“Az amerikai álom nagyszerűsége kíméletlenül kérdőjeleződik meg a filmben, legfőképpen Gatsby és Daisy jeleneteiben. Első találkozásuk Carraway házikójában, vagy a Gatsby villájában eltöltött szerelmes órák inkább soha be nem teljesülő ábrándozásnak, mint a várható jövő képeinek tűnnek. Bár mind a könyv, mind a film tanulsága egyszerű, nehéz elfogadni: a múlt nem tud gyökeret verni a jelenben.” Kritika Baz Luhrmann A nagy Gatsby (2013) című filmjéről

Különböző korszakok és stílusok jellemzőinek kreatív vegyítése, az 1920-as évek történéseit aláfestő rap- és popzene, valamint a CGI technikával létrehozott, 3D-s látványvilág – ez a Baz Luhrmann-féle Nagy Gatsby. Szinte a giccs határát súroló hollywoodi mozi, amelyben a rendező minden lehetséges eszközzel arra törekszik, hogy olyan megosztó, újszerű és talányos legyen, mint F. Scott Fitzgerald főhőse. A küldetés sikerült, hiszen a történet köré épített audiovizuális miliő újragondolásával a film nem felszínesebb, hanem mélyebb, izgalmasabb lett, amit a színészek játéka is elősegít.

Az 1920-as évek New York-i polgára számára nincs titokzatosabb, rejtélyesebb férfi, mint Jay Gatsby (Leonardo Dicaprio). Csak azt tudják, hogy vagyonos ember, de származásáról, családjáról semmit nem lehet sejteni. Időről időre megrendezett fényűző partijai nemcsak fenntartják, hanem hisztérikus rajongássá fokozzák az iránta való érdeklődést. Impozáns házában minden a gondtalanság, a pazarlás és a gazdagság gyönyörűségét sugározza, egy olyan világot teremt, ahol nincsenek határok. Ám amikor a milliárdos mellé egy új szomszéd költözik, Gatsby hirtelen előlép az árnyékból, és megismerkedik vele – nem minden cél nélkül. Nick Carraway (Tobey Maguire) ugyanis Gatsby régi szerelmének, Daisy Buchanannek (Carey Mulligan) a rokona, aki iránt a férfi titkon még mindig gyengéd érzelmeket táplál.

Francis Scott Fitzgerald 1925-ben írta meg az irodalmi munkássága csúcsaként emlegetett Nagy Gatsby-t. A könyv, amelyben a szerelme meghódításáért, az amerikai álomért küzdő Gatsby a pokol legmélyebb bugyraiba süllyed le, az írót olvasói és kritikusi körben egyaránt elismertté tette. A hirtelen jött siker hatására az addig is nagy lábon élő Fitzgerald házaspár beletemetkezett a luxus világába, csakúgy, mint Gatsby társasága. Talán ez, talán más lehetett az oka annak, hogy az író későbbi regényeivel már nem tudta A nagy Gatsby által oly magasra tett lécet átugrani. Ennek ellenére a 20. század egyik kiemelkedő regényírójaként és novellistájaként tartják számon, legsikerültebb művét összesen hatszor filmesítették meg.

Baz Luhrmann 2012-es rendezése igazi kakukktojás A nagy Gatsby feldolgozási között. Harsány, színpadias, néhol erőszakos, és annyira új, hogy minden pillanata fejbe kólintja a nézőt. Az alkotás merész zene- és látványvilága egyértelműen a direktor stílusából fakad, aki híres szabadjára engedett fantáziájáról. A giccs felé hajló túldíszítettség érződik Luhrmann Moulin Rouge című filmjén, de a modern korba helyezett Rómeó és Júlia sem mondható szokványosnak. A nagy Gatsby inkább a Moulin Rouge-féle vonalat követi, hiszen lényege nem a teljes átalakítás, hanem az adott kor jellemzőinek túlzó felerősítése.

