Korpa Tamás költő 1987-ben született Szendrőn. Doktorandusz, a Debreceni Egyetem Irodalomtudományi Doktori Iskolájának hallgatója. Első verseskötete az idei könyvhétre jelent meg Egy híd térfogatáról címmel a FISZ Book gondozásában. Nyári interjúsorozatunk nyolcadik része.

Bódi Katalin: Számos irodalmi fórumon igen régóta vagy jelen verseiddel, első köteted, az Egy híd térfogatáról az idei könyvhétre jelent meg. Akik ismernek, talán meg is fogalmazzák a kérdést magukban: miért csak az idén vehetjük kézbe verseidnek első gyűjteményét?

Korpa Tamás: Nem volt és nincs bennem jelen pillanatban sem kötetdüh. 2004 óta, 16 éves koromtól publikálok folyamatosan folyóiratokban. Nagyon máshonnan indultam költészetnyelvileg, ahhoz képest, ahol (sejtéseim szerint) most vagyok. Kezdetben félkortárs versnyelvi kontextusokba olvastam bele magam, mert ezt ismertem és ez volt természetes, tehát (ez fontos és szerencsés) nem Tandori Dezső, Kovács András Ferenc vagy Marno János életművei jelentették az ún. kortárs magyar lírát tizenévesen. Sok olyan vershelyzetet, kísérletet ismertem meg eme bolyongások során, amikkel nem feltétlenül kellett volna találkoznom. Tulajdonképpen az a rendhagyó eset, hogy találkoztunk. Így jobban látom a különféle nyelvszemléletek érdemeit és esetleges fehér foltjait, és még inkább ezekhez képest pl. Térey, Marno, Borbély Szilárd teljesítményét. Ezek a szerpentinek, nyelvi geocachingek a saját verseimen is nyomot hagytak. Sokféle poétika keveredett abban az anyagban, amit 2011 magasságában összeválogattam. A szelekció édesded kényszerítő ereje halasztást, újabb halasztásokat, elszalasztást, kihordást követelt – nem mellesleg másfél évet. Másrészt olyan kiadónak szerettem volna az anyagot adni, mely a puszta megjelentetésen kívül komolyan foglalkozik a könyv elő- és utóéleti gondozásával, médiareprezentációjával; szakmai diskurzusok táptalajába helyezésével. Sokat köszönhet az Egy híd térfogatáról a FISZ ambiciózus, kemény szerkesztőinek (Borbáth Péter, Szőllőssy Balázs), akik aprólékos gonddal, helyenként méretes szeletelésekkel és plasztikai örömökkel segítették az egyfajta koncepcióba foglalást.

B. K.: Mi vezetett a kötet kompozíciójának összeállításában? Milyen szerepe van a kötetedben, illetve általában számodra a hídnak, egyáltalán az épített térnek, az utazásnak?

K. T.: Vannak napok, elég ritkán, amikor beüt egy gondolat, érzés, szó, név, emlék, mely klímájával elönt, van előttem egy szó (pl. Innsbruck, gabonakereszt), ami kinyílik, húsos szirmokat bontva, egy lombkorona, mely zsong, őröl, klezmer Lembergből, ami nincs. Egyre inkább agrammatikus szerkezetek, különbségtermelő ismétlések, szakadások, germanizmusok. A hídban, mint címbe emelt valamiben és kompozíció-megalapozó elemben nemcsak az érdekelt, amiket összekapcsol, hanem a kapcsolás, a kapcsolat. Ahogyan a nyelv elbírja, sőt kacér mosollyal kihordja a főbűnt, él vele. Az és-és, is-is, vagy-vagy párok a szöveg különféle pontjain a legszéttartóbb, leginkonzisztensebb képeket, képzeteket látszatra vidám (grammatikailag megnyugtató) módon tudják pozícionálni. Pontonhidakat létesít a nyelv az összeillések, cserék, össze-nem-illések, helyettesítések fölött. Engem érdekel a véletlen, ami mindennek a feltétele, a véletlen konstelláció, hogy valami védtelen összeáll. Tehát a pontonhíd éppúgy, mint az átkelés, a partok állaga, az ár, ami karbantartja a hidat, a híd gondja áradáskor. A kötet Facebook-oldalán baráti segítséggel indítottunk egy hidas albumot.
És persze az utazás, néhány város (amikhez intim viszony fűz) – idegen nyelvi közeg, térkép a kalickához. És a szelekció továbbra is, jegyzetek, ötletek között, az élet sok területén. Régebben jóétvágyú könyvgyűjtő voltam. A füvészkertben sétálva (elmentünk kávézni – ha kávézni megyünk, rendszerint séta lesz belőle) Borbély Szilárd mondta, hogy eljön az idő (költözések alkalmával például), amikor a felhalmozott, ajándékba kapott könyvek nyomasztó súlyától megszabadulhatunk és csak a legfontosabbak maradnak együtt nekünk. Féltve őriztem a könyveimet – mint egy didergő király –, amit Szilárd mondott, szkepszissel fogadtam. Azóta mélyen megnyugtat, mikor másfél méternyi folyóiratot, könyvet nagyszüleimnél helyezek el akkurátus rendben, és belepi őket a por. Elhatároztam, hogy több könyvszekrényt nem avatok szendrői szobámban. Innentől annyi lesz, amennyi most. A könyvállomány bizarr csendben cserélődik.

