negyedik bűvszó, a medialitás az, mely a kötetben helyet kapó tanulmányok és az előszó explicit iránymutatása alapján egyaránt összekapcsolja az esemény, a trauma és a nyilvánosság terrénumait. Az elmondhatóság kérdését a kötet a lehető legváltozatosabb közvetítő közegekben vizsgálja. Egy elnémított eseményt a kortárs köztudatba visszaíró, bevéső színházi szöveg elemzésétől kezdve (Kricsfalusi Beatrix) a film médiumában manifesztálódó kolonizáló tekintet nyomon követésén át (Dánél Mónika) a kiadvány olyan, nem mindennapi színfoltokat is megjelenít, mint a fonéma materialitásából adódó közvetítettsége (Halász Hajnalka), vagy a kontextus meghatározó voltát mintegy megkerülő, „információs materialista” olvasási eljárásokat felkínáló elemzés (Smid Róbert).

Ezen a ponton azonban érdemes megfontolni Carl Schmitt gondolatmenetét, melyet Kulcsár-Szabó Zoltán a szuverén színre lépésének rendkívüli állapotával kapcsolatban idéz: „A kivétel érdekesebb, mint a mindennapi esetek. A normális semmit, míg a kivétel mindent bizonyít, és nemcsak megerősíti a szabályt, hanem maga a szabály léte is kivételből táplálkozik” (163). Ez az elgondolás éppúgy érvényes a kötet egyes kiemelt fókuszpontjaira, mint a Kulcsár-Szabó Zoltán által leírt kivételes helyzetekre. Elképzelhető tehát, hogy azoknak a kivételeknek vagy határhelyzeteknek a vizsgálata, melyek az egy-egy koncepcióban beálló töréspontokat viszik színre, sikerrel juthatnak újszerű következtetésekre magáról a fogalom lényegéről is. A nyilvánosság struktúrájával kapcsolatban példának okáért ilyen kivételnek, „rendkívüli állapotnak” tekinthető a csend és a hallgatás, a botrány, illetve az „unheimlich” kifejezéshez kapcsolódó jelentés-asszociációk. A hallgatás és a botrány egyaránt a nyilvánosság szerkezetének peremére tolódtak, egyszerűen annak okán, hogy a csend a nyilvánosságban jelentkező hiányt viszi színre, míg a botrány olyan, nagyon is nyilvános eseményt jelent, amely valamilyen módon a keretéül szolgáló nyilvánosság szerkezetét írja újra. Az „unheimlich” német szó többszörös jelentése és etimológiája a kötet több tanulmányában is megjelenik (Lőrincz Csongor, Vajda Károly). Az a magyarra jobbára lefordíthatatlan többértelműség mutatkozik meg benne, amely abból ered, hogy a németben a heim morféma egyaránt megjelenik a titok (das Geheimnis) és az otthon (das Heim) szóban.

Az első határhelyzet, a csend tekintetében Lénárt András hívja fel a figyelmet az 1956-os forradalom-narratíva egy különös mozzanatára: a Pártbizottság épületének ostromára, amely árnyékot vetett a forradalom tisztaságára. Azt mutatja fel ugyanis, hogy miként vált az esemény az 1989 előtti történetírás kitüntetett mozzanatává, s hogyan váltotta ezt fel az „apály” (108), a hallgatás a rendszerváltás után, amikor a nyilvánosság változásával a forradalom-nagyelbeszélés is új alakot öltött. Hasonlóan a csend, a nagy narratívába nem illeszkedő elemek elhallgatása a kulcsmozzanata Szirák Péter tanulmányának is, amely Illyés Gyula és Nagy Lajos Oroszország-útirajzát és azok recepcióját hasonlítja össze. Illyés, ahogy Vas István beszámol egy Babitscsal zajlott beszélgetéséről, „amíg a lényeget nem írhatja meg Oroszországról […], addig megírja azt a részlet-jót, amit úgy-ahogy lehet, és nem írja meg azt a teljes rosszat, amit bőven lehet” (304). Bengi László Kosztolányi szövegfogalmának változásáról írt tanulmánya szerint a publicisztikák szerzői nevének elhagyása az a mozzanat, mely a brandnek számító személynév nyilvánosság által szabályozott mozgásai ellenében hat és mindez ahhoz vezet, hogy Kosztolányi Dezső szövegfogalma fokozatosan megszabadult a szerzőre való ráutaltságától.

A botrány a csendhez hasonlóan a nyilvánosságban zajló kivételes eseményt jeleníti meg: Kricsfalusi Beatrix, illetve Fodor Péter és L. Varga Péter közös tanulmánya egyaránt az irodalmi botrány jelenségén keresztül tárgyalja ezt. Míg Kricsfalusi Elfriede Jelinek egy színházi szövegét elemzi, Fodor és L. Varga Bret Easton Ellis könyveinek recepciójában azonosítja az irodalmi botrány mozzanatát, azaz azt a pillanatot, amikor az irodalmiság jól körülhatárolt területe és az irodalmon kívüli nyilvánosság összemosódik és a fiktív szereplők az olvasatokban összeolvadnak az írói szubjektummal.