A cselekmény ideje, az 1920-as évek híres dzsesszkorszaka igazi aranybányának számít, hiszen a XXI. századi vizuális elemek hibátlanul kiemelik az uralkodó világképet és életstílust. Amerika, a hedonizmus hazája, ahol az emberek tobzódnak a csillogásban és a pompában, ahol a tőzsde, a jazz és a modernizmus határozza meg a mindennapokat, Luhrmann értelmezésében még harsányabbá és szemérmetlenebbé válik. A lenyűgöző nagytotálok és a dinamikus színek segítségével New York hatalmas, erőtől duzzadó szívként jelenik meg, amelyben minden lüktet és nyüzsög a fényárban úszó, zsúfolt utcákon. Szédületes látvány, ahogyan a kamera kezdetben távolról mutatja a hosszú hidakon átszáguldó sportkocsikat, majd fokozatosan rájuk közelít, a néző pedig minden porcikájában érzi a nagyváros sebességét. A fényűző pubokban összegyűlt kétes hírű embertömeg összeesküvő pillantásai, drága öltönyei és vastag aranygyűrűi okosan megkomponált közeli képeken sejlenek fel, mindenki táncol, fizet és iszik ebben a kaotikus világban. Érték és cél a hivalkodás, a magamutogatás és a feltűnés – a látvány szinte már művi, az ízléstelenség határán egyensúlyozik.

A belváros kicsinyített mása Gatsby villája, amely hatalmas oszlopaival, tágas tereivel és büszke lépcsősoraival hirdeti tulajdonosa presztízsét. A valószerűtlen, mámoros összejöveteleken a készítők giccsesebbnél giccsesebb ruhákat és frizurákat vonultatnak fel, de tűzijáték és konfetti eső is színesíti az eseményeket. A házban uralkodó féktelenséget, vad forgatagot videoklipeket megszégyenítő lendület és gyors kameramozgás érzékelteti, a klasszikus és a modern stílus vegyítése pedig még intenzívebbé teszi az élményt. New York-hoz hasonlóan azonban Gatsby háza sem képvisel semmit a materiális értékeken kívül, hiszen olyan felszínes, hogy úgy érezzük, csak az emberek magamutogatása tartja még egyben. A vég nélküli tánc, a pezsgőzés és az erőltetetten, kötelezően mosolygó arcok tömkelege nem irigylésre, hanem szánalomra méltóvá válik.

Ez az üresség köszön vissza a New Yorkba vezető kietlen vidéken is, amely döbbenetesen erős kontrasztot képez a csillogás világával szemben. Az álomszerű jelenetek után szinte pofon csapja a nézőt az a durva valóság, amelyet a szürke vonatállomás, a piszkos autószerelők műhelyei és a rosszéletű nők képviselnek. A szörnyű mementóként időről-időre feltűnő hatalmas, szemüveges szempárt ábrázoló, omladozó plakát tovább erősíti a fojtó, baljóslatú hangulatot. Bár itt is minden ugyanannak a szomorú életnek a része, mint az úri társaság esetében, nincs lehetőség milliókkal palástolni a keserűséget.

 

Luhrmann rendezői világának másik fontos hozzávalója a zene, ami A nagy Gatsby-ben – a látványhoz hasonlóan – szintén a rendező szája íze szerint jött létre. Bár nem korhű muzsikával kell számolni, napjaink előadói egytől-egyig az 1920-as évek dallamvilágához igazodva énekelték fel legnagyobb slágereiket. Természetesen így egy egészen egyedi, kevert stílus jött létre, hiszen kicsit charlestonos, kicsit dzsesszes hangzás találkozik a poppal vagy éppen az r&b elemeivel. Ez a fajta diffúzió pedig még a vizuális effekteknél is nagyobbat robban – a Jay-Z-re bulizó tömeg és a Lana del Rey zenéje alatt látható szerelmes Gatsby ugyanis rendkívül kreatív ötlet.

