Csurka Eszter: A tengerpartra című kiállításáról, Ernst Múzeum, 2013. május 25 – július 28.

Volt egyszer egy pálcikalány, csupa vonal volt a teste, a kulcscsontja szögletes, üres comb, has, a karja is üres. Nem, inkább volt egyszer egy árnyékember, sötét csík a válla helyett, sötét maszat a szemek, semmije se volt neki, csak láthatatlan szíve. Alatta vagy fölötte szürke ködbe karcolt férfiak, nők, nem szólt egyikük se. Ha egymáshoz értek, emlékek idéződtek fel, képek egy másik képből, mintha egy régebbi világ ismétlődne. Némák voltak, akár a tenger.

Szórták a rizst a fejükre, sok gyereket, bőséget jelent majd nekik, ez most nagyon mindegy, ha rám is hullik, ne legyen a hajamban mások szerencséje. A mosdóban kifésültem, nincs hozzá közöm, pattogtak a rizsszemek a csempén, került a melltartómba is, otthon találtam meg. Máskor rózsaszirommal csináltam ugyanezt. Voltak szirmok, széttépte őket a fésű, elkenődtek a hajszálakon, mindenütt rózsaszín és piros.

Egyébként szeretem a rózsát, egyben annyira nem, de így igen, szirmokra szedve, a rizshez meg valami különös szenvedély fűz. Kinyitom a zacskót, beleszagolok, úgy kezdődik el. Aztán a gőz főzés közben Duras-t idézi fel, A szeretőt, zajok a redőnyön túl, forró szoba, nedves bőr, ahogy csúszik a másikon, pedig ott nem is volt rizs, ha jól emlékszem. Tisztán kell enni, minden nélkül, legjobb, ha kézzel, akkor ráérzel, mit jelentenek az apró kis szemek.

Volt egyszer egy tenger, hullámzott, ahogy hullámoznak az összes tengerek, de nem a szél korbácsolta fel, hanem az emberek léptei. A föld abban a teremben fel volt szórva rizzsel, vastagon, úgy, hogy elsüllyedt benne a lábfej, azt mondtad, egy egész indonéz falu elélne rajta vagy három hónapig. Bennem leginkább a szag maradt meg, az a nyers növényszag, és hogy legszívesebben lefeküdtem volna, nem izgat az sem, ha mind a hajamba ragad.

Csak a szandálomban maradt pár törött darab, a végén a tenyeredbe szórtam, hogy tedd el emlékbe. De addig még álltam a gyönyörű kulcscsontú lány előtt sokat, lehunyt szemmel dől egy másik kulcscsontnak. Hallod? Te is hallod a szívdobogást? Továbbmész egy sötét kanapéjú sötét szobába, azt mondod, ez biztos a víz, ahogy a szobrokat mossa. Ahogy fodrokat hajlít, egyszerre vad és lágy mintázatokat az anyagba, a végüket csúcsokká vékonyítja el.

Fém korallok, akkorák, mint a mellkasod, és ugyanúgy őrzik az áramlások nyomát. A mindenféle vágyakét, te őrzöd a tiédet, a fém a búvárokét, ahogy ölelték, forgatták, táncoltatták a viaszt a mélyben. Szívdobogást hallok, ez nem a víz, átvágok termeken, ha akarsz, jössz velem. Vörös, nyúzott testek maradnak el mögöttem, mint a nyulak, ahogy apám kötötte ki a fához a lábuknál fogva, és húzta le róluk a bundát, mint egy kabátot, olyan egyszerűen.

Egyre erősebb a bupp-buppolás, ez egy szív, először csak néma tulipán, nyílik, csukódik, nyílik a billentyűk ritmusában, aztán egy vakfehér dobozba lépsz. A kocka tizenkét éle tizenkét neon villanás. Jó ennyire közelről, ennyire erősen érezni valakit, jó érezni a másikat, jó az új ütem, ahogy surrog a vér, én lassabb vagyok, hallgatom, és átáll rá az én szívem, nem jó, ha átáll, szinte fáj a felgyorsulás, már szédülök, hagyj, ledőlök egy kicsit.

Itt nem lehet, ne dőlj le, kezemnél fogva rángatsz, ebbe belehalhatsz. Azt mondják, könnyű elveszíteni a ritmust, elég, ha kihagy pár ütést. Komor nők gyászolnának el, fekete ruhából kilátszó karjuk, vállgödrük körül pont az a homály, mint amikor papírszemüveg nélkül nézel többdimenziós képet. Vannak meztelenek, ők bokáig vízben áznak, gyászoló tömeg mészporral kevert szürke vízben, maguk is szellemek. Nem messze tőlük vitázó tintaférfiak.

Egymásba mosódik az arcuk, mint az emlékek. Egyszer úgyis elmész, mindenki elmegy. Egy kocsmába a szomszéd ház alá, szűk, gyávaságból fölhúzott sátorba, vagy oda, ahol a gyűrt hegyek közrefogják a Kozja Sztenát. Ott majd leveted előbb az inged, végül mindened, és becsukod a szemed. Ha szerencsénk van, egyszerre jut eszünkbe, a világ végén pihen a szerelmem, / mint távoli nap vakít a szívem.