Az otthonosság hiányának, illetve a kísérteties idegenségének kérdéskörét járja körül Dánél Mónika a kötet egészéhez más szempontból nem kapcsolható tanulmánya: a posztkoloniális kritika perspektívájából tekintve ugyanis a filmes Erdély-reprezentációk értelmezésével arra a következtetésre jut, hogy Erdély a kortárs filmek tükrében Európa és Magyarország „vadkeleteként” tűnik fel, egy olyan kulturális közeg formájában, amelyben az alapvető idegenséget hordozó gyilkosság és vérfertőzés a saját kultúra elidegeníthetetlen jellemzőjévé válik. Menyhért Anna szövegében, amely Harmos Ilona Tüzes cipőben című munkáját női holokausztregényként olvassa, hasonlóan az addig otthonosként ábrázolt Budapest válik az ostromállapotok hatására idegenné, ami egyértelműen az unheimlich klasszikus freudi toposzában nyilvánul meg: az elemzés szerint valóság és díszlet úgy cserélődhet fel, mint a regény egy részletében a holttest és a próbababa. Mégis Lőrincz Csongor Kleist-szöveget vizsgáló tanulmánya az, amely a leginkább reflektál az unheimlich kifejezésében rejlő kettősségre. Az elemzés során a márkiné titka a privát és nyilvános szféra közti oszcilláció terepeként jelenik meg, amely, éppen ezen oknál fogva saját otthonosságából, intimitásából ragadja őt ki.

A kötet produktív sokhangúsága azonban nem mindig képes konszenzust kínálni, az olvasónak ehelyett néhányszor az az érzése támadhat, hogy a több diszciplína széttartó iskoláinak képviselői még egy ilyen zárt, és sok szempontból jól átgondolt kötetben sem feltétlenül egy nyelvet beszélnek. Ennek illusztrálására álljon itt a kötet egyik tudományos hívószavának, az eseménynek a kétirányú – történet- és irodalomtudományos – olvasata. Mivel a termékeny interdiszciplinaritás zászlóshajója mégis az irodalomtudomány, elkerülhetetlen az, hogy az egyik legjelentősebb esemény, amelyről a kötet beszámolhat, az irodalomolvasás eseménye legyen. Ebből indul ki kötetnyitó tanulmányában Kulcsár Szabó Ernő is, amennyiben az irodalomtörténet-írás problematikáját a szöveg és a mű közti különbségre vezeti vissza. Ehhez hasonló álláspontot képvisel Vajda Károly, aki a „varázslat” pillanatát, az eseményt abban a mozzanatban ragadja meg, amikor az illúzió teljessé válik, „a fikció és fakticitás kettőssége megszűnik” (186). Az esemény hasonló értelmezésén alapul Hansági Ágnes szövege is, aki a kötetként vagy napilapban megjelenő tárcaregény közti különbséget éppen az esztétikai tapasztalat megképződésének eseményében, annak különbségeiben határozza meg. Bizonyos mértékben ehhez a nézőponthoz kapcsolható az eseményszerűség azon értelmezése is, amely egyfajta radikális változásként értékeli azt. Ilyen például Kulcsár-Szabó Zoltán elemzése, amely Carl Schmitt életművében vizsgálja a döntés tematikáját, ahol a már említett „rendkívüli állapot” mutatkozik meg szükségképpen változást hozó eseményként. Hasonlóképpen, Bednanics Gábor az 1906-os Ady-kötet, az Új versek megjelenését vizsgáló tanulmánya is a korszakküszöböt, a hirtelen átalakulást tematizálja, majd kérdőjelezi meg irodalmi eseményként.

Az esemény e vonatkozásával némiképp szemben áll az a megközelítés, amely Gyáni Gábor szövegében fogalmazódik meg a legtisztábban, ám a kötet több, javarészt történettudományi beállítottságú tanulmánya is ugyanúgy alkalmazza. Gyáni ugyanis olyan, utólagosan megkonstruált mozzanatként azonosítja az eseményt, amely egy retrospektív nézőpontból tekintve a trauma kiváltójaként értelmezhető. Hasonlóan mutat rá az esemény utólagosan, az aktuális kulturális-politikai nyilvánosság által megképzett voltára Lénárt András szövege, és ugyancsak ebből az alapvetésből indul ki Boglár Dániel Jedwabne-reflexiókat és incidenstörténetet tárgyaló munkája, amely Hayden White és egy román tévériporter, Virgil Jderescu egymásnak ellentmondó elméleti belátásait vizsgálva érkezik el az esemény hozzáférhetetlenségéhez. A két, diszciplinárisan széttartó esemény-olvasat alapvető különbsége a következőkben ragadható meg: míg az irodalomtudósok számára a szövegből egyedül az olvasás eseménye hozzáférhető, addig a történettudomány képviselői számára éppen az esemény nem közelíthető meg.

A tudományterületek közti párbeszéd szándéka tehát már megszületett, s a kötet kiváló példa arra, hogy az interdiszciplináris együttműködés a legjobb irányban halad ahhoz, hogy előremutató dialógust eredményezzen. Mindezt azonban alkalmanként éppen az a sokszínűség áshatja alá, amely egyben a kötet legnagyobb erősségét is jelenti. Kulcsár Szabó Ernő tanulmányában A magyar irodalom történetei című kezdeményezésről írja a következőket: „Az utóbb egybegyűjtött, eredetileg más célra írt tanulmányok […] magas részesedése a kézikönyvben így azután még szükségmegoldásként sem volt jó másra, mint hogy aláássa a koncepció kivihetőségét” (22). Ha ebben az esetben a „vendégtanulmányok” jelenléte nem is feltétlenül ilyen mértékben veszélyezteti a kötetrendező elgondolást, talán alkalmanként emiatt repedezhetett meg az egyébként feszesen összerendezett kiadvány. Mégis, a dialógus már megindult, és a közös kutatási program hátralévő részében mód is lesz befejezni. Egy azonban bizonyos: minden párbeszéd hallgatással, a másik értő meghallgatásával kezdődik.