B. K.: Látod-e ma az olyan klasszikus költői szerepeknek a működőképességét mint a poeta doctus vagy a váteszköltő?

K. T.: Anything goes. Amennyiben esztétikailag kommunikációképes. A váteszköltő irodalomi hagyományának újrapozícionálásában óriási potenciál lappanghat. Más-más poétikai konstellációban (a szavak és szószólóik, szólistáik körülményei) változik a szavak és szerepek értelme, teljesítménye, étvágya. Számomra váteszköltők szólalnak meg A sirálybőr cipő (Szőcs Géza, 1989) és a tíz évvel későbbi Saltus Hungaricus (1999, Kovács András Ferenc) nagyszerű transzhisztorikus kísérleteiben. Nyilván megkerülve azt, amire számítunk. Azzal, ahogyan megszólal valaki, megváltoztat valamit, ami van. Az már olvasat, hatása, effektusa annak, ahogyan ő olvasott valamit, s ez feltételezi a hagyományban való jártasságot (szép trópussal élve, a poeta doctusságot). Persze abból indulok ki, hogy nem tudom, mit jelent olvasni vagy írni. De vannak feltételei(k), s ezekről vannak feltételezéseim. Úgy állhat a dolog például, például állhat úgy, ahogyan a terhes nő a rendelőszobában az ultrahangos vizsgálat során először látja magzatát (lát belőle valamit) a képernyő négyszögében. Tartós és furcsa élmény arról, aki számtalan jelét adta már ott-létének (testen belüli lakozásának), de talán inkább absztrakció vagy mozgás vagy sejtelem volt mint test. Most láthatóvá válik a képernyőn, (egy másik, médiumon, mely arcot és testet ad a mozgáshoz) és ez örömöt, félelmet, izgalmat okoz. Ezt az örömöt, félelmet, izgalmat, ezt a megnőtt, szapora pulzusszámot, ezt az endorfint, adrenalint, ezt a felismerést azonban érzi, lereagálja a magzat (pl. idegrendszere) is, ezt a lereagálást lereagálja a nő is. És így tovább. Tehát a kapcsolat finom visszacsatoláson alapuló, sokszálú. Még nem ismerem, de tudok róla. Valamiféle sürgető alakulás. Az jó, hogy nem hagy nyugodni, kényszerít, hogy még van remény. Mindezt férfiként mondom, fogalmam sincs arról, mit mondok. És minden nő mögött ott áll egy apafigura, sejtem. Nagy kérdés, hogy ki hogyan reagálja le mindezt. Végighallgatja pl. a Bach-összest, ami folyamatosan is több hét, szoros hallgatással megbecsülhetetlen. Szoros hallgatással hallani Tandori Vissza az égbe című opusában a kinövő kúpokat (ahogyan kinőnek a kúpok), életveszélyes. Biztosan másként történik. Másként is történik biztosan. Pl. egy nagy modern költőnél a távolban, így: „polifón álom, ó, jövő, / rezdülj végig, / a megismeréstől a fölismerésig, / a céltudatos húrokon!”

B. K.: Milyen költészeti hagyományokat tartasz meghatározónak saját verseidben?

K. T.: A fentieket, amikre már utaltam. Továbbá a XX. századi nagy, különnemű, kölcsönható együttállásokat (Borges, Kavafis, Pound, Rilke, Ady, J. A., Kosztolányi). Rajtuk kívül a kortárs német lírát. Thomas Klingelt szeretnék fordítani. Fontos életművek a zenéből (pl. Bach, Alban Berg), filmből (pl. Lars von Trier, Thomas Vinterberg).

B. K.: Csak örömmel lehet szemlélni a mai irodalmi életben, hogy a korosztályodból számos fiatal jelentkezik első kötetével, de szintén feltűnő az online irodalmi-kulturális lapok között a fiatalok által szerkesztett portálok sokasodása, az ezekhez a csoportokhoz kapcsolódó programok sora. Megfogalmazható-e valamiféleképpen ennek a generációnak az összetartozása, esetleg egyfajta közös vágya, közös esztétikai minősége, vagy belülről látszik-e egyértelműen a rétegzettség, a sokféleség?

