Margócsy József monográfia-sorozata (Utcák, terek, emléktáblák) Nyíregyháza helytörténetének, emlékezetének megkerülhetetlen darabjai. 2008-ban szerkesztőségünk arra kérte több munkatársát, hogy írjanak naplót a mai Nyíregyházáról. Csabai László Nyárligeti napló címmel kezdte írni naplóját, amelyet lapunk folyamatosan közölt. Augusztus hónapban eme naplóból adunk közre részleteket.

2008. november 22, szombat. Nyárliget

Listával kezemben a Búza téri piacon. Ideges vagyok. Bevásárolni nem szeretek – ez egy. Nagy a tömeg – ez kettő. Állandóan figyelnem kell, nehogy ellopják a kerítéshez láncolt biciklimet – ez három. (Birtoklok személyautót is, de az kockázatos. A piac és a Művészeti Szakközépiskola közötti parkírozó zóna általában dugig van, két lehetőség kínálkozik, vagy a Pacsirta utcán állok meg, de akkor meg mindegy, ha gyalog megyek, vagy megreszkírozom a parkolást közvetlen a piac oldalában a Búza utcán. Viszont ott várakozni tilos tábla van. Múlt héten megpróbáltam. Elkapott az önkormányzat ellenőre. Fene esne az önkormányzatba! Nem a tábla jogosságát kifogásolom, szabályok nélkül csak csőcselékuralom lenne a világon. Azért vagyok mérges, mert épp ott ellenőrzött, épp abban a percben. Miért nem máshol? Az MDF piacon, vagy a KG-n, vagy a Hatzel térin, vagy az örökösföldin. Különben ezek gyerekes gondolatok, kihúzom őket, nem adom nyomdába.)

Bevásárlócsarnokba nem járok, a piac még mindig olcsóbb, s apai nagyapámtól származó tirpák és apai nagyanyámtól származó sváb vérem egymással versengve lázad föl, ha a feltétlen szükségesnél többet adok ki egy kiló krumpliért vagy uborkáért.

– Jó napot fiatalúr! – köszönnek rám. Felkapom fejem. Végigpásztázok, kinek az arca fordul felém, s megvan. Egy idős kofa a következő soron. Rendkívül kínos, mikor ismerősként üdvözlünk egy ismeretlent, vagy minket üdvözölnek így idegenek. Legjobb elfordítani a fejet, és szépen ellépdelni. De az asszony nem enged.

– Na, jöjjön már ide! Megijedt tőlem, mert megöregedtem, megcsúnyultam?

Ez már túl személyes, ha elmegyek, tényleg ezt fogja hinni, és megbántódik.

– Tessék nézni, talán félreértés… (és akkor beugrik) Erzsók, Erzsók néni!

– Ezt már szeretem! Jutalmul kapsz egy karfiolt.

Szabadkozom, de nem enged. Elteszem. (Tirpák gazdasszonyoknál az ajándék nagy szó!) Beszélgetni kezdünk, Jól esik, mert látom rajta, hogy én érdeklem, nem valamelyik családtagom. Erzsók néni Vajdabokorban lakik, nagyapám még finánc korából ismerte. Én mindössze egyszer beszélgettem vele, és mégis emlékszik rám. Igaz, én is rá. Vagy 25 éve, egyszer…

– Kapjad magad, megyünk szajrézni! Kiált föl hozzám nagyapám. A hatalmas diófa legfelső ágain heverek. Kényelmes ággyá feküdtem ki őket magamnak. Leszállok, morogva, mert elbűvölve olvastam egy könyvet, melyben egy svájci tudós, azt bizonygatja, hogy a piramisokat az ufók építették. Az öreg „szajrézni” hív, ez az ő, mindig a következő háborúra készülődő világképében mindössze annyit jelent: bevásárlás.

Megyünk a piacra. Kerülővel. A nyulak miatt.