Maga a történet, Gatsby kétségbeesett vesszőfutása az amerikai álom után, szerencsére nem szenvedte meg a sok újítást. Az 1920-as évek karakterei jól működnek Luhrmann stíluskavalkádjában, hiszen a dzsesszkorszak ilyen harsány és eklektikus bemutatása találóan hozza felszínre azt a sivárságot, amelyben a szereplők csak keresik a helyüket. Leonardo Dicaprio Jay Gatsby-je, a titokzatos milliárdos, aki vagyonával egyszer csak betört a társadalmi elit köreibe, saját maga teljesíti be tragikus sorsát. Kényszeresen gyűjti a pénzt, hogy rangot szerezzen magának, partikat rendez, így mutatja a szeretett nőnek, hogy belőle is lett valaki. Gatsby azonban szép lassan elvész múltbeli ábrándjai között, hiszen csupán azt az öt évvel ezelőtti időszakot akarja görcsösen újraélni, amikor Daisy-vel még harmonikus volt minden. Dicaprio tökéletesen adja át azt a folyamatot, amely során a címszereplő a kezdeti reményteli várakozástól eljut a kétségbeesett, fuldokló birtoklási vágyig. Gatsby tragédiája, hogy saját amerikai álmát nem képes beépíteni a való világba, nem tud, nem bír elszakadni a múlttól és szembenézni a változásokkal.

Bár Leonardo Dicaprio tündököl Gatsby szerepében, Carey Mulligan Daisy-ként csak kis részét tudja megmutatni tehetségének. Mrs. Duchanan karaktere a film elejétől a végéig ugyanaz az elkényeztetett, bájosan pislogó játékbaba marad, aki képtelen komoly döntéseket meghozni. Hiába ő Gatsby amerikai álma, talán a leggyengébb jellemű, legüresebb szereplő, így Mulligan csak saját szépségéért söpörhet be elismeréseket. Nick Carraway alakja sem működik jól, de ezért leginkább Tobey Maguire okolható. Figurája kétségkívül fontos, egyrészt, mert a rendező rajta keresztül tesz hozzá a regény cselekményéhez (a könyvvel ellentétben a film kerettörténete, hogy Nick egy elmegyógyintézet falai közül idézi fel, hogyan alakult a címszereplővel való kapcsolata), másrészt, mert mint Daisy szegény rokona és Gatsby barátja, kívülről és belülről is látja az eseményeket. Maguire sajnos nem tud felnőni a feladathoz: a legtöbb jelenetben bántóan hiteltelen, komikus tehetetlensége leginkább egy kezdő színészt idéz. Joel Edgerton azonban meglepően jó munkát végzett az erőszakos és nemtörődöm Tom Duchahan szerepében, igazi gazdag, nagyvilági férfi, aki határt nem ismerve küzd céljaiért.

Baz Luhrmann Nagy Gatsby-je meglepően jó adaptáció, hiszen Fiztgerald társadalomkritikája, amellyel felhívja a figyelmet a vagyonos réteg mérhetetlen becsvágyára és felszínességére, nem halványul el a Luhrmann-féle külcsín mögött. A hatalmasok gyengeségének rapszódiája ez, ahol ki így, ki úgy keresi a fogódzókat. A rendező Gatsby színpompás világán keresztül remekül hangsúlyozza, hogy a végletes és a túlzó tettek között könnyű elvesznie annak, aki nem vértezi fel magát szilárd, gyakorlatias elmével, amely nyitott az újra és a változásra. Az amerikai álom nagyszerűsége kíméletlenül kérdőjeleződik meg a filmben, legfőképpen Gatsby és Daisy jeleneteiben. Első találkozásuk Carraway házikójában, vagy a Gatsby villájában eltöltött szerelmes órák inkább soha be nem teljesülő ábrándozásnak, mint a várható jövő képeinek tűnnek. Bár mind a könyv, mind a film tanulsága egyszerű, nehéz elfogadni: a múlt nem tud gyökeret verni a jelenben.

A nagy Gatsby  – The Great Gatsby, amerikai-ausztrál romantikus dráma, 145 perc, 2013
rendező: Baz Luhrmann
író: F. Scott Fitzgerald
forgatókönyvíró: Baz Luhrmann, Craig Pearce
zeneszerző: Craig Armstrong
operatőr: Simon Duggan
producer: Lucy Fisher, Catherine Knapman, Baz Luhrmann, Catherine Martin, Douglas Wick
vágó: Jason Ballantine, Jonathan Redmond, Matt Villa

szereplők:
Leonardo DiCaprio (Jay Gatsby)
Carey Mulligan (Daisy Buchanan)
Tobey Maguire (Nick Carraway)