K. T.: Szoros generációs összetartozás közös esztétikai minőségek alapján szerintem nem áll fenn. Kölcsönös figyelésről, rokonszenvről viszont beszélhetünk. Az elmúlt években kiadásra kerülő első kötetek rendelkeznek tematikus és versnyelvi hasonlóságokkal, de remélhetőleg a különbségek (gyakran árnyalatnyi, ám egy árnyalatban mi minden rejtőzik) még inkább szembetűnők.
Az online-felületek térhódítása üdvözlendő, hiszen általuk új dimenziói nyílnak meg a reakcióidőnek, a véleménytranszfereknek, egyáltalán a hozzáférésnek, a reprodukálhatóságnak, az archiválás műveleteinek, a lapalapítás pénzügyi feltételrendszerének – átalakul a nyilvánosságszerkezet. A web2-es felületek információ-nagyhatalmakká és kommentháborúk terepévé is válhatnak. Valószínű, hogy a nyomtatott folyóiratok, periodikák idővel alapvetően portálokká alakulnak, s időnként kiadnak egy-egy unikális nyomtatott számot. Az is előfordulhat (mint ahogyan előfordult az ÉSonline esetében), hogy fizetőssé válik a rendszer. Kérdés, hogy ez a játéktér demokratizálódását szolgálja-e. Az ÉSonline esetében a nyomtatott tartalom online megjelenítéséről van szó – itt még a portálszerűség egyébként nem következett be (ellentétben A Vörös Postakocsi, Beszélő, Bárka, Műút folyóiratok izgalmas és szimpatikus multimediálissá, sokszálúvá válásával). Nagy kérdés, hogy a gombamód szaporodó versblogok, kritikai műhelyek, kultportálok milyen minőségi kritériumokat és mércét követelnek és írnak elő – hivatkozássá válnak-e, ösztönzői lesznek-e a kulturális cserefolyamatoknak. Amennyiben netes szerkesztési és olvasói szokásaink, elvárásaink minőségközpontúbbá válnak, ez nem lehet kérdés. Az online felületek multimediális lehetőségei (szöveg, kép, video, hang finom összesimításai) ehhez hozzátehetnek. 2006-ban még hagyományos értelemben vett folyóirat indításában láttuk a jövőt (a hat számot megélt Új Hegyvidékre gondolok), 2013-ban ezt már nem teljesen így gondolom, de tudok emellett is érvelni.

B. K.: Kortársaid, tanáraid számára bizonyosan ismert az irodalomszervezői tevékenységed. Milyen programokat tartasz kiemelten fontosnak a kortárs magyar irodalom nyilvánosságában, illetve Te magad jellemzően milyen irodalmi rendezvényeket szervezel szívesen?

K. T.: Olyan ínyencségeket sorolnék, melyeknek közük van az irodalmi tér különféle terepeihez és együttműködnek más fontos kulturális szcénákkal. A berlini Neue Nationalgalerie-ben és a párizsi Pompidou Központban is részt vettem rendhagyó (írók, képzőművészek, zenészek irányította) tárlatvezetésen – öröm, hogy a debreceni MODEM, Közép-Európa egyik vonzó művészeti centrumaként sikerrel alkalmaz hasonló projekteket. Fontos a (még döntően csak) betűalapú, homogén folyóirat-kultúra dominanciájának mediálisan újszerű bontása (Kalligram, Műút, Prae, Symposion) – sőt (könyv)tárgyként való újrahangolása (DNS). Nagyon kellemes a hazai kultúrdiplomácia szempontjából a Haza – Heimat – Home fesztivál. A FISZ fényírás- és installációművészeti projektjei, a JAK 2012-es piknikének „Zeneirodalom” projektje, versvideo kísérletei, a litera Írómozi sorozata szintén kecsegtető.
Szerkesztőként és irodalomszervezőként a különféle felolvasások, könyvbemutatók, kritikai műhelybeszélgetések szervezése mellett (az elmúlt évben a Debreceni Egyetem és a FISZ vendégei voltak többek között: Balázs Imre József, Balla Zsófia, Kollár Árpád, Németh Zoltán) szerettem volna valamiféle kísérleti, a szöveget, mozgást, zenét együttesen megmutató projektet kigondolni. Ebből lett – Porczió Veronikának, Lukovszki Juditnak és a DESzínháznak köszönhetően – a „még a nem-én is én” című, Lázáry René Sándort megidéző érzékeny vonulás és performansz. Neves kortárs költőket kértünk (Kukorelly Endrétől Lászlóffy Csabán át Tőzsér Árpádig), hogy írjanak verseket Lázáryhoz. Lázáry versei és a kortársak szövegei helyet, alkalmat adtak a szétszerelésükhöz. A „piszkos munkát” a DESzínház fiatal, kreatív és vérszomjas művészei végezték. Szeptemberben könyv formájában is megjelenik a projekt. Új bemutató is készül.
Öröm, ha az írás olvasása arra indít, hogy beszéljünk róla. Mindig lesznek szellős szobák, vajúdó íróasztalok.