– Az ukránok nem lacafacáznak a húslevessel. Nem szűrik le, nem főzik meg külön a tésztát, nem tálalják föl külön a húst, zöldséget, hanem mindent belehajigálnak a kondérba, megfőzik, és úgy, ahogy van, az asztalra teszik. Nem rosszabb, mint a miénk… Ott! – mutat minden átmenet nélkül a Toldi utcai presszó előtti patakpartra. Én természetesen kikapom a sarlót a szajrézakkból, és azonnal levágom azt a pár pitypangot. Ő folytatja:

– Volt a hadtestnél egy főhadnagy. Annak az volt a mániája, hogy minden faluban felgyújtatott egy parasztházat. Az ukránoknak olyan kis faházaik vannak, kellemes gyantaillattal égnek. Na, egyszer ez a főhadnagy jön szekeret hajtva a hadtápraktár felé. Imádott villogni, hogy ő milyen jó kocsis. Bummm! Valahol a közelben becsapódik egy akna. Jön tovább a főhadnagy, csak valami hibádzik rajta. Megvan! Nincs feje! Elvitte egy repesz. De azért még szépen lecsillapítja a lovakat és megáll a raktár előtt, én meg… Ott! – mutat a Kis Ernő utcai híd tövére. Valóban van ott egy kis betakarítható fű. Megyek, végzem a dolgom.

– A Székelyföld szélén arról lehet megkülönböztetni a románokat meg a magyarokat, hogy a magyarok közönséges fasírtot csinálnak, viszont a románok pluszban kirántják. Belisztezik, betojásozzák, bepanírozzák – mint mi a sniclit – aztán kirántják. A románok ilyenek. Egyszer Bukovinában egy román házban szállásoltak el. Megettem vagy harminc fasírtot! Várjál csak! (megmerevedik, erei kidagadnak a homlokán, annyira koncentrál, én is koncentrálok, csak nem tudom, mire) Nem is románok voltak, hanem ruszinok. Ruszinok vagy huculok. A huculok hasonlítanak a ruszinokra, csak mégis másmilyenek. Kicsit ugatva beszélnek. Vak, vak, vak! Én tudtam utánozni őket, azt hitték, közülük való vagyok. Vak, vak, vak! Jegyezd meg: a tirpákok minden szláv népséggel szót értenek! Ja, nem is Bukovinában volt, hanem fenn, a Latorcánál, vagy mégis inkább… Ahun ne!

A SZÁÉV székház mellett vastag, dús a fű, eddig ez a legnagyobb zsákmány, még vágni is öröm, hamar tele lesz a zakk. Az utolsó suhintás elakad valamiben. Egy döglött macska. Bosszúsan törlöm a sarló pengéjét a homokba.

Még be sem lépünk a piacra, már özönvízszerűen jönnek az üdvözlések, s ő mindenkivel leáll beszélgetni. Némelyekkel tirpákul. De bármennyit tereferéltek is előtte, ha vásárlásra kerül a sor, a tanyabokri kofák hajthatatlanok. Unom. Már dél van, mire, úgy néz ki, végzünk. A bejárat mellett közvetlenül egy nagyon kicsi, nagyon kövér, nagyon vidám asszonyság. Nem csak Misánkkal, velem is foglalkozik. Kérdezgeti, hányadikos vagyok, hová megyek továbbtanulni jövőre. Nagyapám közbeszól:

– Rendes gyerek. Már amennyire a mai kölykök lehetnek! Nem lesz belőle tróger, remélem. A magához való esze is megvan, majd beteszem valami jó inasiskolába.

– Gyere el holnap! – mondja nekem Erzsók néni. Itt lesz a keresztlányom, olyanformai idős, mint te, nagyon takaros.

Ezt az ajánlgatást – sokban van részem, nem tudom miért –, nem szeretem. De bólintok. Ad nekem egy paradicsomot. Nézi, nézi a paradicsomot, aztán kiveszi a tenyeremből, és ad egy nagyobbat, amit nem csapott meg a jég.   

A Búza utcán megyünk, ő elöl, a napi szajréval – két cékla és egy fej fokhagyma –, én mögötte, harapdálom a paradicsomot. A Művészeti Szakközépiskola (vagyis akkor még Gyors- és Gépíró Iskola) előtt elérjük a rejtekhelyet. Egy hatalmas japánakác üreges törzsébe szoktuk bedugni a zakkot, mert mégiscsak furcsa lenne egy szatyor fűvel mászkálni a piacon. Bakot tart, felágaskodom, kihúzom, s már indulnék, mikor látom: meg van meredve. Szeme opálos, befelé fordul, kicsiket, nagyokat bólint, fejét csóválja, legyint, majd megint bólogat. Valami szöget ütött a fejébe, és nem tud tőle szabadulni.

– Gyerünk vissza! – adja ki a parancsot. S a drága zöldséget, amelyért a fél délelőttöt végigküzdötte, a még drágább sarlót, melyet Warsawa felniből nyírt, köszörült ki egy télen át, az attól is drágább zakkot, amit a frontról hozott haza, és a legeslegdrágábbat, a füvet a nyulaknak, lehányjuk a fa törzséhez, és rohanunk vissza. Erzsók néninél állunk meg. Az asszony kötényét tartva pillant föl ránk.

– Er…, Erzsók, maga olyan…, (nagyapám még nehezen kap levegőt a futástól) … olyan kövér, mint az a dinnye, ott ne… Hogy…, hogy tud kefélni?

Az asszony lenéz, és figyelmeztetően felemeli kezét. Várom, hogy képen törli Misánkat, de félelmem alaptalan, csak időt kér, míg összeszámolja az aprópénzt.

– Egyszerű: nálunk az uram mozog. Én csak kifekszem, és ő mindent elvégez…

– Hason vagy hanyatt fekszik?

– A hátamon, természetesen…

– De hát összeér a combján a háj, az ura hogy fér hozzá…

Lassan kis csoport kezd kialakulni körülöttünk, lángol az arcom szégyenemben, nem a téma, hanem nagyapám miatt. Erzsók néni nagy lélegzetet vesz, hátrébb lép, és erőteljes mozdulatokkal kíséri előadását.

– Átkarolja a combomat, tenyerével belülről megragadja, széthúzza, és úgy!

Nagyapám összpontosítana, de a szomszéd kofa megzavarja.

– Én az ágytámlára szoktam tenni a vádlim, az is egy megoldás!

Az öreg végignéz a nő nyeszlett lábain.

– Én meg elküldöm az uramat kurvákhoz, bosszantsa azokat, ne engem! Volt már elég részem abból, köszönöm szépen, egy életre! – rikkant át egy távolabbi standról egy meglepően fiatal asszony.

Röpködnek a vélemények, élmények és tanácsok, ami lehetetlenné teszi, hogy nagyapám az ügy végére járjon.

Ismét a rejtekhelynél vagyunk. És ő megint magába meredve bólogat. Nem bírja elképzelni, hogy lehet átkarolni egy női combot és közben… Legyint:

– Á, biztos nagy szerszáma van az urának! 

Majd végül:

– Vagy lódít! Tirpákoktól kitelik! Na, menjünk, mert éhen halnak a nyulak. Beszéltem már Héja őrnagyról? Naaagyon szeretett kegyetlenkedni. A fehéroroszoknál minden faluban azzal kezdte, hogy húslevest csináltatott magának. Egy sorozatot beleengedett a tyúkólba, aztán intett a muzsikoknak, hogy szedjék, pucolják a jószágot. A lovakért viszont rajongott! Volt egy príma almásderese. Egyszer a hadtápraktár előtt ülök, jön felém, hát bummm, felrobban mellette egy akna. Egy repesz meg lerántotta a fejét, de azért csak szépen, fej nélkül lecsillapította lovát… Az ukránok és a fehéroroszok minden nap scsít esznek, az dettó, mint nagyanyád káposztalevese. Ha meg dőzsölni akarnak, dobnak bele egy kis főtt húst, akkor már húslevesnek tartják…

 És most itt van megint Erzsók néni. Tulajdonképpen nem sokat változott, ez a kövér emberek kiváltsága. Nagyapám felől nem tudakozódik, nem akarja szomorúvá tenni a viszontlátást. S én mit kérdezhetnék? Stílusosan csak azt, amit Misánk. De egy 70 éves nőtől?! Bolondnak nézne, vagy megsértődne. Bár nem biztos. Az emberek néha furcsán viselkednek. Rosszul mondom: az emberek gyakran furcsán viselkednek.

 2008. november 26. szerda, Nyárliget

 Tegnapelőtt Erdélyben:

 Kolozsvárról kitérő Korondra. Szokásos kerámiavásárlás, hadd érezzék az otthoniak, hogy gondoltunk rájuk, hadd érezzék az itteniek, hogy gondolunk rájuk, hadd porosodjon még egy köcsög, egy bokály a padláson. Az egyik mellékutcában kioszk, rajta felirat: Hamburger –Mititei.  Ez az én pillanatom! Mindig vonzódtam a Balkánhoz (és utáltam is persze), s most íme, végre elmerülhetek a román konyhaművészetében. Már szinte érzem a csombor és a fokhagyma mámorító illatát. (A pultnál népviseletbe öltözött, alacsony, kövér, joviális magyar emberke, de ezen nincs mit csodálkozni. Szalmakalapján zöld jelvény: Ajax Amsterdam – ezen sincs.)

– Miccs nincs! – válaszolja. „Miccs nincs, nincs miccs, miccs nincs, nincs miccs…” – ismételgetem magamban eme költőies csengéssel egymásba olvadó szavakat, mikor rádöbbenek, ez bizony azt jelenti: nincs szerencsém. (A mititei és a miccs úgy viszonyulnak egymáshoz, ahogy pl. nálunk a pogácsa és a pogi.) Veszek egy hamburgert, ami ugyanolyan rossz, mint majdnem mindenütt a világon, s bár nem akarom megsérteni az eladót, úgyis érte már őket elég sérelem, nem bírom ki, és megkérdem:

– Mondja már meg, legyen szíves, miért van kiírva „mititei”, ha egyszer nem tartanak?

– Ha kell, van! – kapom feleletül, és mosolyog, egyáltalán nincs megsértődve. Hallottam már nem egyszer az erdélyiek csavaros észjárásáról, de hiába töprengek, nem tudom megfejteni szavainak értelmét.

– Az előbb kértem, azt mondta: nincs.

– Ha nagyon kell, van. Tud várni?

– Persze! – ragadom meg azonnal a váratlanul kínálkozó esélyt. – Mennyit?

– Fél óra, míg ledarálom a háromféle húst és befűszerezem.

– Nem gond – mondom sietve.

– És még pár óra, míg összeérik…

Erre nincs mit mondanom. Biccentek, és elindulok a mikrobusz felé. Ám félúton, ha nem is bosszúszomjasan, de kellő méreggel magamban, visszafordulok.

– Sosem tart kész, kellően érett masszát?

– Mér’ tartanék? Ha elkészítem, és nem viszik el, a nyakamon marad!

– És az emberek tudnak órákig várni?

– Nem igazán. Vesznek hamburgert, és aló…

– Hát akkor miért van kiírva? – kérdem inkább könyörögve, mint kiabálva.

– Mert, ha mégis kérik, és kivárják, én megcsinálom nekik, meg én!

– És volt már egy, egyetlenegy ember, aki kivárta?!

– Eddig még senki!

 2008. december 12. péntek, Nyárliget

A kicsit viszem edzésre, Nyírszőlősre. Ahol a Vasvári átvált Westsikre hirtelen elsötétül előttem a világ. Szegény Gogol érezhetett ilyet, mikor felébredt tetszhalálából, s rádöbbent: élve helyezték koporsóba és csúsztatták le a Danyilov Monostor sírgödrébe. Irtózatosan hosszú idő (valójában pár másodperc) után végre megpillantom a szennyvíztisztító fényeit. Lehúzódok. A megfejtés egyszerű: kiégtek az izzók az elülső lámpákból. Mind, egyszerre. A Vasvárin nem vettem észre, mert jól ki van világítva. Jön az izzócsere, stb. És közben a kérdések: Mi van, ha egy kivilágítatlan biciklis halad előttem? Ha kanyarodik az út? Ha szemben előznek? Ha elérem az Érpatak hídját? (Azon, tudvalevőleg, egyszerre csak egy irányból lehet közlekedni.) Nem lett volna meglepő, ha a patakban kötünk ki, ha felmázolódunk egy kamionra, ha meghalunk. Én és a kicsi. Nem történt egyik sem. Tulajdonképpen kimondhatatlanul boldognak kéne lennem, csak sajnos a kicselezhető, de végképp ki nem iktatható múlandóságnak az emberi agyban megbúvó gondolata nem engedi, hogy kimondhatatlanul boldog legyek. De azért örülök, s gyorsan összeírom, milyen veszedelmektől menekültem már meg eddig. Íme néhány:

 – Osztálykirándulás. Hatalmas teherautó jön az ösvényen. Mindenki felugrik a sziklákra. Én nem. (Nem tudom, miért.) A szörny elzúg mellettem. Tényleg pár milliméteren múlt.

– Belakva, besörözve akarom átúszni a Tiszát. A felén alig túl, örvényes helyen jön rám a rosszullét. Kezem nem érzem, mikor húzok, hányingerem van. Valahogy legyőzöm az öklendezést, a víz felett tartom magam, míg az ár elsodor egy kanyarig, ahol megkapaszkodhatom a cipőfűző vékonyságú, de erős fűzvesszőkbe.

– A hegyekből tartunk hazafelé. Kikapcsolom a motort, ne fogyjon a benzin. Állandóan fékezni kell, amitől a tárcsák úgy felmelegednek, hogy már semmit nem érnek. És akkor egy mellékút jobbra, dombra fel.  Lefordulok, lassulunk, és szépen megállunk.

 És még 26 ilyen eset. Matematikailag a végső valószínűséget a részesemények valószínűségének, törtszámú szorzataként kapjuk meg. Vagyis kicsi a valószínűsége, hogy mind a 29 esetet megúszom/szuk, és mégis élek/lünk. Ez önmagában nem bizonyíték a Gondviselés, pláne Isten létére, de boldogító érzés. Persze, ha az esetekre magára gondolok, akkor félelmetes. Boldogító és félelmetes, mint maga az élet.

 2008. december 18. csütörtök, Nyárliget

Ülök a nyárligeti pályaudvar még éppen nem fojtogató tágasságú üvegkupolája alatt. Mellettem hajléktalan öregasszony. Hálóköpenyben. Bal kezében palack, ráhúzott papírzacskóval, mint az amerikai filmekben. Jobb kezével füstszűrő nélküli cigarettát sodor. A büdös tömény szesz és a büdös dohány még engem is elszédít. Hirtelen előkap egy digitális eszközt, és megméri vérnyomását. Nem tetszik neki az eredmény. Újra megméri. Most sem tetszik. Újra megméri. Most sem…

 2008. december 25. csütörtök, karácsony, Murzasischle

A javorinai határátkelő felé tartva, Héthársnál letértünk Széprét felé (ezek valódi nevek!), mert nehogy már szellemtelen országúton menjünk, amikor hegyek között is lehet kanyarogni, barangolni. De december végén, szakadó hóesésben, hátul sipákoló kölykökkel, elöl permanensen kiakadó feleséggel nem könnyű kormányozni a sífelszerelésektől dagadozó Cliot. Hiába hogy végülis három megcsúszás után csak elérjük Plavnicát, s ezzel szilárd burkolat kerül alánk, hiába hogy hatalmas bravúrral kikerülök egy meggondolatlanul előttünk átfutó tacskót, hiába Ólubló és Podolin, a három családtagom úgy várja már a panzióba érkezést, mint a kínjukban tevéik vérét ivó beduinok az oázist. A falvacska meseszép, a hóbundás fenyők valamit visszahoznak azokból a régi karácsonyokból. (Léteztek azok?) A panzió, kinézetre, elfogadható, nehéz parkolóhelyet találni, de némi mutogatás után elintéződik az ügy, a házigazdák rokonszenvesek, az ágyakon a huzat ropog, s a meleg sárga csillogással vonja be a szoba fa mennyezetét. És akkor: legyek! Három. Nem! Négy, öt, hat…, jaj, már számolni sem érdemes. Nyárról itt maradt, nagy, döglött, kiszáradt legyek. Megpróbálom leszedni őket a párkányról, s közben néhány ráesik a franciaágy párnájára. Ez már sok a Kedvesnek. Könyörög, hogy azonnal menjünk innen, majd eldől, mint egy tövénél megnyomott őzlábgomba. Hárman nézzük. Sokáig fájdalmasan panaszkodik a sorsára, s mi, mi mást is tehetnénk: nézzük. Aztán csendben panaszkodik. Azt is nézzük. Mi mást tehetnénk? Végül csendben, csendben marad. Azt is nézzük. Mi mást tehetnénk? Aztán lekísérem a gyerekeket az étterembe, kólát rendelek nekik, – pedig amúgy nagyon ellene vagyok – meg linzert, adok 10 złotyt a flipperhez – pedig azt sem szeretem –, és visszamegyek a Kedveshez. Szeretkezünk. Mi mást tehetnénk?